ebéd házhozszállítása olcsón,ebéd házhozszállítás akció,ebéd házhozszállítás ára,ebéd házhozszállítás manü,ebéd házhozszállítás budapest,ebéd házhozszállítás gyorsan,azonnali ebéd házhozszállítás

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

 

Amerikai túrós palacsinta
  
8 db sima, édes palacsinta;
25 dkg tehéntúró,
2 tojás,
 5 dkg porcukor,
1 citrom reszelt héja,
5 dkg mazsola,
1 dl tejföl,
2 dkg vaj;
 1 doboz mirelit meggy vagy fél üveg befőtt,
6 dkg cukor,
1 késhegynyi fahéj,
1 dkg liszt,
1 dl meggylé,
1 dl tejszín.


Palacsintatésztát készítünk úgy, hogy a tojások fehérjét habbá verve tesszük a tésztába.
A szokottnál kissé vastagabb palacsintákat sütünk.

Az áttört túrót a tojások sárgájával, porcukorral, citromhéjjal, mazsolával, tejföllel kikeverjük. Hozzáadjuk a fehérjék habját.

A palacsintákat megtöltjük a krémmel, összegöngyöljük, hőálló tálba tesszük egymás mellé. Meglocsoljuk olvasztott vajjal. Letakarjuk alufóliával, kissé átsütjük a sütőben, de nem pirítjuk meg.

Meggymártás: a mag nélküli meggyet a cukorral, fahéjjal lábasba öntjük.
A lisztet simára keverjük a meggylével, felengedjük tejszínnel, ráöntjük a cukros meggyre. Néhány percig forraljuk.


Izgalmas olvasmány


A FEKETE TÜNDÉRKŐ
FELKUTATÁSA

VIII

MIUTÁN ELVÁLT Brementől, Tay Trefenwyd nyugat felé tartott a Mermidon mentén, a Sárkányfogak déli vonulatát alkotó hegyeken át. Eljött az alkony, az elf letáborozott a hegyek lábánál, hajnalban folytatta útját. Az új nap derűs és enyhe volt, az éjszakai szél tisztára söpörte a tájat, kápráztatóan sütött a nap. Az elf kijutott az előhegyek közül a Streleheim alatti füves síkságra. Látta maga előtt Nyugatföld erdeit és a Sarkantyú-hegység fehérbe burkolózott csúcsait. Arborlon még egynapi járásra volt, tehát ráérősen gyalogolt, közben azon elmélkedett, ami Bremen visszatérése óta történt.
Tay Trefenwyd csaknem tizenöt éve ismerte Brement, még Riscanál is régebben. Paranorban találkozott vele, még az öregember száműzetése előtt. Az elf frissen érkezett Arborlonból, hogy druida tanulmányokat folytasson. Bremen már akkor is öreg volt, ám személyisége karcosabb volt, a nyelve vágott. Akkortájt valósággal lángolt azoktól az igazságoktól, amelyek neki magától értetődőek voltak, noha mindenki más érthetetlennek találta őket. A paranori druidák csak legyintettek rá, mint a bolondra. Kahle Rese és még egy-két ember nagyra értékelte a barátságát és türelmesen meghallgatták a szavait, ám a többiek inkább kerülték.
De nem Tay. Őt ismeretségük első pillanatától valósággal megbabonázta az öregember. Végre volt valaki, aki hitte, hogy fontos - sőt nélkülözhetetlen! -, hogy ne csak szóban oldják meg Négyföld problémáit. Nem elég elemezni és értekezni; tenni is kell. Bremen hitt benne, hogy a régi utak a jobbak, hogy az Első Tanács druidáinak igazuk volt, amikor beleavatkoztak a fajok fejlődésébe. A be nem avatkozás hiba, aminek véget kell vetni, kerüljön akármibe. Tay megértette és tudomásul vette. Mint Bremen, ő is tanulmányozta a régi tudományt, a tündérek útjait, és a mágia felhasználásának módjait a Nagy Háborúk előtti világban. Bremenhez hasonlóan neki is az volt a véleménye, hogy a megrontott erő kétszer olyan halálos, hogy a lázadó druida, Brona más alakban él tovább, és hogy visszatér leigázni Négyföldet. Ez népszerűtlen és veszedelmes vélemény volt; Bremen végül emiatt veszítette el a druidák között betöltött helyét.
De mielőtt ez megtörtént volna, Tay és Bremen szövetséget kötöttek. Első pillanattól társaknak érezték egymást, az idősebb férfi tanítványául fogadta a fiatalabbat, és ennek a tanárnak a tudását föl sem lehetett mérni. Tay teljesítette a feladatokat, megtanulta, amire aTanács és elöljárói utasították, de szabad idejét és lelkesedését kizárólag Bremennek tartogatta. Noha a paranori elfek ifjú koruk óta ismerték fajuk történetét és tudományát, kevés akadt közöttük, aki Tayhoz hasonlóan nyitott lett volna a Bremen feltárta lehetőségek iránt. De tehetség sem volt hozzá fogható. Már Paranorba való érkezése előtt foglalkozott a mágiával, és Bremen segítségével olyan gyorsan haladt, hogy hamarosan már tanára is alig versenyezhetett vele. Risca sohasem érte el Tay szintjét, talán, mert a harci művészetek iránti túlzott lelkesedése miatt nem ismerte el, hogy a mágia még hatalmasabb fegyver.
Az az első öt izgalmas év és a tanultak visszavonhatatlanul megváltoztatták a fiatal elf gondolkodását. Kialakított készségeinek, elsajátított tudásának zömét kénytelen volt titokban tartani, mivel a druidák ellenezték a mágia gyakorlati felhasználását, csupán elvont tanulmányozását engedélyezték. Bremen ostoba tévedésnek tartotta ezt a tilalmat, de mindig kisebbségben volt, és Paranorban mindent a Tanács irányított. Így hát Tay magánszorgalomból tanulta el tőle, amit Bremen megosztott vele, de mindent a szívébe zárt, elrejtett mások szeme elől. Amikor Brement száműzték, és úgy döntött, hogy nyugaton az elfek között folytatja tanulmányait, Tay kérte, hogy hadd mehessen vele. De Bremen nemet mondott. Nem tiltotta meg, csak kérte, hogy fontolja meg jobban. Riscának ugyanez volt az álláspontja, de az öregember azt állította, hogy nekik fontosabb feladataik vannak. Maradjatok Paranorban, legyetek a szemem és a fülem! Legyetek mesterei tudományotoknak, igyekezzetek másokat meggyőzni arról, hogy valós a veszély, amiről beszélek! Amikor eljön az ideje, visszajövök értetek.
Vissza is jött öt napja, hogy Tay, Risca, és Mareth, a fiatal gyógyító még időben elszökhessen. De a többiek, mindazok, akiket Bremen igyekezett meggyőzni, azok, akik kételkedtek és megvetően fintorogtak, valószínűleg már nem menekültek meg. Tay ezt persze nem tudhatta, de a szíve mélyén érezte, hogy a valóság tükröződött a látomásban, amelyet Bremen feltárt előttük. Még napok telnek el, amíg az elfek meggyőződhetnek az igazságról, de Tay bizonyos volt benne, hogy a druidáknak végük.
Akárhogyan is, az ő paranori korszaka lezárult, amikor csatlakozott a távozó Bremenhez. Éljenek vagy haljanak a druidák, nem fog visszatérni. Az ő helye kint van, a világban, hogy megtegye azt, amit Bremen szerint meg kell tenni a fajok túlélésének érdekében. A Boszorkánymester előbújt rejtekhelyéről és dél felé indult, ez mindenki előtt világos, akinek szeme van a látásra és működnek az ösztönei. Az északföldiek és a trollok máris őt szolgálják, és most megpróbálja legyőzni a többi fajt. Emiatt valamennyien - Bremen, Risca, Mareth, Kinson Ravenlock, ő maga - felelősséggel tartoznak. Valamennyiüknek ki kell állniuk és harcolniuk, ott, ahol élniük adatott.
Taynak Nyugatföld jutott. Csaknem öt év után most először tért haza. A szülei megöregedtek. Az öccse megnősült és a Sarandanonba költözött. A nővérének most született a második gyereke. Életek változtak meg, amíg távol volt, és egy egészen más világba tér vissza, mint ahonnan elindult. Ami ennél is fontosabb, ő fog elindítani olyan változásokat, amelyek elhalványítják távolléte idejének minden történését. Minden Föld meg fog változni, és lesznek, akik nem örülnek majd ennek. Nem fogadják majd szívesen, ha megtudják, miért érkezett. Körültekintően kell előhozakodnia mondanivalójával. Jól meg kell válogatnia a barátait és az érveit.
Ám Tay Trefenwyd mindig nagyon értett ehhez. Kellemes, jó természetű elf volt, aki törődött mások gondjaival, és mindig megtett minden tőle telhetőt, hogy segítsen. Nem kereste az összetűzést, mint Risca, és nem volt makacs, mint Bremen. Paranorban őszintén kedvelték, noha Bremen és Risca szövetségese volt. Tay életét erős meggyőződés és páratlan munkaerkölcs irányította, ám ő mégsem tolta magát mintaképül senki elé. Úgy fogadott el mindenkit, amilyen, meglátta benne a jót, és módot talált rá, hogy ezt föl is használja. Még Athabascával sem került összetűzésbe. Nagy keze erős volt, mint a vas, de a szíve lágy. Soha senki nem tévesztette össze gyengédségét a gyengeséggel, ő maga sem hagyta, hogy az elsőből a másodikra következtessenek. Tudta, mikor kell helytállni és mikor engedni. Mindenekelőtt békéltető, egyeztető volt. Ezekre a képességeire nagy szüksége lesz az elkövetkező napokban.
Végigfutott teendőinek listáján, egyenként vette sorra a különböző pontokat.
Királyát, Courtann Ballindarrochot rá kell beszélnie, hogy fölszereljen egy expedíciót, amely elindul megkeresni a Fekete Tündérkövet.
Rá kell beszélnie az uralkodót, hogy hadseregét küldje el a törpék támogatására.
Továbbá meg kell győznie arról, hogy változás küszöbén állnak; bizonyos események és körülmények visszafordíthatatlanul és örökre szólóan megváltoztatják Négyföldet.
Miközben teendőin gondolkodott, északnyugati irányba gyalogolt a nyílt mezőn az erdővidék, hazájának keleti határa felé. Vidáman mosolygott és egy dallamot fütyörészett. Még fogalma sem volt róla, hogyan fogja végrehajtani feladatait, de nem is számít. Majd kitalálja. Bremen számíthat rá. Nem szándékozott cserbenhagyni.
A nappal elröppent, a nap alásiklott a távoli hegyek mögé és eltűnt. A Pykon alatt, a nyugatföldi erdők szélén elfordult a Mermidontól északnak. Mivel beesteledett és már nem látott olyan jól, mint a síkságon, a fák rejtekében haladt tovább. Segítették druidaként szerzett képességei. Tay elementalista volt. Tanulmányai arra irányultak, ahogyan a mágia és tudomány kölcsönhatása egyensúlyba hozza a világ alkotóelemeit, a földet, a levegőt, a tüzet és a vizet. Ismerte szimbiózisukat, kölcsönhatásuk módjait, együttműködésüket az élet fönntartásában, azt, ahogyan egymást védelmezték, ha zavar keletkezett. Elsajátította a törvényeket, amelyek segítségével át lehetett változtatni az egyiket a másikká, amelyek révén az egyikkel elpusztítani vagy megteremteni lehetett a másikat. Képességei egyre jobban kifinomultak. Érzékelte a mozgást, és bárminek a jelenlétét ki tudta következtetni az elemekből. Érzékelte a gondolatokat. Ezen az alapon megfejthette a múltat, és megjósolhatta a jövőt - ami nem azonos a látó képességeivel, nincs köze a halottakhoz, a szellemi erőkhöz, hanem a föld törvényeihez kapcsolódik, a földet körülszövő erővonalakhoz, amelyek minden létezőt összekötnek az akció és reakció, az ok és okozat, a választás és következmény láncával. Ha követ hajítanak a tóba, akkor hullámok keletkeznek. Így minden történés, a legparányibb is, elmozdítja a világ egyensúlyát. Tay megtanulta leolvasni ezeket a változásokat és megfejteni jelentésüket.
Most, miközben az erdei éjszakában lépkedett, a szél mozgásából, a fák között lebegő illatokból, a föld felszínének remegéseiből kihüvelyezte, hogy korábban egy nagyobb gnómcsapat haladt erre és most valahol előtte várakoznak. Ahogy haladt, egyre jobban érzékelte a jelenlétüket. Mélyebbre húzódott a fák közé, hallgatózott, időről időre lehajolt, hogy megérintse a földet, megérezze a testek után maradt meleget. Mágiája vékony, pihekönnyű kacsokban indázott a mellkasából az ujjbegyei felé.
Majd lassított és még jobban elcsöndesedett, mert valami újat érzett. Tökéletes mozdulatlanságban várakozott. Nagyon mélyről valamilyen didergés figyelmeztette félreérthetetlenül, mi az, amit érez, mi közeledik. Egy pillanattal később a feje fölött, a fák közötti résekben épp csak láthatóan felbukkant az egyik szárnyas vadász, a Boszorkánymestert szolgáló Koponyahordozó. Lassan, nehézkesen szárnyalt tova a bársonyfeketeségben, vadászott, nem portyázott. Tay mozdulatlanul állt, leküzdötte a menekülés természetes ösztönét, még jobban elcsitította magát, így a másik nem vehette észre. A Koponyahordozó leírt egy kört, visszatért, szárnyas alakja ott függött a csillagok alatt. Tay lelassította lélegzetét, szívverését, pulzusát. Beleolvadt az éjszakai erdő néma sötétségébe.
Végül a teremtmény elhúzott észak felé, Tay szerint azért, hogy találkozzék parancsolójával. Nem valami jó jel, hogy a Boszorkánymester talpnyalói ennyire dél felé merészkednek, behatolván az elf királyság területére. Ez annak a valószerűségét erősíti, hogy már nem tartanak a druidáktól. A Boszorkánymester rég megjósolt támadása tehát küszöbönáll.
Mélyen beszívta a levegőt és bent tartotta. Mi van, ha Bremen téved, és a támadás nem a törpék, hanem az elfek ellen irányul?
Elindult, még mindig a gnómok után kutatva, és közben is ezen a lehetőségen töprengett. Húsz perccel később meglelte őket, a Drey-erdő szélén táboroztak. Nem gyújtottak tüzeket, és mindenfelé őröket állítottak. Koponyahordozók keringtek az égen. Ez valamilyen portyázó csapat, bár Tay el nem tudta képzelni, mit keresnek errefelé. Itt, a füves síkság szélén nem sok rabolnivaló akadt, legfeljebb néhány magányos ház, azok pedig aligha érdeklik a betörő ellenséget. Mégsem volt valami megnyugtató a tudat, hogy ilyen messze nyugaton, Arborlon közelében keletföldi gnómokkal találkozik, a Koponyahordozókról nem is beszélve. Közelebb óvakodott, hogy tisztán lássa őket. Egy darabig kémlelt, hát-ha fölfedez valami fontosat, de hiába. Megpróbálta összeszámolni őket, majd visszavonult. Biztonságos távolságba hátrált, talált egy félreeső fenyvest, bemászott a sűrű ágak védelmébe és elaludt.
Reggel, mire fölébredt, a gnómok elmentek. Rejtekhelyéről gondosan ellenőrizte a környéket, azután előjött és meg-kereste a gnómok táborhelyét. Lábnyomaik nyugat felé, a Drey-erdő irányába vezettek. A Koponyahordozók is velük mentek.
Tay fontolgatta, hogy kövesse-e őket, azután másképp döntött. Éppen elég dolga van anélkül is, hogy újabb gondot venne a nyakába. Mellesleg ahol egy rablócsapat van, ott másik is akadhat. Ennél fontosabb, hogy riassza az elfeket, a lehető leggyorsabban értesítse őket a gnómok jelenlétéről.
Így hát továbbment észak felé, mindig a fák között maradva, hosszú léptei falták a távolságot. Még nem volt dél, amikor elérte a Rhenn völgyét, amely Arborlon és a nyugat kapuja. Az elf járőrök eddig szoktak jönni. A völgy keleti vége hívogatva bukkant elő a fűtengerből két alacsony dombsor között, de azután gyorsan összeszűkült. A terep hirtelen emelkedett, a dombok meredek bércekké gyűrődtek. Mire az ember odaért a völgy másik végébe, úgy érezte magát, mintha egy satu két pofája közé szorult volna. A Rhenn természetes védelmet jelentett az elfeknek bármilyen keletről közeledő ellenséggel szemben. A sűrű erdők, az észak-déli hegyláncok miatt a Rhenn volt az egyetlen bejárat, amelyen át komolyabb erő betörhetett Nyugatföldre.
Persze mindig őrizték, és Tay tudta, hogy találkozni fog az őrökkel. Nem kellett sokáig várnia. Alig félúton járt a völgy zöldellő folyosójában, amikor elf lovasok dübörögtek eléje a hágó felől, és kiáltozva fékezték meg lovaikat, amikor meglátták. Ismerték, melegen üdvözölték. Adtak neki egy lovat és a hágón át táborukba vezették, ahonnan az őrparancsnok üzenetet küldött Arborlonba Tay érkezésének hírével. Tay beszélt a parancsnoknak a portyázó gnómcsapatról, de elhallgatta a Koponyahordozókat, mert ezt az információt Ballindarrochnak tartogatta. A parancsnok még nem értesült erről a csapatról, és azonnal délnek küldött néhány lovast, hogy kutassák fel őket. Ezután ételt-italt hozatott Taynak, és amíg az evett, leült mellé, és beszámolt mindenről, amire a hazaérkező kíváncsi volt.
Fesztelen csevegésük egyik témáról a másikra csapongott. Beszélik, hogy a trollok mozgolódnak a Streleheimen, de ennél határozottabb hírek nem érkeztek. Ilyen messze délen még senki nem látta őket. Tay óvakodott bármit is mondani a Boszorkánymesterről vagy Paranorról. Amikor lenyelte az utolsó falatot, engedélyt kért, hogy továbbhaladhasson. A parancsnok lovat ajánlott neki és két kísérőt. Tray az előbbit elfogadta, az utóbbit visszautasította, és ismét útnak indult.
Gondolataiba merülve lovagolt ki a völgyből Arborlon felé. Szóbeszédek, de senki nem látott semmit. Kísértetek, árnyak. A Boszorkánymester megfoghatatlan, mint a füst. De Tay látta a Koponyahordozókat és a gnómokat, Bremen pedig magát a Boszorkánymestert északi erődítményében, és ezek a hírek igazak voltak. Bremen biztosra veszi azt, ami történni fog, így hát Tayra vár, hogy valamilyen módon elhitesse az elfekkel.
Útja kígyóként kanyargott Nyugatföld erdőin át, öreg fák sűrűit kerülgetve, tavacskák, kacskaringós patakok mentén, követte a táj vonulatát. Napfény pöttyözte az erdőt, sugarának hosszú ujjai magas fatörzseket, pici, vadvirágos tisztásokat cirógattak az árnyak között; zászlóként lobogva köszöntötték otthonában Tay Trefenwyddet. Válaszul ő ledobta köpenyét, és a napfény meleg palástként borult széles vállára.
Más utasokkal is találkozott az országúton. Férfiak és nők vándoroltak a városok és tanyáik között, kereskedők és iparosok kerestek megélhetést más helyeken. Némelyek bólintottak, integettek üdvözlésképpen, mások csak elhaladtak mellette. De valamennyien elfek voltak és ő már régen nem élt olyan helyen, ahol a fajtájabeliek lettek volna többségben. Ez valahogy olyan különös volt most, hogy ily sokan hasonlítanak rá, és senki se másforma.
Arborlonhoz közeledett a délután közepének bágyadt, lomha óráiban, a tavasz végi nap heve súlyosan, konokul nehezedett rá még a hűvös erdőben is, amikor felbukkant egy lovas. A jövevény egy emelkedő gerince mögött bontakozott ki a vibráló levegőből, és vágtában közeledett, lobogó köpennyel és hajjal. Egyik kezével hevesen integetett, köszöntő kurjongatása megtörte a csöndet. Tay azonnal megismerte. Szélesen elmosolyodott, buzgón visszaintett és megsarkantyúzta a lovát. Kavargó porfelhőben találkoztak, megfékezték hátasaikat, leugrottak a nyeregből és rohantak, hogy megöleljék egymást.
- Üssön meg engem a guta, ha ez nem Tay Trefenwyd!
A jövevény átnyalábolta a magas, karcsú Tayt, fölkapta, mint egy gyereket, meghintáztatta, azután egy nyögéssel ismét leengedte.
- Mennydörgettét! - bömbölte. - Amióta elmentél, nyilván egyfolytában csak ettél. Olyan nehéz vagy, mint egy ló!
Tay belecsapott legjobb barátja tenyerébe. - Nem én lettem nehezebb! Te gyengültél le! Te csavargó!
A másik válaszul derekasan megszorongatta a kezét. - Mindenesetre Isten hozott idehaza. Hiányoztál!
Tay hátrébb lépett, hogy alaposan megnézhesse barátját. Jerle Shannarát is öt éve látta utoljára, mint mindenkit, akit itt hagyott Arborlonban. Ő hiányzott leginkább, még a családtagjainál is jobban. Jerle volt legrégibb barátja, gyerekkori pajtása, akivel együtt nőttek föl Nyugatföldön, az egyetlen, akinek mindent el tudott mondani, akire rábízta volna az életét. Ez a kötelék korán kialakult és még azokat az éveket is túlélte, amikor távol voltak, Tay Paranorban, Jerle pedig - mivel Courtann Ballindarroch első unokatestvéreként születésétől a trón szolgálatára szánták - itthon.
Jerle Shannara harcosnak született. Elf létére külsőre is igen tekintélyes volt, nagydarab, erős kezű-lábú férfi, akinek olyan ösztönei voltak, mint egy ökölvívónak, macskaszerűen gyors reflexei pedig meghazudtolták termetét. Úgyszólván attól kezdve kapott fegyveres kiképzést, hogy megtanult járni. De szerette is a küzdelmet, elbűvölte az izgalom és a csata kihívása, amiben nemcsak termete és ereje volt hasznára, hanem gyorsasága és ravaszsága is. Rettenthetetlen ellenfél volt, fantasztikus munkabírással dicsekedhetett. Mindenben a legtöbbet követelte magától, nem számított, milyen fontos a cél, s az sem, hogy látja-e valaki. És ami a legfontosabb, Jerle Shannara nem ismerte a félelmet. Vagy a vérében volt, vagy így nevelték, esetleg mindkettő szerepet játszhatott nála, de Tay még sohasem látta, hogy barátja meghátrált volna.
Különös kettőst alkottak. Termetre és küllemre hasonlítottak, magasabbra nőttek az átlagnál, mindketten szőkék voltak, hosszú lábúak, családjaik sokat vártak tőlük, mindazonáltal teljes mértékben különböztek. Tay simulékony volt, mindig a kompromisszumot kereste nehéz helyzetekben; Jerle hirtelen haragú, kötözködő, aki esztelenül makacs volt a vitában. Tay az agy embere volt, akit érdekeltek a zavarba ejtő, nehéz, bonyolult kérdések, szövevényes rejtvények; Jerle a testé, aki kedvelte a sportok és a harc kihívásait, aki a gyors reagálásra, az ösztönös megérzésre hagyatkozott. Tay mindig tudta, hogy el akar utazni Paranorba, tanulni a druidáktól, Jerle mindig tudta, hogy a Honi Gárdának, az elf hadsereg elit egységének kapitánya lesz, amely a királyt és családját védelmezi. Különböző egyéniségek voltak, eltérő célokkal és feladatokkal, mégis volt valami, ami összekötötte őket, oly szorosan, akár a vér szava és a sors parancsa.
- Szóval visszatértél! - mondta Jerle. Elengedte Tayt és hátralépett. Egyik hatalmas kezével beletúrt fürtös szőke hajába, és vagány mosollyal nézett barátjára. -Végre megjött az eszed! Meddig maradsz?
- Nem tudom. De nem megyek vissza Paranorba. A dolgok megváltoztak.
A másik mosolya elhalványult. - Csakugyan? Erről beszélj !
- Mindent a maga idejében. Hadd csináljam a magam módján. Különleges céllal vagyok itt. Bremen küldött.
- Akkor csakugyan komoly lehet a dolog. - Jerle ismerte a druidát arborloni tartózkodása idejéből. Egy pillanatra elhallgatott. - Az a teremtmény is belekeveredett, akit Boszorkánymesternek hívnak?
- Mindig is fürge eszű voltál. Igen. Seregeivel dél felé vonul, hogy megtámadja a törpéket. Tudtál róla?
- Hallottam híreszteléseket a streleheimi trollok mozgolódásáról. Azt gondoltuk, hogy talán ellenünk jönnek, nyugat felé.
- Előbb a törpék, azután mi. Azért küldtek, hogy rábeszéljem Courtann Ballindarrochot, küldje el az elfeket a törpék támogatására. Ebben a te segítségedre is számítok.
Jerle Shannara lova gyeplője után nyúlt. - Térjünk le az országútról, és üljünk le az árnyékba beszélgetni. Mit szólnál, ha még nem mennénk be a városba?
- Először inkább beszélgessünk.
 

karácsonyi ünnepi receptek,karácsonyi ünnepi receptek elkészítése,olcsó karácsonyi ünnepi receptek,egyszerű karácsonyi ünnepi receptek,házilag elkészíthető karácsonyi ünnepi receptek olcsón,hozzávalók

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

Ünnepi töltött pulyka

Hozzávalók:

    4 kg-os pulyka
    1 kisebb libamáj(25 dkg)
    2 dl tej
    5 dkg vaj
    4-5 szem gomba
    1 kávéskanál kapribogyó
    1 zsemle
    2 kemény tojás
    2 gerezd fokhagyma
    1 kg főtt, hámozott gesztenye
    1 nyers tojás
    só
    bors
    3-4 kanál zsír

Elkészítés:

A pulykát két nappal előbb besózzuk.
Amikor a készítéséhez fogunk, előbb pár órát álljon szobahőmérsékleten, hogy ne legyen hideg. A libamájat és a pulyka máját a tejben és a vajban a gombával és a kapribogyóval megsütjük.
Ha kihűlt, ledaráljuk a tejben áztatott és kicsavart zsemlével, a kemény tojásokkal, a fokhagymával és a gesztenye felével. Ha van egy kis maradék sült hús vagy gépsonka, azt is ledarálhatjuk. Eldolgozzuk a nyers tojással, sóval, borssal és a sült májak levével. A keverékkel megtöltjük a pulykát a bőre alatt, az
egészben maradt gesztenyéket pedig a hasüregébe
tesszük. A zsírt megforrósítjuk és mindenütt megöntözzük vele a pulyka bőrét, nehogy párolás közben felhasadjon. Aláöntünk egy pohárnyi forró vizet és fedő alatt 2 óra hosszat pároljuk. Ha kell, még utána öntünk 1-1 merőkanál forró vizet. Utána sütőbe tesszük, saját levével öntözgetve 1-2 órán át sütjük, aszerint, hogy milyen idős és mekkora a pulyka. Időnként meg is forgatjuk, hogy minden oldala szép rózsaszínűre
piruljon.

Izgalmas olvasmány

- Figyelmeztesd Courtann Ballindarrochot a veszélyre, amellyel szembe kell néznünk. Győzd meg, hogy el kell küldenie hadseregét Raybur és a törpék megsegítésére. Ne hagyj cserben!

- Mindent elkövetek. - Az elf parolázott az öreggel, majd hetyke integetéssel távozott. - Még egy emlékezetes találkozó, igaz? Vigyázz rá, Kinson! Vigyázz rá, Mareth! Sok szerencsét mindnyájatoknak!

Vígan fütyörészett, utoljára rájuk mosolygott, azután hosszú léptei még hosszabbra nyúltak és ő eltűnt a fák és sziklák között.

Bremen összedugta a fejét Kinsonnal és Marethtel, hogy eldöntsék, tovább menjenek-e a hágón, vagy várják meg a reggelt. Úgy tűnt, ismét vihar közeledik, de ha várnak, újabb két napot veszíthetnek. Kinson látta, az öregember nagyon szeretné már folytatni az utat, hogy elérje Paranort és megtudja, mi történt igazából. Kipihentek, erősek voltak, így Ravenlock ráállt, hogy továbbmenjenek. Mareth gyorsan igent mondott. Az öregember elismerően mosolygott, és intett, hogy induljanak.

Akkor léptek be a hágóba, amikor a lemenő nap eltűnt a szemük elől. Az égbolt derült maradt, a levegő sem hűlt le, így kényelmesen, gyorsan haladhattak. Éjfélre elérték a hágó tetejét és ereszkedni kezdtek a völgybe. Föltámadt a szél, kitartóan süvöltött délnyugat felől, apró tölcsérekben pörgette a földet és a kavicsokat, a levegő elsötétült a portól. Leszegett fejjel gyalogoltak, amíg le nem értek a hegyről és el nem ült a szél. Előttük tisztán kirajzolódott a csillagos ég hátterében a druidák Öregtornya. Erős, fűrészes vonalú fiatornyokkal, mellvédekkel, feketén nyúlt ki a fák közül. A bástyákon nem láttak fényt. A csöndet semmilyen zaj vagy mozgás nem törte meg..

Elérték a völgy fenekét, elnyelte őket az erdő. A hold és a csillagok világították meg az útjukat a mély árnyékban az Öregtorony felé. Templomok oszlopaiként felszökkenő, hatalmas, öreg fák vették őket körül. Jöttek és elmaradtak a sűrű, lágy füvű tisztások, amelyeken keskeny erek csörgedeztek. Néma és álmatag volt az éjszaka, semmiféle mozgás vagy hang nem hallatszott az ismét feltámadó szélen kívül, amely apró, erőszakos lökésekkel csapkodta arcukat, lobogtatta köpenyüket és a fák ágait. Bremen sebesen, eltökélten haladt az élen, korát meghazudtolóan ruganyos lépésekkel. Kinson és Mareth összenézett. A druida valamilyen rejtett erőtartalékot csapolt meg. Keménynek és kitartónak bizonyult, akár a vas.

Pirkadat előtt elérték Paranort. Lassítottak, amikor a fák réseiben előbukkant a csillagok felé nyúló, sűrű fekete tömeg. Nem észleltek semmi fényt, hangot, mozgást. Bremen megállította a határvidékit és a gyógyítót az erdő árnyékában. Némán, kőarccal meredt a falakra, az Öregtorony mellvédeire. Azután, az erdő rejtekében maradva, körbejárták a kastélyt. A szél gyászos üvöltéssel seperte a bástyákat, kerülgette az égbe fúródó tornyokat. A fák között, ahol ők osontak előre, olyan volt, mint közeledő óriás figyelmeztető zihálása. Kinson verítékben úszott, idegeí megfeszültek, nehezen szedte a levegőt.

Elérték a főkaput és ismét megálltak. A kapu nyitva állt, a hullórostély a magasban, a bejárat - akár egy halálsikolyba dermedt száj - feketén tátongott.

A bezúzott ajtókban görcsbe rándult, élettelen testek hevertek.

Bremen meggörnyedt az összpontosítástól. Az Öregtornyot nézte, de valójában nem látta, valahová mögé pillantott. Szürke haja olyan puhán libegett, mint a kukoricaselyem. A szája mozgott. Kinson a köpenye alá nyúlt és előhúzta rövid kardját. Mareth sötét szeme tágra nyílt, törékeny teste ugrásra készen megfeszült.

Bremen tovább vezette őket. Átvágtak a nyílt téren, amely elválasztotta az erdőt az Öregtoronytól, lassan, kitartóan ballagtak, egyáltalán nem siettek, nem igyekeztek palástolni közeledésüket. Kinson tekintete óvatosan villant jobbra-balra, de úgy tűnt, Bremen nem aggódik. Elérték a kaput meg a halottakat, és föléjük hajoltak, hogy azonosítsák őket. A Druida Gárda tagjai voltak. Mintha állatok marcangolták volna szét őket. Kiomló vérük lucskossá áztatta a földet. Fegyver volt a kezükben, de a legtöbb fegyver eltört. Láthatólag keményen harcoltak.

Bremen behúzódott a fal árnyékába, a megroggyant kapu meg a fölvont hullórostély mellett, és ott rátalált Caerid Lockra. A Druida Gárda kapitánya az őrtorony ajtajának támaszkodott, arcát rászáradt alvadt vér, testét tucatnyi szúrás és vágás borította. Még élt. Szemhéja fölpattant, szája megmozdult. Bremen gyorsan lehajolt hozzá. Kinson semmit sem hallott, a szél elfújta a szavakat.

Az öregember fölnézett. - Mareth! - hívta halkan a lányt.

Az rögtön odasietett és Caerid Lock fölé hajolt. Nem kellett közölni vele, miért van rá szükség. Keze gyorsan végigfutott a sebesült teste fölött, a módot kereste, hogyan segíthetne. De túl késő volt. Már egy empata sem segíthetett Caeriden.

Bremen lehúzta maga mellé Kinsont. Szoros közelségben kuporogtak, arcuk csaknem összeért. Körülöttük halkan huhogott a szél, amint kanyargott, forgott a falak mentén. - Caerid azt mondta, hogy Paranor belső árulás miatt esett el, éjszaka, amikor csaknem mindenki aludt. Három druida volt az áruló. Mindenkit leöltek rajtuk kívül. A Boszorkánymester itt hagyta őket a fogadásunkra. Valahol bent vannak. Caerid idáig vonszolta magát, de tovább nem bírta.

- Ugye, nem mész be? - kérdezte Kinson.

- Muszáj. Meg kell szereznem az Eilt Druint. - Az öregember ráncos arca elszánt volt, tekintete kemény és dühös. -Te és Mareth megvártok idekint.

Kinson makacsul rázta a fejét. Por és homok ment a szemébe, ahogy a szél keresztülszáguldott a sötét nyíláson. - Ez ostobaság, Bremen! Szükséged van a segítségünkre!

- Ha történik velem valami, akkor lesz szükségem rátok, hogy értesítsétek a többieket! - Bremen nem engedett. - Tedd, amit mondok, Kinson!

Fölállt és elindult. Határozott léptekkel, lobogó köpenyben tartott a kapun és az udvaron át a belső fal felé. Néhány pillanat múlva belépett egy ajtón és eltűnt a szemük elől.

Kinson kétségbeesetten nézett utána. - A szentségit - motyogta, és dühös volt magára a határozatlanságáért.

Hátranézett Marethre, aki akkor zárta le Caerid Lock szemét. A Druida Gárda kapitánya meghalt. Csoda, gondolta Kinson, hogy idáig élt. Bármelyik sebe helyben megölt volna egy normális embert. Hogy ennyi ideig kitartott, az is azt bizonyítja, milyen erős és elszánt volt.

Mareth fölállt, ránézett. - Gyerünk - mondta. - Menjünk utána.

Kinson fölpattant. - De hát azt mondta...

-Tudom, mit mondott. De ha bármi történik Bremennel, gondolod, hogy számít, szólunk-e a többieknek vagy sem?

A férfi összeszorította az ajkát. - Csakugyan, mit számít?

Együtt siettek az üres, széljárta udvaron az Öregtorony felé.

BREMEN SZAPORÁN JÁRTA az üres termeket, amelyek némák voltak, mint felhők az égen. Menet közben vizsgálódott, kóstolgatta az Öregtorony ízeit, illatait, hangjait. Gyanakvó elővigyázattal kiterjesztette érzékeit és ösztöneit, hogy megtalálja azt a veszélyt, amelyre Caerid Lock figyelmeztette. De nem érzékelte. Vagy nagyon jól elrejtőzött, vagy távozott.

Légy óvatos, intette magát. Figyelj !

Hogy az Öregtoronyban mindenki meghalt, ezt egészen biztosra vette. Valamennyi druida, az összes gárdista, mindenki, aki sok éven át élt, dolgozott és tanult itt, mindenki, akitől alig négy napja váltak el. A döbbenet, akár a gyomorszájra mért ütés, kiszorította az öregemberből a levegőt és az erőt. Bremen elzsibbadt a tehetetlenségtől. Mind halottak! Tudta, hogy megtörténhet, lehetségesnek hitte, még látta is a vízióban. De a valóság sokkal rosszabb volt. Testek hevertek mindenütt, görcsbe rándulva, holtan. Némelyek kardtól haltak meg. Másokat széttéptek. A druida érezte, hogy olyanok is voltak, akiket az Öregtorony mélyeibe vittek és ott gyilkoltak le. Senki sem élte túl a rohamot. Egyetlen szívverés sem ért el a füléig. Egyetlen élő sem rezzent. Paranor mészárszékké változott. Kriptává.

Elvergődött a visszhangos folyosókon a Tanácsteremig, és ott rátalált a szomorú ronccsá zúzott testű Athabascára, kinek arcára rádermedt a halál. Bremen föléje hajolt, az Eilt Druint kereste, de nem találta. Kiegyenesedett, megállt. Csakis sajnálatot, szánalmat érzett a Fődruida iránt. Amikor ilyennek látta, amikor érzékelte, hogy mind halottak és a druidák erődje üres, azt kívánta, bárcsak erélyesebben igyekezett volna ráébreszteni őket a veszélyre. Végigsöpört rajta a bűntudat. Nem tehetett róla. Bizonyos értelemben magát vádolta. Birtokában volt a tudás meg az erő, mégsem tudta meggyőzni őket. Ez lett az eredmény. Athabasca köntöse szélével befedte annak arcát és továbbment.

Fölkapaszkodott a könyvtárba, háttal mindig a falnak, miközben araszolt előre a kastély halott héjában. Figyelt a veszély áruló hangjaira, óvatos volt és éber. Itt lappangott a fenyegetés, amelyre Caerid Lock és a látomás egyaránt figyelmeztette. Az áruló druidák valamilyen formában várnak rá. Várjanak. A Boszorkánymester azonban elment és teremtményei is vele tartottak. A boszorkányüst, amelyet felkavartak érkezésükkel - a botlócsapda, amelyet Bremen a Druidakútba állított -, elég erősen bugyborékolt és forrt ahhoz, hogy megijedjenek és ne akarják túl hosszúra nyújtani a tartózkodásukat. Ha Bremen figyelt, most is hallhatta a halk sziszegést, a Kút mélyébe visszasüllyedt mágiát, a mágiát, amely életre hívta az Öregtornyot, amely erővel töltötte el a druida bűvigéket. Hatalmas és állhatatlan volt, csupán részét adta annak, amit ígért, oly keveset, ami elhalványult Brona irtózatos ereje mellett. Ám ez alkalommal jól szolgálta a célt, a lázadó druidát elriasztotta az Öregtoronyból.

Felsóhajtott. Csekély diadal, melyben nem lelt örömet. Brona bosszút állt, és csak ez számít. Elpusztította azokat, akik szembeszálltak, akik dacoltak volna vele. Feldúlta erődítményüket. Most már senki nem állíthatja meg - egy öregemberen és néhány követőjén kívül.

Talán. Talán.

Elérte a könyvtárat, ahol rábukkant Kahle Resére. Nem tudta megállni, hogy hangtalanul fel ne kiáltson, amikor megpillantotta. Öreg barátját is betakarta, csupán egyszer bírt ránézni, majd bement a titkos ajtón a szobába, amely a Druida Krónikákat rejtette. A szoba üres volt, csupán az olvasóasztal és a székek álltak benne, meg a por volt szétszórva a padlón, amelyet ő adott Kahlénak végső esetre. Most fénytelen és élettelen volt, bizonyítva, hogy arra használták, amire Bremen szánta. Egy pillanatra megpróbálta elképzelni Kahlét életének utolsó pillanataiban. Nem sikerült. Ám elég volt tudni, hogy a Druida Krónikák biztonságban vannak. Ez legyen öreg barátja sírfelirata.

Ekkor hallott valamit, egy neszt valahonnan lentről, olyan halk zörejt, hogy inkább az ösztöneivel fogta fel, mint a fülével. Kisietett a szobából, érezte, hogy Paranorban tölthető ideje sebesen fogy. Most rögtön meg kell találnia az Eilt Druint. Már csak arra kellett rájönnie, hol a medalion. Nem volt Athabascán. Levehették a holttestéről, de Bremen nem hitt ebben. Caerid Lock szerint a támadás éjszaka kezdődött, és mindenkit váratlanul ért. Athabascát az ágyából kergethették ki. A medalion valószínűleg a lakosztályában van.

Felkapaszkodott a Fődruida irodájához vezető lépcsőn, mint egy néma, szótlan kísértet a halottak között, amelynek nincs súlya, anyaga, jelenléte. Semmi volt, egy eszelős, ki a tűzzel játszik, és nincs balzsama a sebekre, melyeket okoz. Elfáradt, elborította a világ féltése. Olyan reménytelen célt tűzött maga elé - varázslatot gerjeszteni, talizmánt kovácsolni, amely magában tartsa, bajnokot találni, aki forgassa! Van-e esélye, hogy véghezviszi? Miben reménykedhet?

Rálelt Athabasca lakosztályának ajtajára, óvatosan belépett. Minden eredmény nélkül pásztázta a polcokat, az íróasztalt. Kinyitogatta a szekrényeket, irattartókat: semmi. Besietett a Fődruida hálókamrájába, és közben egyfolytában attól rettegett, hogy már a medalionról is lekésett!

És ott egy éjjeliszekrényen hevert az Eilt Druin; elfelejtették a nagy sietségben, mikor az ágyból a halálba vitték Athabascát.

Bremen fölvette, megvizsgálta, megbizonyosodott róla, hogy ez az igazi. A csiszolt fém visszaragyogott rá. Végigfuttatta ujjait a kidomborodó kézen és az égő fáklyán. Azután fürgén a köpenye alá dugta és kisietett a szobából.

Még egyszer végigment á folyosókon és lépcsőkön, még mindig hallgatózva, figyelve, óvatosan. Idáig úgy jutott el, hogy semmivel sem találkozott. Talán elsurranhat az akármicsoda mellett, ami őt lesi. Ködgomolyként siklott a kőpadlón, a homályban és a halálban, el a szűk zugokban meggyűlt árnyéktócsák, az ajtónyílásokba zuhant holtak mellett. Hirtelen meglátta a magas ólomüveg ablakokon át, hogy keleten világosodik az ég. Az éjszaka fakult, közelgett a pirkadat. Bremen mélyen beszívta a dohos, állott levegőt és vágyakozva gondolt a lenti zöld erdő illatára, zamatára.

Elérte a főlépcsőt és elindult lefelé. Félúton tartott két emelet között, amikor a lenti széles lépcsőfordulóban alig észrevehetően moccant valami. Bremen lelassított, megállt, várt. A mozgás különvált az árnyékoktól, újfajta, más formájú árnyék lett belőle. A dolog, amely előbukkant, embernek rémlett, de csak nagy vonalakban. Feketén meredező, sűrű serte borította girbegurba, göcsörtös, elrajzolt, idomtalan végtagjait, testét és fejét. Agyarai voltak és karmai, melyek úgy csillogtak, mint törött, ódon csontok végei, szemében bíbor és zöld tüzek villogtak. Szinte tapintani lehetett romlottságát, ahogy suttogott, szólongatott, könyörgött és hízelgett.

- Breeemen, Breeemen, Breeemen!

Az öregember gyorsan fölfelé pillantott, ahol egy ugyancsak széles, nyitott lépcsőfordulón egy másik teremtmény bukkant föl, kúszott elő a homályból, szakasztott mása az előzőnek.

- Breeemen, Breeemen, Breeemen!

Mindkettő rálépett a garádicsra, az egyik föntről lefelé, a másik lentről fölfelé. Csapdába ejtették az öregembert. Itt nem voltak ajtók, nem mehetett másfelé, mint föl vagy le, el az egyik vagy a másik teremtmény mellett. Ezek kiböjtölték őt. Hagyták, hogy elintézze, amiért jött, hogy összeszedje, ami kellett neki, azután megrohanták. Ezt a Boszorkánymester tervelte ki így, mert tudni akarta, mi olyan fontos, hogy visszahozza őt ide, milyen kincs, miféle morzsányi mágia elég értékes ahhoz, hogy Bremen megmentse. Tudjátok meg, parancsolta a Boszorkánymester, azután tépjétek le élettelen testéről és hozzátok ide nekem.

Egyikről a másikra nézett. Ezek valaha druidák voltak, de mostanra kimondhatatlan valamik lettek belőlük, eszelős ámokfutók, akikről lehántottak minden emberit, és úgy átgyúrták őket, hogy csak egyetlen célt szolgáljanak. Nehéz volt sajnálni őket. Emberek voltak, amikor elárulták az Öregtornyot és lakóit. Megvolt a szabad akaratuk, hogy válasszanak.

Hirtelen beléhasított, hogy ezek állítólag hárman vannak. Hol a harmadik?

Hatodik érzéke, borotvaélesre fent ösztönei jelzésére épp akkor nézett fel, amikor a harmadik levetette magát rejtekhelyéről, egy sziklafülkéből a lépcsőház falában. Bremen félreszökkent, a lény puffanva zuhant a lépcsőre, zúzódócsontjai ropogtak. De még ettől sem hátrált. Vicsorogva, karmait meresztve, visítva, köpködve felemelkedett, és nekiugrott az öregembernek. Bremen ösztönszerűen cselekedett, körülvette magát a druida tűz kék függönyével, amely elnyelte a fekete lényt. Ám az nem torpant meg. Fekete szőrzete lángolt, bőre levált és megolvadt, de csak jött. Bremen ismét lesújtott rá. Megrémítette és elképesztette, hogy a kreatúra még mindig talpon van. A lény rárontott, ő félre-ugrott, és egy kétségbeesett rúgás után hanyatt esett a lépcsőn.

Végül elfogyott a teremtmény ereje. Megcsúszott, felbukott, kigurult a lépcső szélére, lezuhant, és ragyogó fáklyaként eltűnt a tintafeketeségben.

Bremen feltápászkodott. Megperzselt bőrét végigszántották a lény karmai. A másik kettő lassú, fenyegető lépésekkel közeledett, mint a macskák, amikor az egérrel játszanak.

Bremen igyekezett mágiával védeni magát, de kimerítette az első támadás, amelynek dühe annyira megriasztotta, hogy túl sokat használt el saját erejéből. Mostanra szinte semmi sem maradt.

Úgy tűnt, ezt a lények is tudták. Nyűgös nyivákolással, ráérősen oldalogtak feléje.

Bremen a lépcsőház falának vetette a hátát és figyelte, ahogy közelednek.

MINDEKÖZBEN Kinson és Mareth némán osontak az Öregtorony folyosóin az öregembert keresve. Mindenfelé halottak hevertek, a druidának azonban sehol semmi nyoma. Figyeltek és füleltek, hátha meghallják lépései neszét, de hiába. Kinson egyre jobban aggódott. Ha valami gonoszság rejtőzik az Öregtoronyban a behatolókra várva, akkor lehet, hogy ők fognak elsőnek beleszaladni. Előbb találja meg őket, mint ők Brement, és a végén még ők szorulnak az öregember segítségére. Vagy a druida máris elveszett, csak ők nem hallották? Talán már késő?

Sohasem lett volna szabad hagyni, hogy Bremen egyedül jöjjön be!

Elhaladtak a Druida Gárda tagjainak holtteste mellett, akik a torony emeletén vívták utolsó csatájukat, azután tovább kapaszkodtak. Még mindig nem leltek semmit. Végtelen számú lépcső kanyargott fölfelé a feketeségben. Mareth a falhoz simult, igyekezett kifürkészni, mi lehet előttük. Kinson a hátuk mögé nézegetett, attól tartva, hogy bármi-kor megtámadhatják őket. Arca és keze verítékezett.

Hol lehet Bremen?

Azután valami megmoccant a következő lépcsőpihenőben, némileg változott a sötétség, valami kivált az árnyékból.Kinson és Mareth megmerevedett. Furcsa, suttogó nyüszítés sodródott le hozzájuk.

- Breeemen, Breemen, Breeemen!

Összenéztek, és óvatosan megindultak előre.

Fölöttük a lépcsőre zuhant valami, egy súlyos test, túl messze ahhoz, hogy láthassák, de elég közel ahhoz, hogy elképzelhessék. Kék fény lobbant a sötétben. Sivalkodás harsant, testek puffantak. Másodpercekkel később egy lángoló gömb huppant le a lépcső széléről és lezuhant mellettük, miközben rángatózott kínjában. Még élt, bár már csak pislákolt benne az élet, mikor nekicsapódott a padlónak.

Mareth és Kinson az óvatosságról megfeledkezve rohanni kezdtek. Följebb érve megpillantották a lépcsőn Brement, csapdába esve két ocsmány lény között, amelyek lentről és föntről fenyegetően közeledtek hozzá. Az öregember vérzett, megpörkölődött és láthatóan kimerült. Druida tűz vibrált az ujjai hegyén, de nem tudott belobbanni. A lopakodó lények nem siettek.

Mindhárman odafordultak. Meghökkentette őket a határvidéki és a lány közeledése.

- Ne! Menjetek innen! - kiáltotta Bremen, amikor meg-pillantotta őket.

De Mareth tovább rohant a grádicson. Hirtelen felröppent az alsó lépcsőfordulóra, lehagyva a meghökkent Kinsont. Szilárdan megvetette a lábát és előregörnyedt, olyan lett, mint egy összenyomott rugó. Keze fölemelkedett, karjait széttárta, tenyerét fölfelé fordította, mintha a mennyekhez könyörögne segítségért. Kinson kétségbeesetten fújt egyet és utána rohant. Mit művel ez a lány? A közelebb álló szörnyeteg figyelmeztetően fölszisszent, megfordult, és kimeresztett karmokkal alászökdécselt a lépcsőn, fürgén, mint a gondolat. Kinson ordított dühében. Még mindig túl messze volt!

Mareth ekkor egyszerűen felrobbant. Hatalmas, bömbölő köhögés hallatszott, és a lökéshullám a falhoz csapta Kinsont. Elvesztette szem elől a lányt, Brement és a teremtményeket. Tűz csapott föl arról a helyről, ahol Mareth állt, kék láng, amely fehérré forrósodott. Nekivágódott a közelebbi lénynek, és kettétépte. Azután megtalálta a másodikat is, amely közelebb volt Bremenhez, és elsodorta, mint levelet a szél. A kreatúra rémülten visított, miközben elégett. A tűz továbbrohant, végigperzselte a kőfalakat és lépcsőket, el-szívta és füstté változtatta a levegőt.

Kinson eltakarta a szemét, és igyekezett föltápászkodni. A tűz egy szempillantás alatt kilobbant. Csupán a füst maradt, amely vastag gomolyokban töltötte meg a lépcsőházat. Kinson felrohant a lépcsőn, és megtalálta a pihenőn az összeesett Marethet. Fölemelte, átkarolta ernyedt testét. Mi történt vele? Mit csinált? Pihekönnyű volt, arca sápadt, koromcsíkos, kurta, sötét haja nyirkos sisakként fedte a koponyáját. Szemét félig lehunyta, Kinson csak fehérséget látott a pillák közötti résben. Közelebb hajolt hozzá. Mareth mintha nem lélegzett volna, a férfi nem érezte a pulzusát.

Hirtelen Bremen bukkant elő mellette a füstből, kócosan, űzött tekintettel. -Vidd innen! - kiáltotta.

- De nem hiszem, hogy... - próbált vitatkozni Ravenlock.

- Gyorsan, Kinson! - szakította félbe Bremen. - Ha csakugyan meg akarod menteni, akkor vidd ki az Öregtoronyból! Eredj!

Kinson, karjában Marethtel szó nélkül megfordult és lesietett a lépcsőn, nyomában a tépetten lobogó köntösű Bremen. Lent átbukdácsoltak a tornyon, botladozva, krákogva, könnyező szemmel, füsttől fuldokolva. Bremen hallotta, hogy valami megmozdul a föld alatt. Valami ébredezett, valami nagy és dühös, valami elképzelhetetlenül hatalmas.

- Fuss! - kiáltotta teljesen szükségtelenül Kinsonnak.

A határvidéki és a druida együtt rohantak a halott Paranor füstös homályán át a napfény és az élet felé.

muffin alaprecept elkészítése,muffin alapreceptek,olcsó muffin alaprecept,banános muffin alaprecept,csokis muffin alaprecept,muffin alaprecept tanácsok,muffin alaprecepttippek,muffin alaprecept gyorsan

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

 

Muffin (alaprecept)

Hozzávalók:

    * (15 darabhoz):
    * 2 dl mazsola
    * 1 citrom reszelt héja
    * 16 dkg sima liszt
    * 12,5 dkg vaj, vagy
    * 12 dkg cukor
    * 2 db tojás
    * 1 kávéskanál sütőpor
    * mignonpapír

Elkészítés:

: A sütőt 200 fokra előmelegítjük. A mazsolát összekeverjük a reszelt citromhéjjal és egy kevés liszttel. A vajat, vagy margarint krémesre keverjük a cukorral. Hozzáadjuk a tojást, és tovább keverjük. Beledolgozzuk a mazsolát, a lisztet és a sütőport. Ez az alaptészta. Ha dúsítani akarjuk, tehetünk bele gyümölcsdarabokat, pl.: meggyet, mákot, diót, csokireszeléket, bármit amit szeretünk. A megfelelő muffin formába töltjük és 10 - 15 percig sütjük.

Diós-epres muffin

Diós-epres muffin hozzávalók

    * 25 dkg eper + a díszítéshez is
    * 10 dkg cukor
    * 8 dkg vaj
    * 30 dkg liszt
    * 20 dkg darált dió
    * 4 db tojás
    * ½ tasak sütőpor
    * 3 evőkanál tej
    * 1 kiskanál őrölt fahéj
    * 1 evőkanál porcukor

Diós-epres muffin készítése

A vajat a cukorral addig keverjük, amig a massza kifehéredik. Ezután egyenként hozzáadjuk a tojások sárgáját. A fehérjét félre tesszük. A lisztet elkeverjük a sütőporral, hozzáadjuk a tojásos masszához, bele öntjük a tejet, rászórjuk a darált diót, és az egészet lazán összekeverjük. Az epret megtisztítjuk. A díszítésre szánt darabokat félre tesszük, a többit kis darabokra vágjuk. A tojásfehérjét kemény habbá verjük, és az eper darabokkal együtt ovatossan a tésztába forgatjuk. A muffinsütőt kibéleljük a papírkosárkákkal és belekanalazzuk a tésztát. Mindegyikbe kis mélyedést nyomunk, sütés után ide ültetjük az eperszemeket. 180 fokon sütjük, 25 perc alatt kész, ha kihült ráültetjük az eperszemeket. A diós-epres muffint fahéjas porcukorral meghintve

Néhány gyakori kérdés:
Hogy kell házilag marcipánt készíteni tortára?

Egyenlő mennyiségű cukrot és fehér mandulát darálj meg finomra. (kávédarálóban szoktam).
Tegyél hozzá tojásfehérjét,és gyúrd,amíg összeáll.
Először csak kevés,kiskanálnyi tojást tégy,ha kell még,akkor tegyed hozzá a többit. Ha mégis sok lett a fehérje,akkor tehetsz hozzá még porcukrot.
Színezheted, a maradék folpackba csomagolva a hűtőben nagyon sokáig eláll.
Kinyujtani két folpack vagy sütőpapír között tudod.


Valaki ismer egy GYORSABB és KRÉMESEBB kuglóf receptet, mint a hagyományos SZÁRAZ, MAZSOLÁS?
Elõre is köszi a kuglófszakértõnek, fõleg ha bögreméretekre írod a mennyiséget, nem 275,5grammra, hogy méricskélhessek egész nap. Majd megírom, hogy sikerült, mert a héten csinálnék.

Ez egy nagy kuglófformába való mennyiség. Én 170 fokon szoktam sütni, és csináltam már 3 tojással is 4 helyett, nem éreztem különbséget. Finom puha így vízzel és olajjal készítve, egyáltalán nem száraz.

Párolt halat készítek speciális pároló edényben, így mennyi idő alatt lehet kész?
Most kaptam, tesztelem, friss háziasszony vagyok, sosem csináltam még ilyet. Fogalmam sincs mennyi ideig kell párolni. Gondolom amíg puha nem lesz, oké, de az kb mennyi idő?

mekkora a halszelet?

amúgy kb 3-5 perc egy szelet

gyakorikerdesek.hu

küldje be ön is kérdését,válaszát

Izgalmas olvasmány


KAHLE RESE a könyvtárban aludt, amikor a támadás lármája fölébresztette. Későig dolgozott, azokat a jelentéseket katalogizálta, amelyeket az utóbbi öt évben gyűjtött össze az időjárás szabályszerűségeiről és ennek a termésre gyakorolt hatásáról. Végül az asztalánál aludt el. Sebesültek jajgatására, fegyvercsörgésre, csizmás lábak dübörgésére riadt. Fölemelte ősz fejét, bizonytalanul körülnézett, azután fölállt, egy pillanatig erőt gyűjtött, majd az ajtóhoz ment.
Óvatosan kileselkedett. Hangosabb lett a sikoltozás, amelyet ijesztővé tett a belőle áradó kín és kétségbeesés. Emberek rohantak el az ajtó előtt, a Druida Gárda tagjai. A könyvtáros rádöbbent, hogy az Öregtornyot megtámadták. Bremen figyelmeztetése siket fülekre talált, és most, úgy, ahogy Bremen megmondta, fizetniük kell érte. Meghökkentette, milyen biztos benne, mi történik és mi lesz a végeredmény. Azt máris tudta, hogy ő nem éli túl az éjszakát.
Még mindig habozott, nem akarta elfogadni, amit tudott. A folyosó most üres volt, a csata hangjai valahonnan lentről hallatszottak. Arra gondolt, hogy kimegy, hátha többet láthat, de épp amikor ezt fontolgatta, sötét alakok jelentek meg a hátsó lépcső irányából. Gyorsan visszahúzódott, és az alig résnyire nyitva maradt ajtó mögül leselkedett.
Fekete, formátlan teremtmények nyomultak a látóterébe, kimondhatatlan dolgok, oly szörnyek, amelyek legföljebb legrosszabb rémálmainkban kísértenek. A könyvtáros visszatartotta a lélegzetét. A rémek szobáról szobára haladtak abba az irányba, ahol Kahle Rese várakozott.
Halkan becsukta a könyvtár ajtaját, és be is zárta. Egy pillanatig állt, mozdulni képtelenül. Képek peregtek az agyában, régi napok emlékei, amikor tanulni kezdte a druidák mesterségét, amikor lankadatlan szorgalmú druidaírnok lett belőle, aki összegyűjtötte és megőrizte az óvilág és a tündérbirodalom idejéből maradt régi írásokat. Oly sok minden történt, mégis mily kevés idő alatt! Ámulva csóválta a fejét. Hogyan röppenhetett el az idő ilyen gyorsan?
Közelebbről hallatszott a jajgatás, közvetlenül az ajtaja elől, a folyosóról, ahol a szörnyek cammogtak. Elfogyott az idő.
Gyorsan az íróasztala mögé futott, elővette a Brementől kapott bőrtasakot. Talán el kellett volna menni régi barátjával. Talán megmenekül, ha ezt választja. De ha így cselekszik, akkor ki védené meg a Druida Krónikákat? Ki másban bízhatott volna meg Bremen? Mellesleg ő ide tartozik. Olyan keveset tudott a falakon kívüli világról; túl rég hagyta ott. Kint senkinek nem lenne hasznára. Itt legalább még egy célra használható.
Odament a könyvespolchoz, amely a Druida Krónikákat rejtő szoba titkos ajtaját takarta, és megnyomta a zárat. Belépett, körülnézett. A szoba tele volt hatalmas, bőrkötésű fóliánsokkal. Hosszú sorokban álltak, megszámozott rendben, a tudás kútforrása, minden tudomány, amelyet a druidák gyűjtöttek össze a tündérbirodalomból, az Első Tanács idejében, az ember és a Nagy Háborúk korszakaiban. Minden könyv minden lapja zsúfolva volt megszerzett és följegyzett információkkal, olyikat értették, mások még talányt képeztek; ez volt minden, ami megmaradt a múlt meg a jelen tudományából és mágiájából. Számos könyvet Kahle a saját kezével írt tele, sorról sorra, több mint negyven év alatt. Ezek a följegyzések voltak az öregember büszkesége, élete munkásságának summázata, a teljesítmény, amelyet a legjobban szeretett.
Odament a legközelebbi polchoz, mélyet sóhajtott és széthúzta a zsinórt Bremen tasakjának száján. Minden varázslattal szemben bizalmatlan volt, de nem maradt választása. Mellesleg Bremen még sohasem csapta be. Mindkettejüknek csak a Krónikák megóvása számított. Ezeknek túl kell élniük őt, mert erre szánták őket. Mindent túl kell élniük.
Alaposan belemarkolt a tasakban csillogó, ezüstös porba, és rászórta a könyvek egy részére. A falszakasz, amelyet ezek a könyvek elborítottak, vibrálni kezdett, akár a délibáb rekkenő nyári napokon. Kahle habozott, azután újabb marék port hintett a remegő függönyre. A polcok és a könyvek eltűntek. Ekkor már fürgén mozgott, minden polcot, könyvet megszórt, és nézte, amint reszketnek, majd elhalványodnak.
Pillanatokkal később a Druida Krónikák nyomtalanul eltűntek. Csupán egy szoba maradt, négy üres fal és középütt egy hosszú olvasóasztal.
Kahle Rese elégedetten bólintott. A Krónikák most már biztonságban vannak. Még ha fölfedezik is a szobát, a tartalma rejtve marad. Ez több volt, mint amit remélni mert.
Hirtelen elfáradva visszatért a könyvtárba. Az ajtón kaparásztak; egy járatlan karom próbálta megfogni és elfordítani a kilincset. Kahle megfordult, óvatosan becsukta a hátsó ajtót. Köntöse zsebébe gyűrte a csaknem kiürült bőrtasakot, íróasztalához ment, megállt. Nem volt fegyvere. Nem volt hova menekülnie. Nem tehetett mást, mint várt.
Súlyos test csapódott az ajtónak, szilánkok pattogtak. Egy pillanattal később az ajtószárny engedett, és nekivágódott a falnak. Három tarajos fenevad rontott a szobába, és a gyűlölettől elkeskenyedett, vörös szemmel bámult a könyvtárosra. Kahle Rese állta a pillantásukat, meg sem rezzent, amikor közeledtek hozzá.
A legközelebbi kurta lándzsát szorongatott. Az előtte álló emberben volt valami, ami feldühítette. Amikor odaért a könyvtároshoz, belevágta a lándzsát a mellébe és azonnal megölte az öregembert.

AMIKOR MINDENNEK vége lett, az őrség megmaradt tagjait felkutatták és lemészárolták, a túlélő druidákat búvóhelyeikről átterelték a Tanácsterembe, és letérdeltették őket a győztes szörnyek gyűrűjében. Athabascát, akit még életben találtak, a Koponyahordozó elé állították. A kreatúra rámeredt a méltóságteljes, fehér hajú Fődruidára, azután megparancsolta, hogy hajoljon meg előtte, és ismerje el urának. Amikor erre a még vereségében is büszke Athabasca nem volt hajlandó, a rém megragadta a nyakát, belebámult a druida rémült szemébe és kiégette a sajátjából kicsapó tűzzel.
Miközben Athabasca a kőpadlón fetrengett kínjában, hirtelen csönd lett a Tanácsteremben. A sziszegés és motyogás elhalt. Nem karistoltak karmok, nem csikorogtak az agyarak. Baljós, várakozó némaság ereszkedett rájuk, minden szem a főbejárat felé fordult, ahol a nehéz, kétszárnyú ajtó bezúzva lógott zsanérjairól.
A fűrészes nyílásban mintha összesűrűsödtek volna az árnyak; a sötétség összefolyt, lassan alakot öltött, egy magas, köpenyes figuráét, aki nem a földön állt, mint a normális emberek, hanem a füst anyagtalan könnyedségével lebegett a levegőben. Közeledtétől borzongatóra hűlt a Tanácsterem levegője, hideg söpört végig a csarnokon, behatolt a fogoly druidák csontjaiba. Rabtartóik egymás után roskadtak térdre, és rekedten mormolták:
- Mester! Mester!
A Boszorkánymester végignézett a megvert druidákon és elégedettség töltötte el. Most hát valamennyi az övé. Paranor is az övé. Végre bosszút állhat.
Talpra ugrasztotta teremtményeit, azután köpenyes karjával Athabascára mutatott. A megvakított, kínlódó Fődruida úgy pattant a magasba, mintha láthatatlan dróton rántanák. A padló és a többi druida feje fölött lebegett, rémülten jajgatva. A Boszorkánymester tekerő mozdulatot tett, mire a Fődruida hátborzongató némaságba süppedt, majd a második tekerő mozdulatra iszonyú, agyongyötört károgással
kántálta: - Mester, Mester, Mester! - A druidák összebújtak, szégyenükben és haragjukban lesütötték a szemüket. Volt, aki sírt. A Boszorkánymester teremtményei sziszegtek az örömtől, tisztelgésre emelték karmos mancsukat.
Ekkor a Boszorkánymester bólintására a Koponyahordozó rémítő gyorsasággal lecsapott, és kitépte a még élő Athabasca melléből a szívét. A Fődruida hátravetett fejjel sikol-tott, amikor a bordái szétrobbantak, majd előreroskadt és elnémult.
A Boszorkánymester még néhány hosszú percig lógatta társai feje fölött, akár egy rongybabát, miközben Athabascából patakzott a vér. Így hintáztatta-lóbálta előre-hátra, majd hirtelen leejtette a megtört húsból és csontból álló, ázott masszát.
Azután az összes elfogott druidát megannyi birkaként kitereltette a Tanácsteremből, le Paranor pincéinek legmélyére, ahol élve befalaztatta őket.
Amikor az utolsó sikolyok is elhaltak, a Boszorkánymester a lépcsőkön és folyosókon fölhágott az Öregtoronyba, hogy megkeresse a Druida Krónikákat. Elpusztította a druidákat; most el kell pusztítania tanaikat is. Vagy magával kell vinnie, ami használható. Sietett, mert máris mocorgott valami az Öregtorony feneketlen kútjának mélyén, ami arra utalt, hogy jelenlétével felébresztette a mágiát. A saját birodalmában bárkivel felért. Itt, legnagyobb ellenségeinek barlangjában már nem. Megtalálta a könyvtárat, átkutatta. Fölfedezte az ajtót rejtő könyvespolcot, de mögötte a kamra üres volt. Érezte, hogy varázslatot alkalmaztak, de nem tudta meghatározni eredetét vagy célját. A Krónikáknak semmi nyoma.
A Druidakút mélyén erősödött a mocorgás. Érkezése elszabadított valamit, és az most emelkedett, hogy megkeresse őt. A Boszorkánymestert megzavarta, hogy ilyesmi előfordulhat, hogy itt lesbe állítottak valamit, ami dacol ővele. Ez nem származhatott ezektől a játszva legyőzött, siralmas halandóktól. Azok már nem képesek ilyen hatalmat megidézni. Inkább az lehetett, aki nemrég behatolt birodalmába, akit kreatúrái üldöztek is: Bremen, a druida.
Visszatért a Tanácsterembe, igyekezett minél hamarabb távozni, miután itt végzett. Elébe állították a hármat, akik. elárulták Paranort. Nem szavakkal beszélt hozzájuk, nem érnek ezek ennyit, hagyta, hogy a gondolatai beszéljenek helyette. Kussoltak és tekergőztek előtte, szegény ostoba férgek, akik hiúságukban többre vágytak, mint amennyit értelmük felfogni képes.
- Mester! - vinnyogták könyörgő hangon. - Mester, csak téged szolgálunk!
A druidák közül ki menekült el Bremennel az Öregtoronyból?
- Csak hárman, Mester. Egy törpe, Risca. Egy elf, Tay Trefenwyd. Egy déli lány, Mareth.
Bremennel mentek?
- Igen, Bremennel.
Más nem menekült el?
- Nem, Mester. Senki.
Vissza fognak térni. Hallják majd Paranor elestét és meg akarják tudni, mi történt. Megvárjátok őket. Befejezitek, amit elkezdtem. Azután olyanok lesztek, mint én.
- Igen, Mester, igen!
Felállni!
Engedelmeskedtek, buzgón siettek felállni, parancsot leső, megtört lelkek és elmék. De még hiányzott belőlük az erő ahhoz, amit végre kellett hajtaniuk, így meg kellett változtatni őket. Varázserejével feléjük nyúlt, bepólyálta őket pókhálóvékony és vaskemény szálakkal, és ellopta belőlük a maradék emberit.
Sikolyaiktól visszhangzottak az üres csarnokok, miközben fáradhatatlanul formálta őket újjá. Kezek és lábak csapkodtak. Fejek rángatóztak, szemek guvadtak.
Mire végzett, nem lehetett rájuk ismerni. Akkor otthagyta őket, és engedelmes szolgahadával visszasurrant az éjszakába, átengedve a druidák erődjét a haldoklóknak és a holtaknak.
 
 
VII


A
 BÚCSÚZÓ RISCA keményen megszorította Bremen kezét. A barlang előtt álltak, amely menedéket adott nekik, miután maguk mögött hagyták a Hadeshornt és kísérteteit. Már csaknem dél volt, az eső finom párává porlott, nyugaton, a Sárkányfogak sötét csúcsai fölött világosodni kezdett az ég.
- Úgy tűnik, egyhamar nem találkozunk, útjaink szétválnak - dörmögte Risca. - Nem is tudom, hogyan maradhattunk barátok. Nem is értem, miért fájdítjuk a fejünket miatta.
- Nincs választásunk - mondta mellette Tay Trefenwyd. - Senki más nem teheti meg rajtunk kívül.
- Hát ez igaz - mosolyodott el akarata ellenére a törpe. - Nohát, ez majd próbára teszi barátságunkat, az már biztos. Szétszóródunk Keletföldtől Nyugatföldig, meg még tovább, ki tudja, mikor találkozunk ismét? - Erősen megszorította Bremen kezét. -Vigyázz magadra.
- Te is, barátom - kérte az öregember.
- Tay Trefenwyd! - kurjantott vissza a törpe, aki már el is indult az ösvényen. - Ne felejtsd el ígéretedet! Szedd össze az elfeket, és hozd őket keletre! Szálljunk szembe a Boszorkánymesterrel! Számítunk rátok!
- Viszontlátásra, Risca! - kiáltott utána Tay.
A törpe intett, zsákját egy rántással följebb igazította széles vállán, pallosa lengett az oldalán. - Szerencsét az elf füleknek! Nézzetek a hátatok mögé! Legyetek éberek!
Derűsen évődtek egymással az elf és a törpe, régi barátok, kik megszokták a kötözködést, csipkelődést, ugratást: ezzel leplezve szavaik mögött megbúvó érzelmeiket.
Kinson Ravenlock hallgatta a szócsatát, és azt kívánta, bárcsak több ideje lett volna megismerni őket. De ezzel várnia kell. Risca elment és Tay is otthagyja őket, amikor elérik a Kennon bejáratát, ahol ők északnak fordulnak Paranor felé, míg az elf nyugatnak tart, Arborlon irányába. A határvidéki megcsóválta a fejét. Nem lehet könnyű dolga Bremennek. Két éve nem látta Riscát és Tayt. Lesz-e belőle újabb kettő, mire ismét találkoznak?
Amikor Risca eltűnt a szemük elől, Bremen egy másik ösvényen elvezette a kis társaság három megmaradt tagját a sziklák tövébe, azután nyugat felé tartottak a Mermidon északi partján, ugyanabba az irányba, amerről jöttek. Naplementéig gyalogoltak, végül egy nyárfás szélvédett oldalán táboroztak le egy mélyedésben, ott, ahol a Mermidon szétágazik dél és nyugat felé. Az ég tiszta volt, ragyogtak a csillagok, a fény örökké változó szikrákat vetett a víz nyugodt felszínén. A vándorok letelepedtek a parton, és az éjszakába bámulva elköltötték vacsorájukat. Senki sem beszélt sokat. Tay figyelmeztette Brement, hogy legyen óvatos Paranorban. Ha a látomás, amit mutattak neki, csakugyan megtörtént eseményre utal, és a druidák vára elesett, akkor okkal hiszi, hogy a Boszorkánymester és udvaroncai még ott tanyáznak. De ha nem, tette hozzá az elf, akkor is hagyhattak csapdákat, hogy tőrbe csaljanak minden elmenekült druidát, aki elég bolond, hogy visszatérjen. Mindezt könnyedén mondta, és Bremen egy mosollyal válaszolt. Kinson megfigyelése szerint egyikük sem bajlódott azzal, hogy megvitassa Paranor elpusztításának valószínűségét. Ez mindkettejüknek keserű valóság volt, de egyikük sem mutatta, mit érez. Egyikük sem kívánt a múlton rágódni. Most csak a jövő számított.
E célból Bremen hosszasabban beszélgetett az elffel arról a látomásáról, amelyben a Fekete Tündérkő szerepelt. Részletesen elmondta, mit mutattak neki, mit érzett, milyen következtetésekre jutott. Kinson tétlenül hallgatta őket, időnként Marethre pillantott, aki ugyanazt tette, mint ő. A férfi azon morfondírozott, mi járhat a lány fejében most, mikortudja, hogy a paranori druidák valószínűleg elpusztultak. Vajon felfogta, milyen drámaian megváltozott a helyzete a csoportban? Mareth alig beszélt, amióta elhagyták a Shale völgyét, nem szólt bele Bremen, Risca és Tay eszmecseréibe, figyelt és hallgatott. Akárcsak én, gondolta Kinson. A lány is kívülálló, aki még mindig a helyét keresi, nem druida, mint a többiek, még nem bizonyított, nem fogadták el egyenrangúnak. Figyelte Marethet, igyekezett felmérni, mennyire kemény, milyen szívós. Mindkettőre szüksége lesz ahhoz, ami előttük áll.
Később, amikor a lány már aludt, Tay is elterült mellette, Bremen pedig őrködött, Kinson kigöngyölődött köpenyéből, és leült az öregember mellé. Bremen semmit sem szólt a férfi közeledtére, a sötétséget bámulta. Kinson elhelyezkedett, hosszú lábát keresztbe tette maga előtt, köpenyét kényelmesen elrendezte a vállán. Az éjszaka meleg volt, sokkal inkább illett az évszakhoz, mint a reggel, a levegőt betöltötte a tavaszi virágok, a friss levelek, a fű illata. Szellő fújt a hegyek felől, a fák ágai megrezzentek, fodrozódott a folyó. Egy ideig némán, gondolataikba merülve ültek, hallgatták az éjszaka hangjait.
- Hatalmas kockázatot vállalsz a visszatéréssel - szólaltmeg végül Kinson.
- Szükséges kockázatot - válaszolta Bremen.
- Biztos vagy Paranor vesztében, ugye?
Bremen egy pillanatig nem válaszolt, néma volt, akár a kő,azután lassan bólintott.
- Ha így van, nagy veszélyben vagy - győzködte Kinson. - Brona máris vadászik rád. Arra számít, hogy visszatérsz.
Az öregember kissé elfordította az arcát, amelyet barnára cserzett a szél és a nap, ráncokkal szántott végig egy harcokban, csalódásokban telt élet. - Mindezt tudom, Kinson. És te is tudod, hogy tudom, minek beszéljünk hát róla?
- Hogy ne felejtsd el - mondta keményen a határvidéki. - Hogy kétszer óvatosabb legyél. A látomások jó dolgok, ugyanakkor megtévesztők. Nem bízom bennük. Neked sem kéne. Nem feltétlenül.
- Felteszem, Paranorról beszélsz?
Kinson bólintott. - Az Öregtorony elesett, a druidákat elpusztították. Ez világos. De továbbra is az az érzésem, hogy valami várakozik ott, valami veszedelmes. Ez a dologban a csapda. A veszély nem olyan formában fog jelentkezni, ahogy számítasz rá.
Bremen vállat vont. - Gondolom, hogy ezt fogja tenni. De nem érdekes. Bizonyságra van szükségem - nem fontos, milyen erős az előérzetem -, hogy Paranor csakugyan elveszett, és meg kell találnom az Eilt Druint. Ez a medalion hozzá tartozik ahhoz a talizmánhoz, amellyel el lehet pusztítani a Boszorkánymestert. Ezzel kapcsolatban elég világos volt a látomás. Egy kard, Kinson, azt kell megformálnom, azt kell kikovácsolnom, hogy aztán átitassam mágiával, amelynek maga Brona sem lesz képes ellenállni. Az Eilt Druin az egyetlen részlet, amely feltárult előttem; világosan látható volt a kard markolatán. Belőle kell kiindulnom. Meg kell találnom, hogy rájöjjek, hogyan tovább.
Kinson egy pillanatig némán figyelte. - Ugye, már kidolgoztad a tervet?
- Egy tervnek a körvonalait - mosolyodott el az öregember. -Túlságosan jól ismersz, barátom.
- Éppen eléggé ahhoz, hogy néha megsejtsem, mire készülsz. - Kinson felsóhajtott és átnézett a túlpartra. - Nem mintha ettől jobban meg tudnálak győzni, hogy vigyázz magadra.
- Ó, én ebben nem lennék ilyen biztos.
Csakugyan?, gondolta Kinson fáradtan. De nem vitatkozott; reménykedett, hogy az öregember legalább néha hallgat rá, különösen, amikor ő az óvatosságról prédikál. Mulatságos, hogy Bremen, akinek élete alkonyulóban van, sokkal elővigyázatlanabb, mint fiatalabb társa. Kinson egy egész életet töltött a határvidéken. Megtanulta, hogy egyetlen rossz lépés jelentheti a különbséget élet és halál között, és megtanulta, mikor kell várakozni, mikor cselekedni, ha az ember ép és egészséges akar maradni. Úgy vélte, hogy Bremen méltányolja a megkülönböztetést, de nem mindig eszerint cselekszik. Bremen sokkal inkább dacolt a sorssal, mint Kinson. Ennek, Kinson szerint, nyilván a mágia volt az oka. Ravenlock gyorsabb és erősebb volt az öregembernél, az ösztönei is biztosabbak, de Bremennek segített a varázslat. Az azért némileg megnyugtatta Kinsont, hogy barátjának van még egy védőrétege. Bár kicsivel vastagabb lenne az a réteg!
Kinyújtotta hosszú lábait, hátradőlt, összefonta a karjait. - Mi történt Marethtel? - kérdezte hirtelen. - A Hadeshornnál, amikor összeestél, és ő ért oda elsőnek?
- Mareth érdekes lány. - Az öregember hangja hirtelen ellágyult. Ismét Kinson felé fordult, és merengve nézett rá. - Emlékszel, amikor azt állította, hogy a mágia benne van? Nos, ez az állítás megállja a helyét. Csak talán nem az a fajta varázslat, amire én gondoltam. Ebben még nem vagyok biztos. Mindazonáltal tudok valamit róla. Empata, Kinson. Ez a képessége segíti a gyógyításban. Át tudja venni és csökkenti mások fájdalmát. Magába tudja olvasztani mások sebeit, hogy azok gyorsabban gyógyuljanak. Ezt csinálta velem a Hadeshornnál. A sokktól, amelyet a látomások és a holtak árnyékának érintése okozott, öntudatlan állapotba kerültem. De ő fölemelt - éreztem a kezét -, és fölélesztett, meggyógyított, visszaadta az erőmet. - Pislogott. - Nagyon tisztán éreztem. Nem láttad véletlenül, hogy őrá milyen hatással volt?
Kinson elgondolkodva csücsörített. - Mintha egy pillanatra elveszítette volna az erejét, de nem tartott sokáig. Hanem a szeme. Ott a sziklán, miután eltűntél a viharban, hogy beszélj Galaphile árnyával, azt mondta, lát téged, amikor mi nem láttunk. Fehér volt a szeme.
- Meglehetősen bonyolult a varázsereje, ugye?
- Ahogy mondtad, empata. Nem is kevéssé.
- Nem bizony. Mareth mágiája hatalmas. Nagyon erős. Valószínűleg vele született, és az évek során megtanulta kezelni. Biztosan akkor, amikor a storoknál élt. - Egy pillanatra elhallgatott. - Kíváncsi lennék, vajon Athabasca tisztában volt-e ennek a lánynak a képességeivel.Tudni szeretném, vajon rájött-e bármelyikük.
- Nem az a fajta, aki túl sokat árul el magáról. Nem akarja, hogy bárki is közel kerüljön hozzá. - Kinson gondolkozott egy percig. - De úgy tűnik, téged csodál. Nekem azt mondta, nagyon fontos volt neki, hogy veled jöhessen erre az útra.
Bremen bólintott. - Hát igen, azt hiszem, vannak talányok Mareth körül, amelyeket még meg kell fejteni. Meg kell találnunk a módját, hogy felszínre hozzuk őket.
Nagyon szerencsés leszel, ha sikerül, szerette volna mondani Kinson, de inkább lenyelte a választ. Emlékezett rá, milyen kelletlenül fogadta Mareth még az ő fölajánlott köpenyének csekély kényelmét is. Gyanúja szerint a lány csak a körülmények egészen rendkívüli összjátéka esetén fog bármit is kiadni magáról.
De hát úgyse vár reájuk más, mint egészen rendkívüli dolgok.
Ült a Mermidon partján Bremennel, nem beszéltek, nem mozdultak, átnéztek a vízen, és Kinson tudatának sötét mélye olyan képeket vetett föl, amelyektől ő leginkább tartott.

HAJNALTÓL EGÉSZ NAP a Sárkányfogak árnyékában haladtak nyugat felé, követve a Mermidont. Az idő még jobban fölmelegedett. Tikkasztó lett a hőség, a levegő fojtó a párától és a forróságtól. Levetették köpenyüket, és rengeteg vizet ittak. A délutáni órákban gyakrabban pihentek, és még világos volt, amikor elérték a Kennont. Ott Tay Trefenwyd elvált tőlük, hogy átvágjon a füves síkságon Arborlon erdei felé.
- Ha megtalálod a Fekete Tündérkövet, Tay, ne is gondolj arra, hogy fölhasználd! - óvta Bremen a távozó elfet. - Semmilyen okból! A varázshatalma elég erős, hogy bármit megtehessen, de ugyanilyen veszélyes. Minden varázslatnak megvan az ára. Ugyanolyan jól tudod, mint én. A Fekete Tündérkő használatáért túl sokat kell fizetni.
- Elpusztíthat - bólintott Tay, mintha előre érezné a jövőt.
- Halandók vagyunk, te meg én - mondta csöndesen Bremen. - Óvatosan kell eljárnunk, ha mágiához folyamodunk. A te dolgod, hogy megtaláld a Tündérkövet és elhozd nekem. Nem azért keressük, hogy használjuk. Csupán azért, hogy megelőzzük a Boszorkánymestert, nehogy ő használja fel. Ezt ne feledd!
- Emlékezni fogok rá, Bremen.
 

étel házhozszállítás ára,olcsó étel házhozszállítás árak,étel házhozszállítás budapest,étel házhozszállítás gyorsan,étel házhozszállítás ingyen,meleg étel házhozszállítás akció

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

Tejfölös csirke recept

Hozzávalók:
csirkehús(szeletek/darabolva a csirke, de más hús is jó)
1 ek. liszt
1 tk. pirospaprika
izlés szerint só, bors
1 vöröshagyma
izlés szerint fokhagyma
10 dkg reszelt sajt
4 dcl tejföl
3 ek. olaj

Elkészítés:
A csirkehúsokat megsózom és egy jénai(tűzálló) tál aljába szépen egymás mellé lefektetem. Egy kis tálban összekeverem a lisztet, paprikát, sót, borsot és a húsra szórom. Ezután ráteszem a karikákra vágott vöröshagymát és a reszelt sajtot. Végül a tejfölt összekeverem az olajjal és a fokhagymát belezúzom. A tejfölös masszát is a húsra öntöm, majd a fedőt is rátéve 180 fokon kb másfél órát sütöm. A végén még egy 10 percre fedő nélkül is visszatoltam a sütőbe.

Néhány gyakori kérdés:

Sos! Hogy lehet mikroba rántotthus és sült krumplit csinálni? Sürgös!
Kiürült a gázpalackom.egyedül vok a gyerekekkel itthon.csak mikorba tudnék kaját csinálni.
Fasirtom van itthon,hasáb burgonyám,párizsi,tojás,paprika,paradicsom,borsó.vacsira kéne valamit összeütnöm.mit lehetne mikroba?

sült krumplit és rántott húst sehogy

a maradékból hozz össze egy lecsós szeletet rizzsel

Néhány tojást főzz meg a mikróban. Utánna:
Vajas kenyér tetejére szeld rá a fasírozottat, a tetejére karikázd a főtt tojást és szórd meg reszelt sajttal és dugd vissza a mikróba, míg a sajt ráolvad. Ha sajt nincs otthon, helyette csorgass a tetejére egy felvert tojást, majd az rásül.
Készíts mellé paprika-paradicsom salátát cukros-ecetes lével. Sztem tökéletes vacsi!

Én mikróban szoktam csinálni a tükörtojást.Beleütöd egy tányérba, megsózod, egy kis olajat csepegtetsz a tetejére és figyeled, mert könnyen szétpukkanhat!Ha van otthon kolbászod, akkor karikákat raksz le a tányérra és arra ütöd a tojásokat!

Ja és édességnek ajánlom a mikrós sütit!

Még grillezősben se lehet, ezeket bő zsíradékban kell sütni mert gusztustalan lesz.

én a paradicsomból, tojásból, párizsiból csinálnék egy tálban salátát, ha van tejföl/kefir esetleg, azt is hozzáönteném.
meg a fasírtot is hozzá lehet aprítani. mikró nélkül. :)
és kenyérrel enni, hmm. :)

borsópaprikás.és én is megyek vacsizni hozzád...ez a kedvencen.ugyan úgy készül mint a pöri csak hús
helyett borsó.főzz bele nokedlit vagy tésztát.
ha husit akarsz akkor sokolajat tegyél,forrósítsd fel és süsd,krumpli ugyan így.én is szoktam mikróban hülyeség hogy nem lehet.ja!takard le egy tányérral.fritu nincs?

Minden esetben folpakkal kell letakarni és úgy kell sütni.
Zsiradék és egy kis víz kell az elkészítéshez bárminek.
gyakorikerdesek.hu

küldje be ön is kérdését,válaszát

Izgalmas olvasmány

MARETH ÉRT ODA elsőnek. A férfiak nagyobbak és erősebbek voltak, de az ő lába nem csúszott a nyálkás sziklán, valósággal repült a sima kövön. Azonnal letérdelt és átkarolta az öregembert. Az eső szüntelenül zuhogott, ragyásra verte a Hadeshorn kisimult tükrét, mosta a völgy síkos feketeségét, felpuhította, elmaszatolta a hajnal fényeit. A bőrig ázott Mareth fázott lucskos köpenyében, de nem törődött vele, kicsiny alakja megmerevedett az erős összpontosítástól. Arcát fölemelte a sötét égre, szemét lehunyta. Három társa lelassított, amikor odaértek hozzájuk, nem tudták, mi történik. A lány szorosabban ölelte magához Brement, majd összerándult és előrezuhant. Az odarohanó férfiak még idejében kapták el. Kinson leemelte a lányt Bremenről, Tay fölkapta az öregembert, úgy törtettek ki a zivataron át a Shale völgyéből.

Amint elhagyták a völgyet, menedéket kerestek egy barlangban, amely mellett már elhaladtak befelé jövet. A lányt és az öregembert a kőre fektették, és köpenyükkel betakarták őket. Nem volt fájuk, hogy tüzet rakjanak, ázottan, dideregve várták, hogy elálljon az eső. Kinson ellenőrizte ájult társaik szívverését, pulzusát, és rendben valónak találta. Egy idő után az öregember magához tért, csaknem ugyanakkor a lány is visszanyerte eszméletét. A három férfi Bremen köré gyűlt, faggatták, mi történt, de az öregember csak a fejét rázta, és azt mondta, most ne kívánják tőle, hogy beszéljen. Társai kelletlenül arrébb húzódtak.

Kinson megállt Mareth mellett, gondolta, megkérdi, mit csinált Bremennel - mert az világos, hogy valamit művelt -, ám a lány fölnézett rá, majd azonnal elfordult, így a férfi békén hagyta.

Kivilágosodott, az eső elállt. Kinson megosztotta a magával hozott ételt a többiekkel. Csak Bremen nem evett. úgy rémlett, mélyen visszavonult magába - talán még mindig odalent időzött a völgyben - és mintha a semmibe bámult volna, viharvert arca kifejezéstelen maszkká üresedett. Kinson szemmel tartotta egy ideig, valamilyen jelet keresett, amiből megfejthetné, mire gondol a másik, de kudarcot vallott.

Végül az öregember fölnézett, úgy, mintha most eszmélne rá társai jelenlétére és ottlétük okára, majd intett, hogy jöjjenek közelebb. Amikor letelepedtek, elmesélte találkozását Galaphile árnyával és a négy látomást.

- Nem tudom eldönteni, mit jelentenek - mondta végül. Hangja fáradtan, érdesen karistolta a csöndet. - Egyszerű jóslatok voltak az elkövetkezendőkről, a máris elvégeztetett jövőből? Ígéretek, hogy mi történhet, ha bizonyos dolgokra sor kerül? Miért épp e látomásokat szemelte ki az árnyalak? Megannyi kérdés - megválaszolatlanul...

- Milyen árat kért tőled a beavatásért? - mormolta sötéten Kinson. - Erről se feledkezz meg.

Bremen elmosolyodott. - Én kértem, hogy beavasson, Kinson. Én akartam a fajok védelmezője és a Boszorkánymester elpusztítója lenni, tehát nincs jogom firtatni a siker árát.

- Mégis - sóhajtotta -, azt hiszem, részben már értem, mit kell tennem. De szükségem van valamennyiőtök segítségére. - Végignézett rajtuk. - Attól félek, arra kell kérjelek benne-teket, hogy nagy veszélyt vállaljatok.

Risca felröffent. - Hála istennek. Már kezdtem azt gondolni, hogy semmi sem lesz ebből a kalandból. Mondd, mit kell tennünk.

- Igen, jobb is, ha nekivágunk az útnak - helyeselt Tay, és buzgón előrehajolt.

Bremen bólintott. Hálás volt a tekintete. - Abban egyetértünk, hogy a Boszorkánymestert meg kell állítani, mielőtt az összes fajt leigázza. Tudjuk, hogy egyszer már megpróbálta, de kudarcot vallott, most azonban erősebb és veszedelmesebb. Mint mondtam, éppen ezért hittem azt, hogy megpróbálja elpusztítani a paranori druidákat. Az első látomás azt sugallja, hogy igazam volt. - Szünetet tartott. - Félek, ez máris megtörtént.

Kijelentését hosszú hallgatás követte, a többiek óvatosan pillogtak egymásra.

- Úgy véled, hogy valamennyi druida halott? - kérdezte halkan Tay.

Bremen bólintott. - Azt hiszem. Remélem, tévedek. Mindenesetre akár halottak, akár nem, az első látomás szerint muszáj elmennem az Eilt Druinért. Az összes látomás azt igazolja, hogy a medalion a kulcs a fegyver elkészítéséhez, amellyel elpusztíthatjuk Bronát. Egy kard lesz az, egy különleges erejű penge, amelynek varázsa még a Boszorkánymestert is fogja.

- Miféle varázs? - kérdezte mohón Kinson.

- Még nem tudom. - Bremen a fejét csóválta s újra elmosolyodott. - Alig tudok többet azon túl, hogy fegyverre van szükség, és amennyiben hihetünk a látomásnak, akkor ez a fegyver egy kard.

- És hogy meg kell találnod azt az embert, aki viselni fogja - tette hozzá Tay. - Egy olyan embert, akinek az arcát nem láttad.

- De az utolsó látomás, az a sötét kép a Hadeshornnál és a furcsa szemű fiú... - kezdte aggodalmasan Mareth.

- Várni kell, amíg el nem jön az idő - vágott a szavába Bremen kurtán, de nem gorombán. Tekintete kutatóan pihent a lány arcán. - A dolgok úgy fedik föl magukat, ahogy nekik tetszik, Mareth. Nem siettethetjük őket. És azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy a szorongás lefékezzen.

- Mit kérsz hát tőlünk? - kérdezte újra Tay.

Bremen farkasszemet nézett vele. - Szét kell válnunk, Tay. Azt akarom, hogy térj vissza az elfek közé, és kérd meg Courtann Ballindarrochot, szerelne föl egy expedíciót a Fekete Tündérkő felkutatására. Ez a Kő valamilyen módon döntő szerepet játszik Brona megsemmisítésében. A látomások erre mutatnak. A szárnyas fürkészek máris keresik. Nem engedhetjük, hogy megtalálják! Az elf királyt rá kell beszélni, hogy támogasson minket. Vannak a látomásnak olyan részletei, amelyek segítenek bennünket. Használd föl, amit megmutattak, s találd meg a Követ a Boszorkánymester előtt.

Riscához fordult. -Te menj Rayburhoz és a culhaveni törpékhez. A Boszorkánymester csapatai kelet felé menetelnek; azt hiszem, a következő csapást nekik szánja. A törpéknek készen kell állniuk arra, hogy megvédjék magukat, és kitartsanak, amíg segítség érkezik. Tégy meg mindent ennek érdekében. Tay szólni fog Ballindarrochhal, és kérelmezi, hogy az elfek egyesítsék erőiket a törpékével. Ha így lesz, akkor fölvehetik a versenyt a trollokkal, akikre Brona támaszkodik.

Szünetet tartott. - De mindenekelőtt időt kell nyernünk, hogy megalkothassuk a fegyvert, amely elpusztítja Bronát. Kinson, Mareth és én visszatérünk Paranorba és megnézzük, igaz-e a bukásáról szóló látomás. Én megkeresem az Eilt Druint.

- Athabasca, ha még él, nem fogja odaadni - jelentette ki Risca. -Te is tudod.

- Meglehet - válaszolta lanyhán Bremen. - Nekem mindenesetre rá kell jönnöm, hogy ezt a kardot, amelyet láttam, hogyan kell kikovácsolni, milyen varázserőt kell tartalmaznia, miféle mágiával kell átitatni. Rá kell jönnöm, hogyan lehet elpusztíthatatlanná tenni. Azután meg kell találnom a viselőjét.

- Szóval csodákat kell tenned - jegyezte meg csípősen Tay Trefenwyd.

- Mindnyájunknak azt kell - válaszolta halkan Bremen.

Összenéztek a homályban, szavak nélkül is testet öltött egyetértésben. Menedékük előtt makacs esőcseppek doboltak a sziklákon. Délelőtt volt, a fény ezüstössé vált, amint a nap igyekezett utat törni a kitartó viharfelhők között.

- Ha a paranori druidák halottak, akkor csak mi maradtunk - jegyezte megTay. - Csak mi öten.

Bremen bólintott. -Akkor ötnek kell elégnek lennie. - Fölállt, kinézett a borulatba. - Jobb is, ha indulunk.

VI

U

GYANAZON az éjszakán, északnyugatra attól a helytől, ahol Bremen Galaphile árnyával társalgott, a Sárkányfogak gyűrűjének mélyén Caerid Lock a paranori őrséget ellenőrizte. Éjfélre járt, amikor a déli mellvéd mentén átment egy nyitott udvaron, és egy pillanatra összerezzent a villám gonosz lobbanásától a távoli égen. Megállt, figyelt, hallgatózott. Láthatártól láthatárig értek a felhők, eltakarták a holdat, bakacsinba vonták a világot. Másodszor is villámlott, fényétől az éjszaka szilánkokra hasadt, azután kihunyt, mintha sohasem létezett volna. Mennydörgés követte, hosszan tartó mély moraj visszhangzott az ormok között. A vihar Paranortól délre tombolt, de a levegőnek esőszaga lett, a csönd mély volt és nyomasztó.

A Druida Gárda kapitánya tűnődve állt még egy pillanatig, majd egy ajtón belépett az Öregtoronyba. Minden éjjel körbejárt, nem vesztegetve időt az alvásra, megszállottan ragaszkodott szokásaihoz a munkában. Az éjfélt és a hajnalt megelőző időszakot tartotta a legveszélyesebbnek, amikor a fáradtság és az álmosság eltompítják az érzékeket, s az őrség figyelme lankad. Ha valaki támadást tervez, hát ekkorra időzíti. Mivel hitt benne, hogy Bremen figyelmeztetése nem alaptalan - és természettől óvatos lévén -, elhatározta, hogy a következő néhány hétben különösen éber lesz. Máris több őrt állított minden poszton, és elkezdte a kapuzárak megerősítésének fáradságos munkáját. Fontolgatta, hogy kiegészítő óvintézkedésként éjszakai őrjáratokat indít a környező erdőkbe, de attól tartott, túlságosan sebezhetők lennének a falak védelme nélkül. Tekintélyes létszámú őrsége volt, de korántsem hadsereg. A falakon belül szavatolhatta a biztonságot, de kint nem tudott volna megvívni egy csatát.

Lement a lépcsőn, átvágott az elülső udvaron. Fél tucat őr posztolt a bejáratnál, ők feleltek a kapuért, a hullórostélyért és a főkaput övező tornyokért. Vigyázzba vágták magukat a kapitány közeledésére. Caerid beszélt az ügyeletes tiszttel, ellenőrizte, minden rendben van-e, aztán továbbment. Ismét átvágott az udvaron, hallotta, hogy újabb égzengés töri meg az éjszaka mély csöndjét, dél felé nézett, keresve a mennydörgést megelőző villámot, közben kapott észbe, hogy annak már ki kellett aludnia. Kínosan érezte magát, de nem jobban, mint más éjszakákon, mert munkája során mániákusan gyanakvó volt. Néha arra gondolt, túl régen él Paranorban. Jól végezte a munkáját; tudta, hogy még mindig jó őrparancsnok. Büszke volt a csapatára; valamennyi szolgálatban levő őrét maga válogatta és képezte ki. Szilárd, megbízható egység volt, Caerid számíthatott rájuk. De nem lett fiatalabb; a kor pedig tompítja az ítélőképességet és táplálja az önelégültséget. Ezt aligha engedheti meg magának. Északföld eleste és a Boszorkánymesterrel kapcsolatos mendemondák arra figyelmeztetnek, hogy veszélyes időket élünk. Érezte a változást ' a szélben. Valami rossz közeledik Négyföld felé, és haladtában feltartóztathatatlanul elsöpri a druidákat. Valami rossz közeledik, és Caerid Lock aggódott, hogy nem fogja fölismerni, csak amikor már késő.

Az udvar végén benyitott egy ajtón, és végigment egy folyosón, amely az északi fal mentén húzódott az itteni kapuig. Négy kapuja volt az Öregtoronynak, minden idevezető útra szolgált egy. Több kisebb ajtót is vágtak a falba, de ezeket kőből faragták, és vassal zárták el. Zömüket fortélyosan elrejtették. Csak alaposabb vizsgálódással lehetett fölfedezni őket, ám ehhez világosban kellett odaállni a falhoz, s ekkor a bástyák őrsége észrevehette az embert. Ám Caerid mindenben biztosra ment, és napnyugtától napkeltéig ezek mellé is állított egy-egy őrt. A nyugati kapu felé tartva két ilyen ajtó mellett is elhaladt. Ötvenméternyire voltak egymástól a kanyargós folyosón. Az őrök mindkét helyen tisztelegtek. Résen állnak, mondták. Caerid mindkét alkalommal bólintott, azután tovább ment.

Ám amikor az őrök már nem láthatták, gondterhelten ráncolta homlokát. Nem tetszett neki ez a beosztás. Az első ajtónál egy kershalti troll állt, egy veterán, de a másodiknál újonc, egy fiatal elf. Caerid nem szerette, ha újoncok magánosan őrködnek. Magában följegyezte, hogy a váltásnál ezt majd figyelembe kell vennie.

Ezt forgatta a fejében, miközben végigsietett a druida hálótermektől levezető, hátsó lépcsőn, ezért nem vette észre a három rejtőzködő alak osonását.

SZOROSAN A KŐFALHOZ tapadtak, amikor elhaladt alattuk a Druida Gárda kapitánya, anélkül, hogy észrevette volna őket. Nem mozdultak, amíg Caerid el nem távolodott, azután leváltak a falról és folytatták útjukat. Mindhárman druidák voltak, akik több mint tíz éve álltak a Tanács szolgálatában, és fanatikus hévvel hittek önnön nagyra hivatottságukban. A druida rendben éltek, alkalmazkodtak követelményeihez és szabályaihoz, noha ostobának, céltalannak és elégtelennek találták őket. Hatalom kell, hogy az életnek értelme legyen. A teljesítmény semmit sem ér, ha nem jár személyes előnnyel. Mi célja a magányos tanulásnak, ha nincsen gyakorlati haszna? Mi értelme beleütni orrunkat tudomány és mágia titkaiba, ha sohasem tehetjük próbára őket? Ők hárman föltették maguknak mindezeket a kérdéseket, először külön-külön, majd együtt is, amikor fölfedezték, hogy gondolataik hasonlatosak. Természetesen nem álltak egyedül elégedetlenségükkel. Mások is gondolkodtak úgy, mint ők. De egyik sem ily lázasan, egy se úgy, mint ez a három, akik még a romlottságot is vállalták érte.

Számukra nem volt remény. A Boszorkánymester régóta kereste őket, miközben a druidák elleni bosszút tervelte. Végül rájuk lelt és a maga pártjára állította őket. Ez időbe került, de apránként legyőzte őket, ahogy legyőzte háromszázötven éve azokat, kik vele mentek, amikor elhagyta az Öregtornyot. Mindig akadnak ilyen emberek, akik arra várnak, hogy szólítsák, használják őket. Brona ravaszul kerítette be őket, kezdetben nem árulta el magát, hagyta, hogy magukénak higgyék a hangját, kóstolót adott nekik a lehetőségekből, a hatalom illatából, a mágia tanításaiból. Hagyta, hogy a saját kezükkel láncolják hozzá magukat, hogy mohóságukból és kapzsiságukból kovácsoljanak béklyót, hogy maguk tegyék magukat a téveszmék és a kielégítetlen sóvárgás rabszolgáivá. Végül ők maguk könyörögtek neki, hogy az övé lehessenek, noha addigra rájöttek, kivel állnak szemben, és milyen árat kell fizetniük.

Most sötét szándékkal lopakodtak Paranor folyosóin, olyan tettre készülve, ami örök kárhozatra taszítja őket. Némán odaosontak a lépcsőházból a folyosón a fiatal őrszemhez. Meghúzódtak az árnyékban, ahova nem ért el a fáklyafény, és a Mestertől kapott csekélyke bájolás eszközével - édes a hatalom íze - elrejtették magukat a fiatal őr szeme elől.

Azután rárontottak, egyikük keményen fejbe verte, amitől az elf eszméletét veszítette. A másik kettő lázas dühvel matatott a kőajtó zárjain, sorra kinyitották őket, félrehúzták a súlyos vasreteszt, kiemelték tartóiból a tömör rudat, végül magát az ajtót tárták ki, jóvátehetetlenül megnyitva Paranort az éjnek és az éjszakában várakozó lényeknek.

A druidák hátráltak, amikor az első kreatúra csosszant be a fénybe. Púpos, drabális Koponyahordozó volt, karmok meredeztek fekete köpenye alól. Csupa csúcsból és élből álló esetlen tömegével betöltötte a folyosót, és valósággal kiszippantotta belőle a levegőt. Rámeresztette égő vörös szemét az előtte kushadó hármakra, és megvetően tovanyomakodott mellettük. Hártyás szárnyai halkan huppogtak. Elégedett szisszenéssel megragadta a fiatal elf őrt, feltépte a torkát és félredobta. A druidák összerándultak, amikor lespriccelte őket az áldozat vére.

A Koponyahordozó hátraintett a kinti sötétbe, mire újabb valamik zúdultak be az ajtón, agyaras-karmos lények, göcsörtös torzak, kiken csomókban borzolódott a fekete serte, támadásra készen szorongatták a fegyvert, pillantásuk ide-oda ugrált a csöndben. Némelyik homályosan ismerősnek tetszett, talán troli lehetett valaha. Némelyik alvilági fenevadnak rémlett, kiből hiányzott minden emberi. Naplemente óta lapítottak a külső falak menedékében egy sötét beugróban, hol az őrök nem láthatták őket a mellvédről. Bújtak, mert tudták, hogy ezek az előttük kushadó siralmas lények a Mester szolgái, akik be fogják engedni őket.

Most már bent voltak és alig várták, hogy belevethessék magukat az ígért vérfürdőbe.

A Koponyahordozó visszaküldte az egyiket az éjszakába, hogy hívja az erdőben rejtezőket. Sok százan várakoztak ott a jelre. Meg fogják látni őket, amikor előjönnek a fák közül, de addigra késő lesz a riadó. Mire Paranor védői odaérnek, a csapat bent lesz az Öregtoronyban.

A Koponyahordozó megfordult, elindult a folyosón. Nem törődött a három druidával. A semminél is semmibbek voltak a szemében. Otthagyta őket, mint félredobott hulladékot. A Mester majd eldönti, mi legyen velük. A szárnyas vadászt csak a gyilkolás érdekelte.

A támadók kis csoportokra oszlottak menet közben. Az egyik fölfelé osont a lépcsőn a druidák hálókamráihoz. A másik befordult egy mellékfolyosóra, amely az Öregtorony méhébe vezetett. A fő csapat a Koponyahordozót követte a főkapuk felé.

Hamarosan elkezdődött a sikoltozás.

CAERID Locx rohanva igyekezett vissza, az északi kaputól az udvaron át, amikor fölharsant a riadó. Először sikoltozás hallatszott, azután elbődült egy csatakürt. A Druida Gárda kapitánya rögtön megértett mindent. Bremen jóslata valóra vált. A Boszorkánymester bejutott Paranor falai mögé. A bizonyosság a csontja velejéig megdermesztette. Futás közben az embereit szólította, arra gondolt, talán még van idő. Berontottak az Öregtorony folyosójába, amely ahhoz az ajtóhoz vezetett, amelyet az áruló druidák megnyitottak. Egy kanyarba befordulva látták, hogy előttük a folyosó tömve van fekete, görnyedt alakokkal, akik hemzsegnek befelé az éjszakából. Caerid nyomban fölmérte, hogy a túlerő miatt nem csaphatnak össze velük. Gyorsan hátravonta az embereit, a fenevadak rögtön utánuk zúdultak. A gárdisták egy szinttel följebb vonultak, hullórácsokat, ajtókat zártak le maguk mögött, hogy megállítsák támadóikat. Kétségbeesett hazárdjáték volt, de Caerid Lock nem tudott mást kitalálni.

A következő emeleten le tudták zárni a kevésbé fontos feljárókat, és elindultak a főkapukhoz. Addigra ötvenen voltak, de még ez sem volt elegendő. Caerid embereket küldött, hogy fölébresszék a druidákat, és a segítségükért könyörögjenek. Az öregebbek közül néhányan ismerik a mágiát, és nekik minden erőre szükségük lesz, amit csak össze tudnak szedni, ha életben akarnak maradni. Miközben embereit gyűjtötte egybe, agya lázasan dolgozott. Ez nem erőszakos behatolás volt. Inkább belső árulás. Megesküdött, hogy később megkeresi a tetteseket. Személyesen számol el velük.

A főlépcső tetején állást foglalt a Druida Gárda. Elfek, törpék, trollok, egy-két gnóm, csatarendben, harcra készen, vállvetve, egyesülve az elszántságban. Caerid Lock az első sor előtt állt, középen, kivont karddal. Nem próbálta bolondítani magát; ez csupán utóvédharc, amely kudarcra van ítélve. A kapitány szerint máris vereséget szenvedtek. A külső falakért semmit sem lehet tenni, azok már elvesztek. Pillanatnyilag a belső falak és az Öregtorony voltak a birtokukban, a bejáratokat lezárták, emberei összegyülekeztek, készen a védekezésre. De ezek az intézkedések legföljebb lassítani képesek az elszánt támadót. Túl sok út vezetett befelé és fölfelé, a belső falak alatt, hogysem a Druida Gárda sokáig tarthatta volna magát. Támadóik előbb-utóbb a hátuk mögé kerülnek. Ha ez megtörténik, futva kell menteniük az életüket.

Odalent támadást vezényelt a Koponyahordozó, és a karikalábú rémek felzúdultak a lépcsőn, agyarakat, karmokat, fegyvereket villogtatva. Caerid ellentámadásba lendült és visszaverte őket. A rémek rohamoztak megint, a gárda megint visszaverte őket. De addigra a védőknek legalább a fele meghalt vagy megsebesült, és nem jött senki, akivel pótolni lehetett volna őket.

Caerid Lock kétségbeesetten nézett körül. Hol vannak a druidák? Miért nem válaszolnak a riasztásra?

Harmadszor támadtak a szörnyek: támolygó, sörtés testek, csapkodó végtagok, sipításra, hujjogásra tátott pofák. A Druida Gárda ismét ellentámadással próbálkozott, belehasított a rémségekbe, visszavetette őket a lépcsőn, a hordának legalább a fele holtan hevert a vértől síkos lépcsőn. Az elkeseredett Caerid újabb őrt küldött, hogy hozzon segítséget, mindegy, honnan. Mikor az már távozóban volt, megragadta zubbonyát, és közelebb húzta. - Találd meg a druidákat és mondd meg nekik, hogy meneküljenek, ha még van idő! -suttogta, hogy a többiek ne hallják. - Mondd meg nekik, hogy Paranor elesett! Siess, mondd meg nekik! Azután magad is menekülj !

A hírnök arcából kifutott a vér, és némán elrohant.

Újabb támadók gyülekeztek a lenti árnyékban, torokhangon vijjogó, sötét alakok. Azután valahonnan föntről, az Öregtorony belsejéből, ott, ahol a druidák alszanak, dobhártyarepesztő sikoly hasított a levegőbe.

Caerid szíve összeszorult. Vége, gondolta, nem rémülten, vagy szomorúan, egyszerűen utálattal.

Másodpercekkel később a Boszorkánymester teremtményei ismét felhömpölyögtek a lépcsőn. Caerid Lock és megfogyatkozott csapata szorosra zárta a sort, és fölemelt fegyverrel várták őket.

Ám ez alkalommal túl sokan voltak.

pizza receptek házilag,otthoni pizza receptek,pizza receptek elkészítése,olcsó pizza receptek,pizza receptek olcsón,egyszerű pizza receptek,fi8nom pizza receptek,pizza receptek tippek,könnyen elkészíthető pizza receptek

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

Burgonyás pizza tészta

Hozzávalók: 35 dkg finomliszt, 50 dkg főtt, áttört burgonya, 3 dkg élesztő, 4 tojássárgája, 10 dkg vaj vagy margarin, 2-2.5 dl tej, 1 kávéskanál só

Elkészítés: Az élesztőt langyos, cukros tejben megkelesztjük. A vajat és a tojást mély tálban kikeverjük. Hozzászitáljuk a lisztet, a sót, hozzáadjuk a főtt, áttört burgonyát, s végül a megkelt élesztőt. Az egészet favilla segítségével összekeverjük, majd közepes keménységű tésztává kidolgozzuk. 30 percig meleg helyen kelesztjük. A megkelt tésztát lisztezett gyúródeszkára helyezzük, 1-1.5 cm vastagságúra nyújtjuk, formázzuk. 10 percig ismét kelesztjük, előmelegített sütőben 8 percig elősütjük.

A tetejét bevonjuk az előre elkészített rátéttel, és készre sütjük.

 
Búzacsírás pizza tészta

Hozzávalók: 40 dkg finomliszt, 10 dkg búzacsíra, 2 dkg élesztő, 2 dkg cukor, 4 dl tej, 1 kávéskanál só, ízlés szerint őrölt köménymag

Elkészítés: Az élesztőt langyos, cukros tejben megkelesztjük, a lisztet mély tálba szitáljuk, hozzáadjuk a búzacsírát, a sót, az őrölt köménymagot és a megkelt élesztőt. Ráöntjük a tejet, és közepes keménységű tésztává dagasztjuk. A jól kidolgozott tésztát 30-40 percig kelesztjük. Utána lisztezett gyúródeszkán kinyújtjuk, formázzuk. Sütőlapra helyezzük, előmelegített sütőben 6-8 percig elősütjük, elsimítjuk rajta a rátétet, majd készre sütjük.

 
Graham-lisztes pizza tészta

Hozzávalók: 25 dkg Graham-liszt, 25 dkg rozsliszt, 3 dkg élesztő, 5 dkg étolaj, 2 szem kockacukor, kevés só

Elkészítés: Mély tálban az élesztőt kevés cukros vízben megkelesztjük. A megkelt élesztőhöz hozzáadjuk az olajat, a liszteket és annyi vizet, hogy lágy, rugalmas tésztát kapjunk. Ezután a felületét olajjal megkenjük. Letakarva 40-50 percig kelesztjük. Ez idő letelte után, lisztezett gyúródeszkán, lazán átgyúrjuk, majd 1 cm-es vastagságú 20 cm átmérőjű kerek lapokat formálunk.

Olajozott sütőlapra helyezzük, 15-20 percig ismét kelesztjük. Előmelegített sütőben 4-5 percig elősütjük, majd rákenjük az előre elkészített rátétet. Visszatesszük a sütőbe, és készre sütjük.

 
Olasz pizza tészta

Hozzávalók: 60 dkg finomliszt, 4 dkg élesztő, 8 dkg olíva- vagy más étolaj, 3 dl víz, kevés só

 

Elkészítés: Az élesztőt kevés langyos, lisztes vízbe morzsoljuk és megkelesztjük. Ha megkelt a kovász, az átszitált liszthez keverjük, hozzáadjuk az olajat. Ez után annyi vizet adunk hozzá, hogy közepes keménységű tésztát kapjunk. Ha kész, felületét olajjal meg- kenjük; letakarva 30-40 percig kelesztjük. Ha megkelt, a tésztát kinyújtjuk. Ebből a mennyiségből 5-6 db 20 cm-es átmérőjű pizzát kapunk.

Sütés előtt étolajjal megkenjük, villával megszurkáljuk. Előmelegített sütőben kb. 8 percig elősütjük.

Kivéve a sütőből a pizzát, ismét megkenjük étolajjal, ráöntjük az előre elkészített pizza szószt. A sütőbe visszatéve, 4 percig tovább sütjük. Ha nem szósszal készítjük, akkor az elősütés ideje kb. 12 perc. Ez után rátesszük a pizzára az előkészített rátétet, és 3-4 perc alatt készre sütjük. A leírt sorrendet célszerű betartani. Így a töltelék nem szárad ki és a tészta nem ázik el.

 
Pizza tészta I.

Hozzávalók: 60 dkg finomliszt, 15 dkg vaj, 3 tojássárgája, 3 dkg élesztő, 2 dkg cukor, kevés só, 1 dl tej

Elkészítés: A vajat a tojássárgájával kikeverjük. Az élesztőt langyos, cukros tejben megkelesztjük. A lisztet mély tálba szitáljuk, hozzáadjuk a sót, a kikevert tojást, a megkelt élesztőt. Annyi langyos vizet adunk hozzá, hogy lágy tésztát kapjunk. A dagasztás addig tart, amíg a tészta felülete sima nem lesz. Ez után letakarva 30-40 percig kelesztjük, majd ízlés szerint formázzuk. Előmelegített sütőben 5-6 percig elősütjük, majd rátéttel beborítjuk. Ez után a sütőbe visszatéve készre sütjük.

 
Pizza tészta II.

Hozzávalók: 60 dkg finomliszt, 15 dkg vaj, 2-3 dl tej, 3 dkg élesztő, kevés só, 2 szem kockacukor

Elkészítés: Az élesztőt langyos, cukros tejben megkelesztjük. A lisztet tálba szitáljuk, a kemény vajat belereszeljük, majd a liszttel elmorzsoljuk. Hozzáadjuk a sót, a megkelt élesztőt és annyi tejet, hogy közepes keménységű legyen a tészta. Letakarva 30-40 percig kelesztjük. Lisztezett gyúródeszkára borítjuk, lazán átgyúrjuk. Ízlés szerint formázhatjuk, zsírozott sütőlapra vagy tepsibe terítjük a tésztát. Rövid ideig, kb. 10-20 percig kelesztjük. Olajjal megkenjük, előmelegített sütőben 4-5 percig elősütjük. Ízlés szerinti tölteléket terítünk a felületére. Visszatéve a sütőbe, készre sütjük.
freeweb.hu

Néhány gyakori kérdés
Egy teljesen főzés analfabéta fiúnak milyen egyszerű torta (sütést igénylő) elkészítését ajánljátok?
Ha van valami különleges amire figyelni kell egy tortakészítésnél le tudjátok írni?
Fontos lenne, megköszönném.

Fordított meggyes süti (tortaformában megsütve)

Hozzávalók:
1 kg mélyhűtött magozott meggy
12 dkg vaj
12 dkg porcukor
2 tojás
12 dkg liszt
½ cs sütőpor
citromhéj
szórásnyi barnacukor
tetejére pirított mandulaszeletek

A vajat a cukorral habosra keverjük, apránként hozzáadjuk a tojásokat. Hozzá a sütőporral elkevert liszt és a citromhéj. Kivajazzuk a sütőedényt, beleszórunk barnacukrot, rá a meggy, rá a tészta. Kicsit elsimítjuk a tetejét és kb. 170 fokos sütőben sütjük úgy 20-25 percet. Kivesszük, kifordítjuk, rászórjuk az előzőleg kis cukorral megpirított mandulát. Cikkekre felvágva tálaljuk.

http://rtlklub.hu/cache/leadimages/340529_1287413821_200x150.jpg (kép)

Én magam rendszeresen megsütöm ezt a "gyümölcstortát". Baromi klassz, egyszerű! Málnával még fincsibb. A cukor mennyiségre ügyelj, ha nem vagy nagyon édesszájú elég egy picivel kevesebb cukor is. :)

2 csomag főznivaló pudingpor(lehet csokoládés is)
5 dl tej
8 dk cukor
1 teáskanál sütőpor
2 tojás
0,5 dl olaj

A hozzávalókat jól elkeverjük.
A tortaforma aljára sütőpapírt teszünk,beleöntjük a masszát.
A sütőt előmelegítjük 180 fokra ( kb 10 percig) és 15 percig sütjük.
Kissé hűlni hagyjuk,mielőtt kivesszük a formából.
Tehetsz rá bármilyen vajaskrémet és tejszínhabot. De megkenheted egy kevés mogyorókrémmel.rá gyümölcsöket és tortazselét.
Ha két lapot sütsz,egy vaniliásat egy csokisat,azt bármilyen krémmel megtöltheted.
gyakorikerdesek.hu

Izgalmas olvasmány

N

APFELKELTE ELŐTT ébredtek és napszállatig gyalogoltak kelet felé. A Mermidon fölött végigmentek a Sárkányfogak tövében, mindig a hegység árnyékában maradva. Bremen figyelmeztette őket, hogy még itt is van némi kockázat. A Koponyahordozók elég magabiztosak, hogy idáig lejöjjenek Északföldről. A Boszorkánymester seregével kelet felé tart a Jannisson-hágó irányába, ami azt jelenti, hogy valószínűleg Keletföldre akarnak leereszkedni. Ha elég orcátlanok voltak ahhoz, hogy lerohanják a törpék országát, akkor bizonyosan nem riadnak vissza egy határvidéki betöréstől.

Így hát erősen figyelték az eget, a sötétebb völgyeket, a he-gyek hasadékait, ahol az árnyak örök éjszakába vonták a sziklákat és semmit sem tekintettek magától értetődőnek utazásuk közben. De a szárnyas fürkészek aznap nem bukkantak föl, és néhány, távolból megpillantott utast leszámítva az erdőben és a déli síkokon, senkivel sem találkoztak. Megálltak pihenni és enni, máskülönben nem tartottak szünetet, kitartóan gyalogoltak, amíg világos volt.

Alkonyatkor értek oda a hegylábhoz, amely a Shale völgyébe és a Hadeshornhoz vezetett. Egy mélyedésben vertek tábort, amely a déli síkságra nézett, s ahonnan látni lehetett, hogyan ágazik le keleten a Mermidon kanyargós, kék szalagjából a Rabb-folyó, amely addig apad fokozatosan, amíg végül patakokban és tócsákban tűnik el a pusztaságban. Vacsorájukat -Tay egy nyulat lőtt, amelyhez zöldséget főztek - még világosban költötték el, miközben a nap aranyvörösen vérzett a nyugati szemhatáron. Bremen azt mondta, hogy éjfél után kapaszkodnak föl a hegyekbe és kivárják a napkelte előtti lassú órákat, amikor a holtak szellemeit meg lehet idézni.

Sötétedéskor földet rugdostak a tűzre, azután a köpenyükbe burkolóztak, hogy aludjanak, amíg tehetik.

- Ne aggódj annyira, Kinson! - súgta Bremen a határvidékinek, amikor arcára pillantott.

Tanácsa hasztalan volt. Kinson Ravenlock már járt a Hadeshornban és tudta, mire számíthat.

VALAMIVEL ÉJI-ÉL UTÁN Bremen fölvezette őket a Sárkányfogak előhegyei közé, oda, ahol a Shale völgye rejtőzött. Olyan fekete éjszakában botorkáltak a sziklák között, hogy még az előttük haladót is alig látták. Alkonyat után felhők takarták el az eget sűrűn, alacsonyan, fenyegetően, a hold meg a csillagok órák óta eltűntek. Bremen óvatosan vezette őket, aggódott a biztonságukért, noha a terepet, amelyen átvágtak, úgy ismerte, akár a tenyerét. Nem szólt a többiekhez, a közvetlen és a későbbi tennivalóra összpontosított, igyekezett kerülni minden tévedést. A találkozás a halottakkal óvatosságot és előrelátást, megfeszített bátorságot és olyan acélos elszántságot követel, amely nem tűr habozást és kétséget. Ha egyszer létrejött a kapcsolat, a legcsekélyebb lazítás is életveszélyes lehet.

Még mindig több óra volt hátra hajnalig, mikor elérték céljukat. Megálltak a völgy szélén, lenéztek a széles, sekély tálba. Még ebben a sűrű homályban is feketén csillogott a partokat borító sziklatörmelék, amely visszaverte a tó különös fényét. A tál közepén szélesen, opálosan nyúlt el a Hadeshorn, mozdulatlan, sima tükre valami belső sugárzástól derengett, mintha a tó lelke lüktetne a mélyben. Rezzenetlen némasággal, csöndesen, élettelenül feküdt a Shale völgyének közepén. Olyan volt, akár egy fekete lyuk, egy szem, amely lefelé bámul a holtak világába.

- Itt várunk - jelentette ki Bremen, és leült egy alacsony görgetegszikla sima lapjára. Köpenye szemfödélként borultvékony alakjára.

A többiek bólintottak, de egy darabig még álltak és lebámultak a völgybe. Sehogy sem akaródzott hátat fordítani neki. Bremen hagyta. Tudta: a völgy nyomasztó csöndjének terhét érzik. Korábban csak Kinson járt itt és még ő sem készült föl arra az érzésre, amely itt fogadta. Bremen megértette. A Hadeshorn azt jelentette, ami valamennyiükre vár. Pillantás volt a jövőbe, amely elől egyikük sem menekülhet, rémítően sötét pillantás az élet végére. Nem beszélt felismerhető szavakkal, csak suttogott, motyogott. Túl keveset tárt föl ahhoz, hogy tisztán lássanak, de épp eleget, hogy elálljon a lélegzetük.

Az öregember már kétszer járt itt és minden alkalom örökre megváltoztatta. Aki a holtakkal találkozik, igazságokat tud meg, bölcsességre tesz szert, de meg kell fizetnie az árát. Az ember nem nézhet bele a jövőbe úgy, hogy aztán ép bőrrel távozzék. Nem lehet a tiltottba beleselkedni anélkül, hogy a szem ne lássa kárát. Bremen emlékezett arra, mit érzett a korábbi találkozások során. Emlékezett a hidegre, amely a csontjáig beette magát, és hetekig nem távozott. Emlékezett, minő sorvasztó vágy kínozta oly dolgok után, amiket elszalasztott az évek során és már sohasem szerezhet vissza. Még most is rettegett a lehetőségtől, hogy valamiképpen letér a keskeny ösvényről, amelyen haladnia szabad e tiltott kapcsolatban és elnyeli az űr; olyan teremtménnyé válik, amely élet s halál között lebeg a pokol tornácán, és sehova sem fogadják be.

Csakhogy a fajok megmentéséhez tudni kellett, miként lehet megsemmisíteni a Boszorkánymestert, meg kellett ismerni olyan múltbéli és eljövendő titkokat, melyek rejtve vannak az élők elől, ám feltárulnak a holtaknak, és ez minden félelemnél és kételkedésnél messze többet nyomott a latban. Olyan erős ösztöke hajtotta, hogy még élete kockáztatása árán is cselekednie kellett. Igen, a kapcsolatfelvételnek megvannak a maga kockázatai. Igen, nem úszhatja meg sértetlenül. De ez nem számít a nagyobb összefüggések fényében, és még az élete is elfogadható ár, ha ezzel elpusztíthatja kérlelhetetlen ellenségét.

A többiek nagy nehezen elszakadtak a völgy peremétől. Az öregember köré gyűltek és leültek. Bremen biztatóan rájuk mosolygott, mindegyikükre külön-külön, még a kelletlen Kinsonnak is intett, hogy jöjjön közelebb.

- Egy órával hajnal előtt lemegyek a völgybe - mondta halkan. - Odalent megidézem a holtak szellemét és megkérem őket, mutassanak meg egy keveset a jövőből. Megkérem őket, tárjanak föl olyan titkokat, amelyek segítenek a Boszorkánymester elpusztításában. Ráveszem őket, hogy adjanak nekünk minden mágiát, amely segíthet. Mindezt gyorsan kell tennem, az alatt a kurta idő alatt, amely napfelkeltéig eltelik. Itt várjatok rám. Történjék akármi, nem jöhettek le a völgybe. Bármit láttok, ne csináljatok semmit, még ha úgy tűnik is, hogy célszerű lenne beavatkozni. Ne cselekedjetek, csak várakozzatok.

- Talán egyikünknek veled kellene menni - vetette közbe Risca. - Ha többen vagyunk, az nagyobb biztonságot jelent, még a holtakkal szemben is. Ha beszélni tudsz a szellemükkel, akkor mi is képesek vagyunk rá. Valamennyien druidák vagyunk, a határvidéki kivételével.

- Nem számít, hogy druidák vagytok - vágta rá Bremen. - Nektek túl veszedelmes. Ezt egyedül kell elvégeznem. Ti csak várjatok itt. Ígérd meg nekem, Risca!

A törpe hosszan, keményen nézte, azután bólintott. Bremen a többiekhez fordult, akik sorra bólogattak nagy kelletlenül. Mareth tekintetén látszott, hogy titkon egyetért vele.

- Biztos vagy benne, hogy szükséges? - kérdezte halkan Kinson.

Bremen összevonta a szemöldökét. Vénséges arcán kicsit mélyebbre vésődtek a ráncok. - Ha ki tudnék találni bármi mást, ami segítene, akkor elhagynám ezt a helyet. Nem vagyok bolond, Kinson. Hős sem. Tudom, mit jelent ide jönni. Tudom, hogy árt nekem.

- Akkor talán...

- De a halottak úgy beszélnek hozzám, ahogy az élők nem képesek - vágott a szavába Bremen. - Szükségünk van bölcsességükre, tisztánlátásukra. Szükségünk van a látomásaikra, bármennyire töredezettek vagy érthetetlenek legyenek olykor. - Mélyet sóhajtott. - Az ő szemükön keresztül kell látnunk. Ha valamit föladok magamból annak érdekében, hogy hozzájussak ehhez a tisztánlátáshoz, ám legyen.

Ezután hallgattak, ki-ki elmerült a saját gondolataiban, fontolgatták magukban a druida szavait és saját kételyeiket. Nem volt mit tenni. Bremen elmondta, mire van szükség, ezen nem vitáztak. Talán jobban megértik, amikor vége lesz az egésznek.

Így hát csak ültek a sötétben, és lopva oda-odapillantottak a tó csillámló tükrére, arcuk fürdött a gyenge fényben, miközben hallgatták a csöndet és várták, hogy a hajnal közeledjen.

Amikor eljött az indulás ideje, Bremen fölállt, fakó mosollyal végighordozta tekintetét társain, majd némán leballagott a Shale völgyébe.

Lassan lépdelt. Járt már itt, de a tapasztalat nem sokat segít, ahol ilyen álnok a terep. Talpa alatt csúsztak az omlékony göröngyök, és a peremük olyan éles volt, hogy vágott. Bremen jól megfontolta, hová lép, előre kiszámított minden mozdulatot. Csizmája alatt csikorogtak a kavicsok, a hang visszaverődött a mély csendben. Nyugat felől a felhők egyre tömöttebbek lettek, baljósan morajló mennydörgés jelezte a vihar közeledtét. A völgyben nem fújt szél, de a levegőnek esőszaga volt. Bremen felpillantott, amikor villámostor hasított a fekete égbe, majd jóval északabbra ugyanazt a cikcakkot írta le a hegység háttérfüggönye előtt. Ma nem csak világosságot hoz a hajnal.

Leért a völgy fenekére, ahol már gyorsabban haladt, a sík terepen biztosabb lett a járás. Előtte ezüstösen foszforeszkált a Hadeshorn, a fény valahonnan a nyugodt felszín alól áradt. Itt már érezte a halál szagát, azt a semmivel össze nem téveszthető áporodottságot, a száraz, bűzös bomlást. Szeretett volna hátranézni oda, ahol a többiek várakoznak, de tudta, hogy még ilyen csekély mértékben sem oszthatja meg a figyelmét. Magában máris a szertartást ismételte, amelyet akkor kell elvégeznie, ha leér a vízhez, a szavakat,jeleket, a szellemidézést, amely megoldja a halottak nyelvét. Jó előre a holtak elgyengítő jelenléte ellenében acélozta saját akaratát.

És egyszer csak lent állt a tó partján a törékeny kis alak a sziklák és az ég óriás arénájában: csupa ráncos bőr és vén csont, a legerősebb része az elszántság, a makacs akarat. Háta mögül hallotta a közeledő vihar mennydörgésének robaját. Feje fölött a felhőket kavarni kezdte a szél, amely a hátába hajtotta a közeledő esőt. Talpa alatt borzongott a föld, amikor a szellemek megérezték jelenlétét.

Halkan megszólalt, elmondta nevét, történetét, az okot, ami idehozta. Kezével, karjával jeleket írt le, taglejtéseivel idézte őket a holtak világából az élőkébe. Látta, hogy mozdul a víztükör, és gyorsította az eljárást. Magabiztos és állhatatos volt, tudta, hogy mi következik. Először halk és távoli suttogás, amely úgy közeledett, ahogyan láthatatlan buborék emelkedik a vízben. Azután hosszú, mély kiáltások. A hangerő fokozódott, néhány kiáltás megtöbbszöröződött, és mind türelmetlenebbül, mind szaporábban harsogott. A Hadeshorn sziszegett elégedetlenségében és mohóságában, a víz ugyanolyan gyorsan kezdett fodrozódni, mint odafönt a közeledő vihartól örvénylő fellegek. Bremen intett nekik, megparancsolta, hogy válaszoljanak. Elfek között elsajátított tudása lehetővé tette, hogy uralkodjon az eseményeken, sziklaszilárd alappal ajándékozta meg, amelyre fölépíthette a megidéző varázslatot. Válaszoljatok, parancsolta nekik. Nyíl-jatok meg előttem!

Permet lövellt a magasba a most már vadul hullámzó víz közepéből, szökőkúttá változott, visszazuhant, ismét fölemelkedett. Mély moraj kezdődött a föld alatt, a harag zúgása. Bremen megérezte a szívén a kétség első lopakodó csápjait, és nagy erővel kényszerítette magát, hogy ne vegyen róluk tudomást. Érezte, ahogy légüres tér keletkezik körülötte, szétspriccel a tóból, elárasztja a völgyet. Most csak a holtak tartózkodhattak itt - a holtak és az, aki megidézte őket.

Aztán emelkedni kezdtek a tóból a szellemek: vékony fehérfényszálak, amelyek nagyjából emberi formát öltve fürödtek a felhős éjszakai feketeségben foszforeszkáló szentjánosbogár-fényben. Kígyóvonalban pörögtek elő a ködből és a permetből, fölemelkedve túlvilági otthonuk tikkadt, sötét leveőjéből, hogy rövid látogatást tegyenek a világban, amelyben egykor laktak. Bremen továbbra is parancsolóan emelte föl karjait, sebezhetőnek és gyengének érezte magát, de azért folytatta a halottidézést, életre keltette a szellemeket. Hideg zúdult át törékeny tagjain, mintha jeges víz áradt volna szét ereiben. Keményen tartotta magát önnön félelmével szemben, a suttogásokkal szemben, amelyek vádlón firtatták: Ki hív minket? Ki merészel?

Ekkor valami hatalmas tört át pontosan a tó közepén, egy fekete köpenyes alak, amelynek közeledésétől eltörpültek, szétfröccsentek az apróbb, izzó formák, hogy szélsodorta avarként pörögjenek-forogjanak a nyomában. A köpenyes alak fölmagaslott a Hadeshorn sötét, kavargó vizében. Szinte csak derengett, mint egy hústalan, csont nélküli jelenés, mégis tömörebb anyagból volt, mint a kisebb teremtmények, amelyek fölött uralkodott.

Bremen keményen tartotta magát. A sötét alak közeledett. Őérte jött ide, őt idézte föl, de már nem tudta, helyesen cselekedett-e. A köpenyes fantom lelassult, most már olyan közel volt, hogy kitöltötte fent az eget, háta mögött a völgyet. Fölemelte csuklyáját, és nem volt arca, semmi nem látszott a sötét köntösön belül.

Megszólalt, mély, robajló hangon.

- Ismersz...

Színtelenül, indulattalanul kérdezte, kérdő hangsúly nélkül. Szava hosszú visszhangot vert a némaságban.

Bremen lassan bólintott. - Ismerlek - suttogta.

A NÉGY HÁTRAMARADOTT a völgy pereméről figyelte a kibontakozó drámát. Látták az öregembert, ahogy áll a Hadeshorn partján és megidézi a holtak szellemét. Látták a fortyogó vízből fölemelkedő szellemeket, izzó alakjukat, végtagjaik, testük vonaglását a pillanatnyi szabadság vérfagyasztó táncában. Látták, amint feltör közülük a fekete köpenyes, óriási alak, elborítja őket, magába szippantja fényüket. Figyelték, hogyan közeledik, majd megáll Bremen előtt.

De csak láttak, és nem hallottak. A völgyben minden csöndes volt. A tó és a halottak hangja el volt zárva előlük. A druida és a köpenyes alak hangja, már ha szóltak egymással, nem jutott el a fülükig. Csak a mellettük elszáguldó szél fütyült, meg az első esőcseppek koppantak a hasadozott köveken. Kitörőben volt a vihar, sötét felhőfalon, zuhogó esővel közeledett nyugatról. Ugyanabban a pillanatban zúdult rájuk, amikor a sötét alak odaért Bremenhez, és egy pillanat alatt mindent elnyelt a zápor. A tó, a szellemek, a köpenyes alak, Bremen, a völgy - minden eltűnt.

Risca riadtan felmordult, és gyors pillantást vetett a többiekre. Köpenyükbe burkolóztak a vihar ellen, roskadtan kuporogtak fedezékükben, mint kortól meggörnyedt vén-asszonyok. - Látjátok? - kérdezte aggodalmasan.

- Semmit - válaszolta azonnal Tay Trefenwyd. - Eltűntek.

Egy pillanatig senki sem mozdult, nem tudták, mit tegyenek. Kinson belebámult a zápor ködébe, úgy próbált kihüvelyezni valamilyen formát. De minden árnyas, szürreális volt, és onnan, ahol álltak, semmit sem láthattak tisztán.

- Bajban lehet! - csattant föl vádlón Risca.

-Azt mondta, várjunk - kényszerítette ki magából Kinson. Nem akarta, hogy emlékeztessék az öregember utasításaira, most, amikor annyira féltette, de az ígéretéről sem akart megfeledkezni.

Hirtelen széllökések esőt csaptak az arcukba, és beléjük fojtották a szót.

- Semmi baja! - kiáltotta hirtelen Mareth, és végigsöpörte maga előtt a levegőt.

Rámeredtek. - Látod? - kérdezte Risca.

A lány bólintott, az arca árnyékba borult. - Igen.

Pedig nem láthatta. Kinson állt hozzá a legközelebb, és észrevette azt, amit a többiek nem. Ha Mareth látta is Brement, azt nem a szemével tette. Kinson döbbenten állapította meg, hogy a lány szemének csak a fehére látszik.

A SHALE VÖLGYÉBEN nem esett, szél sem fújt, nem tombolt vihar. Bremen semmit sem érzékelt a tavon és az előtte álló alakon kívül.

- Mondd ki a nevem...

Bremen mély lélegzetet vett, igyekezett uralkodni lába remegésén és a mellét zsibbasztó hidegségen. - Galaphile vagy.

Ez fontos része volt a szertartásnak. A megidézett szellem csupán akkor maradhat, ha az, aki megidézte, kimondja a nevét. Most már maradhat annyi ideig, hogy válaszoljon Bremen kérdéseire - már ha egyáltalán hajlandó.

Az árny hirtelen nyugtalansággal megremegett.

- Mit akarsz megtudni...

Bremen nem habozott. - Mindent, amit Bronáról, a lázadó druidáról mondhatsz nekem. Hogy miként lett Boszorkánymesterré. - A hangja ugyanolyan görcsösen remegett, mint a keze. -Tudni akarom, mivel lehet elpusztítani. Tudni akarom, mit hoz a jövő. - Száraz krákogásban halt el a hangja.

A Hadeshorn sziszegett és köpködött, mintha az öregember szavaira válaszolna, a halottak nyögése és jajgatása fülsértő hangzavarba olvadt az éjszakában. Bremen ismét érezte mellében a hideg mocorgást. Mintha támadni készülő kígyó tekergőzne. Nyomták az évek. Érezte, hogy testének gyengesége elárulja konok határozottságát.

- Mindenáron el akarod pusztítani...

-Igen.

- Bármi árat megfizetsz, hogy ezt megtehesd...

Bremen érezte a szíve mélyén összetekeredett kígyót. - Igen - súgta kétségbeesetten.

Galaphile szelleme széttárta a karját, mintha át akarná karolni az öregembert, mintha óvni, védeni akarná.

- Nézd hát...

Látomások bukkantak föl a fekete köntösből, a redők adtak formát nekik. Egyenként rajzolódtak elő a sötétből, bizonytalanul, anyagtalanul, úgy reszkettek, mint a Hadeshorn vize a szellemek eljövetelekor. Bremen figyelte az előtte elvonuló képeket, magába szívta őket, mint fényt a sötétség.

Négy kép követte egymást.

Az elsőben ő állt Paranor ódon erődjében. Körülötte mindenütt halál. Senki sem élt az Öregtoronyban, mindenkit lemészárolt az árulás, mindent elpusztított az alattomos gonosz. Feketeség borította el a druidák várkastélyát, halálos fekete erő mocorgott az árnyak között, várakozó orgyilkosok alakjában. Ám e feketeségen túl fénylő bizonysággal ragyogott a Fődruida medálja, a magasra emelt kéz a lángoló fáklyával, a szeretett Eilt Druin, az ő eljövetelét, érintését várva

A látomás eltűnt, és Bremen most Nyugatföld téres tájai fölött suhant. Meglepetten lenézett, álmélkodott rajta, hogy röpül. Először nem tudta meghatározni, hol van. Azután fölismerte a Sarandanon buja völgyét és azon túl a hatalmas, kék Innisborét. Egy pillanatra felhők borították el a képet, mindent megváltoztatva. Azután hegyeket látott - a Kensrowe az, vagy a Káva? Tömegéből két csúcs emelkedett ki, egy kéz két ujja mutatott V betűt. Közöttük hágó vezetett összetapadó, egyetlen tömegbe olvadó ujjak sokaságához. Az ujjakon belül elképzelhetetlenül ősi erőd rejtőzködött, amely még a tündérek idejéből maradt. Bremen lecsapott feketeségébe, ahol várakozó halált talált, bár arcát nem fürkészhette ki. És ott, a tekervények bugyrában hevert a Fekete Tündérkő.

Ez a látomás is eltűnt, és most csatatéren állt. Holtak és sebesültek hevertek körülötte, mindenféle emberi fajból valók és olyanok is, melyek nem emberiek. Vér áztatta a földet, harcosok kiáltásaitól, fegyvercsörgéstől visszhangzott a késő délután a fakószürke ég alatt. Előtte egy férfi állt elfordított arccal. Magas, szőke. Elf. Jobbjában fénylő kard. Jó néhány méterrel odébb állt a Boszorkánymester, a fekete köpenyes, szörnyű alak, a mindennel dacoló, lebírhatatlan lény. A magas férfira látszott várni, ráérősen, magabiztosan, kihívóan. A dalia magasba emelt karddal közeledett hozzá,és a kesztyűs kéz alatt a fegyver markolatában megvillant az Eilt Druin.

Felbukkant az utolsó látomás. Sötét volt, felhők gomolyogtak, gyász és kétségbeesés hangja szállt. Bremen ismét a Shale völgyében állt a Hadeshorn partján, ismét Galaphile árnya előtt, aki körül füstként kavarogtak a kisebb, fényesebb árnyak. Mellette egy fiú állt, magas, karcsú, fekete, alig tizenöt éves, olyan ünnepélyes, mint aki gyászol. A fiú Bremen felé fordult és a druida belenézett a szemébe... a szemébe...

A látomás elhalványult és szertefoszlott. Galaphile árnya összesűrűsödött, eltakarva a képeket, kilopva belőlük a kevés fényt. Bremen összerázkódott, pislogott, és azon töprengett, amit az imént látott.

- Mindez megtörténik? - suttogta az árnyéknak. - Elkövetkezik?

- Van ami elkövetkezik, van, ami már megtörtént...

- A druidák, Paranor...

- Ne kérdezz többet...

- De hát mit tehetek én...?

Az árnyék elutasítóan intett. Bremen lélegzete elakadt, mintha vasabroncsot kovácsoltak volna a mellére. A szorítás engedett. Az öregember visszaparancsolta a félelmet. Ragyogó gejzírben fröccsent szerte a permet, gyémántok az éjszka fekete bársonyán.

Az árnyék visszavonulóban volt.

- Ne felejtsd el...

Bremen hiába emelte föl a kezét, hogy lassítsa a másik távolodását. -Várj !

- Mindegyiknek ára van...

Az öregember értetlenül rázta a fejét. Mindegyiknek ára van? Minek? És ki fizeti?

- Emlékezz...

Azután a Hadeshorn ismét fölforrt, a kísértet lassan elmerült a habok között, magával vitte az összes ragyogóbb, kisebb kísérő szellemet. Párában és ködben, jajgatva-nyöszörögve tértek vissza az alsó világba, ahonnan jöttek. A víz tömör oszlopban repült a levegőbe, amikor eltűntek. Félelmetes robbanás törte szét a csendet és a mozdulatlan levegőt.

Azután lezúdult a vihar és a szél. Mennydörgött-villámlott, eső verte az öregembert. Bremen megtántorodott a robbanástól és elterült.

Nyitott, bámuló szemmel, de érzéketlenül feküdt a víz mellett.

hagyományos húsvéti ételek,hagyományos húsvéti ételek elkészítése,hagyományos húsvéti ételek receptek,hagyományos húsvéti ételek tippek,gyors elkészítése hagyományos húsvéti ételek,hagyományos húsvéti ételek ötletek

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

Szeder és fehér csokoládé parfé.

Legalább egy nappal előbb neki kell kezdeni!

Parfé:
Fél kiló szeder (lehet fagyasztott is)
50 gr cukor
1 evőkanál crčme de cassis, vagy valamilyen gyümölcs likőr
1/2 kávéskanál friss citromlé

15 deka cukor
Fél deci viz
6 tojás sárgája
70 gramm fehér csokoládé (ha lehet, Lindt)
2 kávéskanál vanilia eszencia
4 deci tejszín

Szósz:
Fél kiló szeder
50 gr cukor
2 evőkanál likőr

Mixerben daráld le a szedret a cukorral, majd szűrd át, hogy a magoktól megszabadulj. A pépből 3 1/2 decit beleteszünk egy lábosba (ha marad egy kicsi, az jó lesz a szószba) és ezt közepes lángon addig főzzük, időnként megkavarva, amig kb a negyede elfő (úgy 8 perc körül). Hagyd kihűlni, keverd bele a likőrt és a citromlevet és tartsd a hűtőben, amíg szükség lesz rá.

A tojássárgákat a cukorral és vízzel verd gőz fölött 8 percig, amig kezd besűrüsödni (ha van elektromos habverő, lehet azzal verni először 4 percig, aztán csak kavarni). Akkor levesszük a gőzről, belekavarjuk a megolvasztott csokoládét és a vaniliát. Mikor kihűlt, vigyázva belekeverjük a felvert tejszínhabot. Ebből most 3 decinyit átteszünk egy kis tálba és belekeverjük a szederpürét.

Egy szögletes, keskeny, magas tálat kibélelünk vékony nejlonnal, beleöntjük a fehér massza felét, arra a szedres masszát, majd a többi fehéret. Szépen lesímítjuk a tetejét és lefagyasztjuk (lehet akár két nappal előtte is lefagyasztani).

Tálalás előtt ledaráljuk a többi szedret a cukorral és likőrrel, leszűrjük (hozzátehetjük a maradékot is, ha még megvan...).

Akkor kiborítjuk a parfét egy szép tálra és szeletelve tálaljuk, egy kis szósszal leöntve. Ha van friss szeder is, azzal lehet dísziteni, sőt esetleg még megmosott friss mentalevelekkel is.


Néhány gyakori kérdés:
Vagdalthúsból ki szokott fasírtot készíteni? Mik az arányok?

én egyszer próbáltam váratlan vendégjárás idején, de rohadt zsíros. én kidobtam. talán,ha valahogy a zsírt csökkenteni tudod... talán sok zsemlemorzsa... nem tudom

Azt már én is próbáltam, nekem "se jött össze". Kidobtam az egészet!

Fasirtot bármilyen húsból lehet csinálni ,de akár hús nélkül is lehet , pl simán reszelt krumpliból. A tojás amit beleteszünk,az összetartja a gombócokat.Az viszont egy egészen más dolog ,hogy ha olcsó húst /vagy semmilyen húst nem teszünk bele,hogy akkor milyen lesz az íze kisütés után.


Piskóta vagy kevert tésztánál probálta valaki, hogy pl. van egy főzőtt krémem és abból kanalaznék bele a tésztába?
Tehát pl a piskótát bele tölteném a tepsimbe és akkor, kanállal úgy tennék a főzőtt krémemből is bele. Milyen lenne? Meg tudna sülni, de mi lenne a krémmel?
Főzőtt krém: 0,5 tej+5 kanál liszt+cukor+margarin+ízesítés.

a margarin elolvadna, ez nem lehet benne a krémben. a nélkül ugyan az, mint a puding.

Szerintem lesüppedne az aljára és szeletelésnél esély lenne rá,hogy ki esik belőle a pudingos darab.A margarin pedíg eláztatná a tésztát.De ez csak feltevés!Ha kipróbáltad meséld el mi történt! :)

Èrdekesen hangzik.
A piskóta valószínü "alacsony"lenne.a puding az aljára kerülne a súlyánál fogva......
Azért majd írj ha kipróbáltad.
Èn piskóta tésztába túrót kevertem úgy sütöttem.Finom lett,2 óra múlva nem volt velöle. :)


A kráter süti pont ez (látom linkelték is), nagyon finom, csak arra figyelj, hogy forró legyen még a süti, mikor rásimítod a tejfölös krémet a sütés után.
A margarin amúgy szerintem is elolvadna, jobb anélkül :)

Ha már úgyis próbának szánod:
A pudingot (ha már megkötött) kiskanállal szaggasd ki, forgasd bele lisztbe és aztán óvatosan forgasd bele a megkavart piskótába, és úgy a tepsibe.

A rizskochnál édesanyám csinálta, hogy a meggyet vagy cseresznyét forgatta meg a lisztbe, aztán bele a rizskochba, a szemek ott maradtak a helyükön, mivel a liszt megfogta, és nem süllyedtek le.
Csak egy ötlet volt.
http://www.gyakorikerdesek.hu

küldje be ön is kérdését,válaszát

Izgalmas olvasmány

-Tay? - kérdezte Bremen.

Tay Trefenwyd kelletlenül sóhajtott. - Ne.

Bremen egy hosszú pillanatig latolgatta válaszukat, azután bólintott. - Nos, ámbár még a te szavazatod is ellene szól, azt hiszem, velünk jöhet. - Rámeredtek. A viharvert öreg arc ráncai hirtelen mosolyba szaladtak szét. - Ha most látnátok magatokat! Na jó, megmagyarázom. Először is, a kérése izgalmas, bár ezt eddig nem mondtam. Tőlem akar tanulni, hogy megismerje a mágiát. Ennek érdekében szinte bármit elfogad. Nagyon szeretné, ha megtenném. Nem könyörgött, nem kérlelt, de a kétségbeesés ott ült a szemében.

- Bremen... - kezdte Risca.

- Van még valami - folytatta a druida, leintve a törpét. - Azt állítja, hogy a mágia vele született. Azt hiszem, igazat mondott. Ha így van, akkor jól tennénk, ha feltárnánk ennek a bűverőnek a jellegét, és jó célra használnánk. Végül is másképp csak négyen leszünk.

- Nem vagyunk olyan szorult helyzetben, hogy... - kezdte ismét Risca.

- De igen, abban vagyunk, Risca - vágott közbe kurtán Bremen. - Egészen biztosan abban vagyunk. Négyen vagyunk a Boszorkánymester és szárnyas tányérnyalói, alvilági lakájai meg az egész troli nemzet ellen. Hogyan lehetnénk még ennél is kétségbeesettebb helyzetben? Paranorból senki más nem ajánlotta föl a segítségét. Csak Mareth. Én nem szívesen utasítanék el bárkit, aki most kezet nyújt.

- Korábban azt mondtad, hogy bizonyos dolgokat elhallgat - mutatott rá Kinson. - Ez aligha gerjeszt olyan bizalmat, amire szükséged van.

- Mindnyájan elhallgatunk egyet-mást, Kinson - dorgálta gyengéden Bremen. - Ebben nincs semmi különös. Mareth alig ismer minket. Miért mondana el mindent egyetlen beszélgetés után? Csak óvatos, semmi egyéb.

- Nekem ez nem tetszik - makacskodott Risca. A súlyos fütyköst izmos combján támasztotta meg. - Lehet, hogy van varázsereje, talán még tehetsége is, hogy használja. De akkor is az a helyzet, hogy szinte semmit sem tudunk róla. Főleg azt nem, bízhatunk-e benne. Nem szeretem így kockáztatni az életemet, Bremen.

- Szerintem meg tételezzük fel róla a legjobbat - ellenkezett barátságosan Tay. - Még lesz időnk hozzászokni, mielőtt vizsgáznia kellene bátorságból. Néhány dolgot máris a javára írok. Tudjuk, hogy a druidákhoz jött tanulni, ez önmagában sokat elmond róla. Ráadásul gyógyító, Risca. Még szükségünk lehet a képességeire.

- Hadd jöjjön - bólintott kelletlenül Kinson. - Bremen egyébként is már eldöntötte a kérdést.

Risca elkomorodott, és kihúzta magát. - Nos, ő dönthetett a saját nevében, de az enyémben nem szükségszerűen. - Bremen felé fordult és egy pillanatig némán tanulmányozta az öregembert. Tay és Kinson várakozva álltak. Bremen egy szóval se mondott többet.

Végül Risca visszakozott. Megcsóválta a fejét, vállat vont és elfordult. -Te vagy a vezető, Bremen. Hozd magaddal, ha akarod. De ne várd, hogy én törölgessem az orrát.

- Ezt közölni fogom vele - ígérte Bremen. Rákacsintott Kinsonra, és intett a fiatal nőnek, hogy jöhet.

NEM SOKKAL KÉSŐBB útnak indultak ötösben. Bremen ment elöl, őt Risca és Tay Trefenwyd követte, mögöttük Kinson, egy lépéssel lemaradva, és leghátul Mareth. A nap már magasan járt, kelet felől keresztezte a Sárkányfogakat, megvilágította a sűrű erdős völgyet. Az ég kéken, tisztán ragyogott. A társaság délnek tartott, ritkán használt kanyargós ösvényeken, csapásokon, széles, békés csermelyeken át a bozóttal benőtt hegylábakig, amelyek az erdőből gyűrődtek a magasba a Kennon-hágó irányába. Délre felkapaszkodtak a völgyből a hágóra. Csípős hideg lett a levegő. Amint visszapillantottak, látták Paranor tömör falait ott, ahol az Öregtorony a magasba szökkent az ősvadonban, a szirtfokon. Az erős napfényben kopáran, engesztelhetetlenül rajzolódott ki a fák összemosódó mintázatából, mint egy hatalmas kerék közepén a tengely. Sorra mind visszanéztek az erődre, ki-ki elveszve saját gondolataiban, régmúlt eseményekre, eltelt évekre emlékezve. Csak Mareth nem mutatott érdeklődést a látvány iránt, szándékosan előrenézett, kicsiny arca kifejezéstelen maszkká változott.

Azután beléptek a Kennonba, a magasba szökkenő, csipkés falak, az idő lassan suhogtatott fejszéjétől megrepesztett nagy kőtömbök közé, és Paranor elveszett a szemük elől.

Csak Bremen tudta, merre mennek, de ezt a tudást megtartotta magának, amíg éjjelre le nem táboroztak a Mermidon fölött, biztos távolra a hágótól, az oltalmazó erdő mélyén. Kinson ugyan megkérdezte az út célját, amikor négyszemközt voltak, Risca pedig mindenki füle hallatára firtatta ugyanezt, de Bremen nem válaszolt. Megvolt rá az oka és azt is megtartotta magának: nem adott magyarázatot társainak. Senki sem tiltakozott döntése ellen.

Ám este, miután tüzet raktak és megfőzték vacsorájukat (Kinson hetek óta először evett meleg ételt), Bremen végre föltárta előttük úti céljukat.

- Most pedig elmondom, hova tartunk - szólalt meg halkan. - A Hadeshorn felé megyünk.

A kis tűz körül ültek, vacsora végeztével, különböző foglalatosságokba merülve. Risca pallosát fente. Tay egy sörös tömlőből szürcsölgetett, és képeket rajzolt a porba. Kinson új bőrt varrt a csizmája talpára, mert a régi levált. Mareth kissé távolabb ült és őket figyelte, különös, rezzenetlen pillantásával, amely mindent befogadott és semmit nem tükrözött vissza.

Csönd támadt, amikor Bremen befejezte mondanivalóját. Négy fej emelkedett föl, négy szempár meredt rá. - Beszélni akarok a holtak szellemével, és meg akarom tudni, mit kell tennünk a fajok védelmében. Megpróbálom megtudni, mitévők legyünk a továbbiakban. Megpróbálok belelátni a sorsunkba.

Tay Trefenwyd halkan megköszörülte a torkát. - A Hadeshorn tiltott hely halandók számára. Még a druidáknak is. A vize mérgező. Egy korty és meghalsz. - Töprengve nézett Bremenre, majd elfordította a tekintetét. - De hát ezt te is tudod, igaz?

Bremen bólintott. - Veszélyes dolog fölkeresni a Hadeshornt. Még ennél is veszedelmesebb holtakat idézni. De én tanulmányoztam a mágiát, amely a mi világunkba nyíló alvilági kapukat őrzi, magam,is jártam a két világot összekötő utakon, és élve tértem vissza. - Az elfre mosolygott. - Sokfelé jártam, amióta nem találkoztunk, Tay.

- Nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom a sorsomat - morogta Risca.

- Én sem - helyeselt Kinson.

- Csak annyit kérdezek tőlük, amennyit önként elmondanak - ígérte Bremen. - Majd ők eldöntik, mennyit kell tudnunk.

- Azt hiszed, a szellemek olyan szavakat mondanak, amelyeket megérthetsz? - Risca a fejét csóválta. - Nem hinném, hogy ez így működne.

- Csakugyan nem - ismerte el Bremen. Közelebb húzódott a tűzhöz, kinyújtotta a .kezét, hogy melegedjen. Az éjszaka hűvös volt még a hegyek lábánál is. - A holtak, ha megjelennek, látomásokat gerjesztenek, és azok beszélnek helyettük. A holtaknak nincs hangjuk. Az alvilág néma. Nincs hangjuk, hacsak...

Mintha meggondolta volna magát. Türelmetlen legyintéssel félresöpörte a témát. - Akkor is tény, hogy látomások adnak hangot annak, amit a szellemek mondani akarnak - már ha egyáltalán hajlandók beszélni. Néha meg sem jelennek. Nekünk azonban oda kell mennünk, hogy a segítségüket kérjük.

- Ezt már korábban is megtetted - mondta hirtelen Mareth kijelentő módban.

- Igen - ismerte el az öregember.

Igen, gondolta Kinson Ravenlock, és emlékezett. Amikor utoljára ott jártak, szörnyű éjszaka volt, mennydörgés, villámlás, rohanó fekete felhők, zuhogó eső, a tó tükre sisteregve gőzölgött, és hangok szólongatták a holtak birodalmának föld alatti kamráiból. Állt a Shale völgyének peremén, onnan figyelte, ahogy Bremen lemegy a víz szélére és a holtak szellemeit szólítja olyan időben, ami épp megfelelt hátborzongató céljaira. Neki nem adatott meg látnia, miféle jelenések jöttek akkor, Bremen azonban látta őket, és amit látott, nem volt jó. Már a szeme elárulta, amikor hajnalban felkapaszkodott a völgy peremére.

- Nem lesz semmi baj! - nyugtatta meg őket Bremen. Mosolya fakónak, elgyötörtnek látszott árnyas arcának redői között.

Amikor aludni készültek, Kinson odament Marethhez és mellé térdelt. - Fogd ezt. - Átnyújtotta úti köpenyét. – Jól jön az éjszakai hidegben.

A lány rápillantott nagy, zavarba ejtő szemével és megrázta a fejét. - Neked legalább annyira szükséged van rá, mint nekem, határvidéki. Nem igénylek különleges elbánást.

Kinson egy pillanatig szótlanul nézte. - A nevem Kinson Ravenlock - mondta halkan.

A lány bólintott. -Tudom a neved.

- Én őrködöm elsőként, így nincs szükségem a köpeny súlyára vagy melegére. Nem ajánlok különleges elbánást.

Mareth mintha meghökkent volna. - Nekem is őrködnöm kell - mondta.

- Fogsz. Holnap. Minden éjjel ketten őrködünk. - Keményen fegyelmezte indulatait. - Akkor kell a köpeny?

A lány hűvös pillantást vetett rá, azután elfogadta. - Köszönöm - mondta színtelen hangon.

A férfi biccentett, fölállt és elment. Ennek se fog egy darabig ajánlani semmit.

Az éjszaka mélységesen csöndes és lélegzetelállítóan szép volt. Ezüstös félhold úszott a csillagokkal sűrűn telepöttyözött, különös, bíborszín égen. Hatalmas, határtalan, felhőtlen volt az égbolt, nem zavarták idegen fények, és mintha óriás seprűvel suhintottak volna végig rajta, amely csillagok gyémántmorzsáit szórta szét a mennyek bársonyán. Sok ezret lehetett látni, egyes helyeken temérdek volt, hogy szinte összefolytak, akár a kiömlött tej. Kinson bámult és álmélkodott, miközben az idő üvegsimán siklott tova. Fülelt az erdei élet megszokott neszeire, de a vadon lakói mintha ugyanúgy megilletődtek volna, akár ő, és nem maradt idejük hétköznapi sürgölődésre.

Gyermekkorára gondolt, amikor az erdős határvidéken élt Varfleettől északkeletre, a Sárkányfogak árnyékában. Nem is nagyon különbözött akkori önmagától. Éjszakánként, amikor a szülei, fivérei és nővérei már aludtak, álmatlanul feküdt és az eget bámulta, csodálta nagyságát, helyekre gondolt, amelyekre ugyanez az ég néz le és ahova ő sohasem jut el. Néha odaállt a hálószoba ablakába, mintha attól, hogy közelebb megy, megláthatná, ami kint várakozik. Mindig tudta, hogy el fog menni, akkor is, amikor a többiek nekiláttak kialakítani az életük kereteit. Felnőttek, megházasodtak, gyermekeik lettek, saját otthonba költöztek. Vadásztak, csapdát állítottak, kereskedtek, földet műveltek azon a vidéken, ahol megszülettek. Ő azonban csak sodródott, fél szemmel folyton a távoli eget nézve, folyton azt mondogatva magának, hogy egy napon mindent látni fog az ég alatt.

Még most is azt bámulta, pedig már több, mint harminc évet tudhatott maga mögött. Még mindig azt kereste, amit nem látott, amit nem ismert. Úgy gondolta, ő már sohasem változik. Ha ez egyszer bekövetkezik, akkor annyira más ember lesz, amilyennek sohasem képzelte volna magát.

Eljött az éjfél és vele Mareth. Váratlanul bukkant elő az árnyak közül, Kinson köpenyébe burkolózva, olyan könnyed léptekkel közeledett, hogy senki más nem vette volna észre. Kinson arra fordult, hogy üdvözölje, és meglepődött, mert Brement várta.

- Megkértem Brement, hogy adja át nekem ezt az őrséget - magyarázta a lány. - Nem akartam, hogy kivételezzen velem.

A férfi bólintott, de nem szólt.

A lány levette a köpenyt és átnyújtotta. Nélküle kicsinek és törékenynek tűnt. -Úgy gondoltam, hogy szükséged lesz rá, mikor lefekszel aludni. Hűvösödik. A tűz kialudt és talán jobb lenne így hagyni.

A férfi elfogadta a köpenyt. - Köszönöm.

- Láttál valamit?

- Nem.

- Ugye, követnek minket a Koponyahordozók?

Mennyit tudhat?, tűnődött a férfi. Mennyit tudhat abból, amivel szembe kell nézniük? -Talán. Aludtál egyáltalán?

Mareth a fejét rázta. - Nem bírtam abbahagyni a gondolkodást. - Nagy szemével a sötétbe meredt. - Már rég vártam erre.

- Hogy velünk jöjj ezen az úton?

- Dehogy - lepődött meg Mareth. - Hogy Bremennel találkozzak. Hogy tanuljak tőle, ha kész lesz tanítani. - Gyorsan elfordult, mintha máris túl sokat beszélt volna. - Jobb, ha alszol, amíg teheted. Hajnalig őrködöm. Jó éjszakát.

A férfi habozott, de semmi mondanivalója nem maradt. Fölállt és visszatért a többiekhez, akik köpenyükbe burkolózva hevertek a tűz hamuja körül. Lefeküdt közéjük, le-hunyta a szemét, erősen törte a fejét, hogy hová tegye Marethet, azután igyekezett egyáltalán nem gondolni rá.

De ez nem sikerült neki, és még sok időbe telt, amíg el bírt aludni.

húsvéti sütik elkészítése,egyszerű húsvéti sütik,finom húsvéti sütik,húsvéti sütik tippek,húsvéti sütik receptek,húsvéti sütik tanácsok,gyors húsvéti sütik,húsvéti süti recept,húsvéti sütik elkészítése leírása,húsvéti sütik házilag
Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.







Diós-körtés rétes

Hozzávalók:

    * 2 rúdhoz:
    * 50 dkg szőlő
    * 2 nagyobb körte
    * 20 dkg dió
    * 10 dkg kristálycukor
    * 1 kiskanál őrölt fahéj
    * 10 dkg
    * 1 csomag réteslap
    * 10 dkg zsemlemorzsa
    * 3 dl tejföl

Elkészítés:

A szőlőt megmossuk, lecsepegtetjük, majd a szemeket kettévágjuk és kimagozzuk. A körtét meghámozzuk, négyfelé vágjuk, kivágjuk a magházát, a húsát kb. fél cm-es szeletekre aprítjuk. A diót durvára vágjuk. A kristálycukrot összekeverjük a fahéjjal.

A margarint felolvasztjuk. A réteslapokat lisztezett deszkán kiterítjük, két részre osztjuk, a két tekercshez. Laponként megkenjük a megolvasztott margarinnal, majd a lapok fél oldalára rászórjuk a zsemlemorzsát. A sütőt 220 fokra (gázsütő 4. fokozat) előmelegítjük. A tepsit kikenjük margarinnal. A töltelék hozzávalóit a cukros fahéjjal egy tálban összekeverjük, majd egy-egy csíkban elosztjuk a zsemlemorzsán. A tetejét megkenjük a tejföllel, és óvatosan, de szorosan feltekerjük a rudakat. A tepsibe fektetjük, a tetejüket megkenjük a maradék olvasztott margarinnal. A sütőben 35-40 perc alatt aranysárgára sütjük. Kivesszük, és a tepsiben hagyjuk langyosra hűlni. Felszeleteljük, és porcukorral megszórva tálaljuk.

Munka: kb. 40 perc
Fogyasztható: kb. 2 óra múlva
1 adag: 556 kcal

Néhány gyakori kérdés:
Hogyan kell robotgéppel kelt tésztát dagasztani?
Tegnap vettünk egy robotgépet (Bosch MUM4655), elsősorban dagasztásra és reszelésre szeretném használni. Mivel kicsi gyerekem van, mindig gondban vagyok, ha nekiállok valami kelt tésztának, mert tuti akkor kell neki valami, amikor könyékig benne vagyok a dagasztótálban...
De hogyan is kell ezzel dagasztani? Élesztőt ugyanúgy felfuttatni tejben, beleönteni mindent és indít? Vagy valamennyire össze kell keverni előtte? Bocsi, sose volt ilyen masinám, nálunk mindenki kézzel gyúr, dagaszt :D

Nekm már 20 éve van Bosch,és nagyon szeretem.
Ugyanúgy csináld a tésztát,mintha kézzel dagasztanád.
Az élesztőt futtasd fel,tedd a tálba a lisztet és a többi hozzávalót. Nagyjából keverd össze,hogy a tál alján ne legyen liszt. 2-es fokozaton a dagasztókarral dagaszd a tésztát,amíg síma nem lesz. Én ezután még szoktam hozzá önteni 10 dekányi olvadt margarint,és elkeverem. Ettől sokkal könnyebb lesz a kelttészta.

Max. 1 kg lisztet bír el.
1 kg liszt,10-20 dk.cukor,4 tojássárgája. Kb 4-5 dcl tej,egy csomag éleztő. Esetleg egy-két kanál kakaó,vagy dióféle. 10- dk olvasztott margarin.
Nekem ez bevált.

Szia! Nekem is ilyen masinám van, hozzáteszem, hogy a kedvenc háztartási gépem :) Nem kell semmit előre keverni, csak az élesztőt felfuttatni, bele a hozzávalókat, arra vigyázz, hogy dagasztófunkciót ne kapcsold 2-es fokozatnál nagyobbra. Napi szinten használom, ma pl. gofrit keverek vele.


Nekem kézi mixerem van, úgy szoktam csinálni, hogy mindent összeöntök és "kézzel", pontosabban a géppel, de úgy, hogy még nem indítom be, összekeverem egy kicsit. Ezt azért csinálom meg az elején, mert ha azonnal beindítom, kicsit szétcsapja a lisztet. De ha van a táladra valamilyen tető, akkor nem kell előtte összekeverni, a gép megoldja :)

Ugyan ilyen gépünk van, mi csak beletesszük a cuccokat és elindítjuk. Az élesztőt persze, h futtasd fel, Előtte nem szoktuk össze keverni, max ha nagyon nem akar lejönni az oldaláról akkor, leállítjuk kicsit rásegítünk kézzel aztán megint dagaszt, eddig még rosszul nem sikerült benne semmi.


Mondanátok olyan sütiket, amiket formákba/ra lehet szaggatni?
Mézeskalácson és linzeren kívül... :)

Kosárka,barackmag, piramis, ezeket a sütőformákat jelenleg is lehet kapni.

Sütőformám van: kis állatfigurák, ezért kellene valami laposabb süti, olyasmi mint a mézeskalács, hogy ki tudjam ezeket szaggatni húsvétra!

Csinálj linzer tésztát, az puha omlós lesz, és tudod szaggatni is.

Kizártad a linzertésztát, mézest, pedig ennél egyszerűbbet nem
tudunk ajánlani.
liszt-víz-só- esetleg, de az olyan, mint a gyerekgyurma.
Figurákat lehet belőle gyártani, kisütni, de ehetetlen lesz.Csak móka...

A nyuszi formájú mézeskalács húsvétra is tökéletes.

A keksz és linzer jellegű sütemények közül bátran használhatod mindegyikhez.
Sőt, én az olajban sütött krumplilángoshoz is ezeket használom, a gyerekeim imádnak vele szórakozni.

Akár vékony, kockakenyeret is ki tudsz vele szúrni, kettőt összeragasztasz körözöttel, sajtkrémmel, kiszúrod, a tetejére rakhatsz díszt vakrémből vagy tojáskrémből nyomózsákkal, zöldhagymával, uborka karikával, szalámival.

Köszönöm a válaszokat! Mézeskalácsot nem nem szeretnék, linzerhez meg túl kicsit a formák, márpedig az lekvár nélkül nem túl jó. :(
Az utolsó válaszadó említette a keksz és linzer jellegű süteményeket. Na pont ezekre lennék kíváncsi!

Szia! Ezek nagyon finom kekszek, és bármilyen formával kedved szerint szaggathatod, és díszítheted sütés után mondjuk cukormázzal.
http://mindmegette.hu/csokis-kokuszos-keksz-iii.recept
http://mokkacukor.blogspot.com/2011/01/citromos-keksz.html
http://www.nosalty.hu/vanilias_keksz_recept_819 (ebből egy adag elég kevés, érdemes duplát készíteni belőle)
http://www.gyakorikerdesek.hu


küldje be ön is kérdését,válaszát

Izgalmas olvasmány

B

REMEN ÉS KINSON RAVENLOCK az éjszakát az erdőben töltötték, csekély távolságra Paranortól és a druidáktól. Találtak egy megfelelő búvóhelyet nyújtó fenyőligetet, mivel még itt is tartani kellett az éjszakai égen csapongó szárnyas vadászoktól. Hideg vacsorát ettek, kenyeret, sajtot, tavaszi almát, majd sörrel öblítették le, és megbeszélték a nap eseményeit. Bremen elmondta, milyen eredménnyel jártak kísérletei a Druidatanács meggyőzésére, beszámolt az Öregtoronyban folytatott beszélgetéseiről. Kinson józan bólintásokra korlátozta részvételét a társalgásban. Olykor elégedetlenül felmordult, de volt benne annyi önmérséklet és jólneveltség, hogy amikor az öregember beszámolt róla, mennyire nem sikerült meggyőznie Athabascát, nem dörgölte az orra alá, hogy ő ezt előre megmondta.

Azután elaludtak, megviselte őket a hosszú vándorút a Streleheimtől idáig, meg még azelőtt a sok álmatlan éjszaka. Fölváltva őrködtek, mert még a druidák közvetlen közelségében sem érezték magukat teljes biztonságban. Egyikük se nagyon hitte, hogy a jövőben bárhol is létezhetne biztonság. A Boszorkánymester manapság oda megy, ahova akar, fürkészeinek tekintete Négyföld minden zugát befogja. Bremen őrködött elsőnek és egyszer mintha érzett volna valamit, egy jelenlétet, amely valahonnan a közelből birizgálta idegeit. Éjfél volt, őrszolgálata a végéhez közeledett, már alváshoz készülődött, és csaknem elszalasztotta a jelzést. De semmi sem bukkant elő, és a gerincén futkosó bizsergés csaknem olyan gyorsan elmúlt, ahogyan keletkezett.

Mély, álomtalan álmot aludt, de még napfelkelte előtt fölébredt, és épp azon töprengett, mi legyen a következő lépés a Boszorkánymester fenyegetése elleni harcban, amikor Kinson osont elő lábujjhegyen az árnyékból és letérdelt az öregember mellé.

- Egy lány keres, aki találkozni akar veled - mondta.

Bremen némán biccentett és felült. Az éjszaka halványabb szürkére fakult, a keleti ég tompa ezüstben derengett a látóhatár szélén. Az erdő üresnek, elhagyatottnak tűnt, a kusza ágak, tömör lombkoronák kriptaként zárták körül őket.

- Ki az? - kérdezte az öregember.

Kinson megrázta a fejét. - Nem mondta meg a nevét. Úgy látom, druida. A köntösüket és a jelvényüket viseli.

- Nahát, nahát - jegyezte meg tűnődve Bremen, és föltápászkodott. Az izmai fájtak, az ízületei elmerevedtek.

- Mondta, hogy vár, de tudtam, hogy már ébren vagy.

Bremen ásított. - Kezdek túlságosan kiismerhető lenni. Azt mondod, lány? A druidák között nem sok asszony szolgál, lányokról nem is beszélve.

- Én azt se tudtam, hogy nő is lehet druida. Nos, nem jelent fenyegetést, és mindenáron beszélni akar veled.

Kinsonnak hallhatólag közömbös volt az ügy kimenetele, nyilvánvalóan ezt is időpocsékolásnak vélte. Bremen megigazította gyűrött ruházatát, amely megérett a mosásra. Különben neki sem ártott volna egy fürdő. - Láttál szárnyas fürkészeket őrséged alatt?

Kinson megrázta a fejét. - De éreztem a jelenlétüket. Jó, ha tudod, hogy itt ólálkodnak, ebben az erdőben. Beszélsz vele?

Bremen ránézett. - A lánnyal? Természetesen. Hol van?

Kinson kivezette a fenyves menedékéből a tőlük alig tizenöt méterre levő kis tisztásra. A lány ott állt sötét, néma jelenésként. Nem volt túl magas, inkább alacsony és vékony. Arcát felhajtott csuklya rejtette. Nem mozdult, amikor előbukkantak, csak állt, várva, hogy odamenjenek hozzá.

Bremen lelassított. Felkeltette az érdeklődését, hogy a lány ilyen könnyen megtalálta őket. Szándékosan jól behúzódtak az erdő mélyébe, hogy nehéz legyen rájuk bukkanni, míg alszanak. Ez a lány mégis idetalált, méghozzá éjszaka, amikor nem segítette más fény, mint a csillagoké és a holdé, mármint ott, ahol áthatolt a sűrű lombmennyezet résein. Vagy nagyon jó nyomkereső, vagy mágiához folyamodott.

- Hadd beszéljek vele négyszemközt - kérte Kinsont.

Keresztülment a tisztáson, kicsit sántítva, ahogy az ízületei igyekeztek visszatalálni a helyükre. A lány most már lecsúsztatta a csuklyáját, így Bremen láthatta az arcát. Nagyon fiatal volt, de nem az az egyszerű hajadon, akinek Kinson gondolta. Fekete haját rövidre nyírta, hatalmas, sötét szeme volt. Finom vonású arca sima és ártatlan. Csakugyan druida köntöst viselt, a mellére odahímezték az Eilt Druin fölemelt kézben égő fáklyáját.

- A nevem Mareth - mondta, és kezet nyújtott.

Bremen megszorította a kinyújtott kezet, amely apró volt, de a fogása kemény, a tenyér pedig kérges a munkától. - Köszöntelek, Mareth.

A lány visszahúzta a kezét. Átható, szilárd pillantása volt, a hangja mély és behízelgő. -Tanonc vagyok a druidák között. Még nem vettek föl a rendbe, de megengedték, hogy az Öregtoronyban tanulhassak. Tíz hónapja érkeztem, hogy gyógyító legyek. Jó néhány évig tanultam az Ezüst-folyó vidékén, azután két évig Storlockban. Tizenhárom éves koromban kezdtem gyógyítói tanulmányaimat. A családom a Délvidéken él, Leah alatt.

Bremen bólintott. Ha megengedték, hogy Storlockban tanulhassa a gyógyítás mesterségét, akkor tehetséges lehet. - Mit kívánsz tőlem, Mareth? - kérdezte szelíden

A sötét szem egy pillanatra lecsukódott. - Veled akarok menni.

Az öregember halványan elmosolyodott. - Még azt sem tudod, hova megyek.

A lány biccentett. - Nem számít. Tudom, milyen ügyet szolgálsz. Tudom, hogy magaddal viszed Riscát és Tay Trefenwydet. A csapatotokba akarok tartozni. Várj. Mielőtt bármit is mondanál, hallgass meg. Akár magaddal viszel, akár nem, én elhagyom Paranort. Nem szeretnek itt, különösen Athabasca nem szível. Mégpedig azért, mert a mágiát tanulmányozom, pedig megtiltották. Úgy döntöttek, hogy én csak gyógyító lehetek. Csupán azokat a képességeimet használhatom, csak azt tanulhatom, amit a Tanács megfelelőnek tart.

Egy nő számára. Bremen azt várta, hogy ezzel fogja befejezni. Ez rejlett eddigi szavaiban.

- Mindent megtanultam, amire megtaníthattak - folytatta a lány. - Nem fogják elismerni, mégis ez a helyzet. Új tanítóra van szükségem. Te mindenkinél többet tudsz a mágiáról. Megérted árnyalatait, követelményeit, alkalmazásának bonyolultságát. Azt, hogy milyen nehéz beépíteni az életünkbe. Senki másnak nincsenek hasonló tapasztalatai. Tőled szeretnék tanulni.

Az öregember lassan megcsóválta a fejét. - Mareth, ahova én megyek, oda senki nem merészkedhet tapasztalatok nélkül.

- Veszélyes lesz? - kérdezte a lány.

- Még nekem is. Egészen biztosan az lesz Riscának és Taynak, akik legalább valamit tudnak a mágiáról. De számodra különösen veszélyes lenne.

- Nem - felelte halkan Mareth, aki számított erre az érvre. - Nem lesz olyan veszedelmes, mint gondolod. Van még valami, amit nem mondtam el neked. Valami, amit Paranorban senki sem tud, noha azt hiszem, Athabasca gyanakszik. Nem vagyok teljesen tapasztalatlan. Olyan mágiát is használok, amelyet nem tanultam. Ezzel a képességgel születtem.

Bremen rámeredt. -Veled született a mágia?

- Te nem hiszel nekem - mondta azonnal Mareth.

Bremen csakugyan nem hitt. Még sosem hallott veleszületett varázserőről. Azt csak tanulmányok és gyakorlás útján lehet megszerezni, senki sem örökölheti az őseitől. Legalábbis manapság. Természetesen másképpen volt a tündérek idejében, amikor a bűverő ugyanúgy öröklődött, mint a vér vagy a szövetek összetétele. De Négyföldön emberemlékezet óta még senki sem született varázserővel.

Legalábbis senki emberi lény.

Merőn figyelte a lányt, aki folytatta:

-A varázserőmmel az a baj, hogy nem mindig tudom kézben tartani. Jön és megy, aszerint, mit érzek, jó-e a kedvem vagy rossz, gondolataim zökkenései és lobbanásai szerint, meg még tucatnyi változónak megfelelően, amelyeket nem tudok teljesen irányítani. Odaparancsolhatom magamhoz, de néha azt teszi, amit akar.

Habozott és elfordította a tekintetét - most először -, majd visszanézett az öregemberre. Amikor megszólalt, Bremen mintha parányi kétségbeesést érzett volna halk hangjában. -Vigyáznom kell mindennel, amit csinálok. Állandóan rejtekezem, gondosan figyelnem kell a viselkedésemet, reakcióimat, még legártalmatlanabb szokásaimat is. - Összeszorította az ajkát. - Nem élhetek tovább így. Segítségért jöttem Paranorba. Nem találtam. Ezért most hozzád fordulok.

Pillanatnyi szünet után hozzátette: - Kérlek.

Volt valami abban az egy szóban, ami megrendítette a druidát. Mareth egy pillanatra elveszítette önuralmát, azt az önvédelmül kifejlesztett, vasakarattal kikovácsolt kemény héjat. Bremen még nem tudta, hihet-e neki; úgy gondolta, talán. Abban azonban biztos volt, hogy az ösztöke, amely Marethet hajtja, nagyon is valóságos, bármilyen legyen is a természete.

- Hoznék valami hasznosat a társaságba, ha magaddal vinnél - folytatta halkan a lány. - Hűséges szövetséges leszek. Megteszem, amit tennem kell. Ha kénytelen leszel szembeszállni a Boszorkánymesterrel vagy szolgáival, melletted fogok állni. - Alig észrevehetően előrehajolt, mozdulata alig volt több annál, mintha csak bólintott volna sötét fejével. - A varázserőm - vallotta be elvékonyodó hangon - igen hatalmas.

Az öregember a két tenyerébe fogta Mareth kezét. - Ha beleegyezel, hogy megvárod a napfelkeltét, akkor fontolóra veszem a dolgot - ígérte. - Beszélek a többiekkel, Tayjal és Riscával, ha megérkeznek.

A lány bólintott és elfordította a tekintetét. - Na és megtermett barátod?

- Igen, Kinsonnal is.

- De hát ő nem ért a bájoláshoz, nem úgy, mint ti.

- Nem, ő más dolgokhoz ért. Te is megérezted benne, ugye? Ő megvan a mágia segítsége nélkül.

-Igen.

- Mondd csak, ugye mágiát használtál, hogy megtalálj minket?

A lány megrázta a fejét. - Nem. Ösztön volt. Éreztelek benneteket. Erre mindig képes voltam. -Elkapta az öregember pillantását. - Ez is valamiféle mágia, Bremen?

- Az. Ezt a fajtát nem olyan könnyű azonosítani, mint a többit, mindazonáltal mágia. Hozzátehetem, hogy veleszületett képesség, semmi köze a megszerezhetőkhöz.

- Nekem nincsenek szerzett képességeim - mondta a lány csöndesen, és köpenye alatt összefonta a karjait, mintha hirtelen fázni kezdett volna.

Bremen egy darabig elgondolkodva figyelte. - Ülj le oda, Mareth - mondta végül, és egy pontra mutatott a lány mögött. -Várd meg velem a többieket.

A lány tette, amire kérték. Odament egy fűfolthoz a fák között, amelyet nem ért a nap. Törökülésben letelepedett, mint egy sötét kis szobor. Bremen nézte egy pillanatig, azután átvágott a tisztáson a várakozó Kinsonhoz.

- Mit akar? - kérdezte a határvidéki. Megfordultak és elindultak a tisztás szélén.

- Arra kért, hogy velünk jöhessen - válaszolt Bremen.

Kinson tűnődve felvonta a szemöldökét. - Miért akar ilyet tenni?

Bremen megállt, szembenézett vele. - Még nem közölte. - Odapillantott az ülő lányra. - Elég érvet sorolt fel, hogy fontolóra vegyem a kérését, de valamit még elhallgat.

- Úgy hát, elutasítod?

Bremen elmosolyodott. - Várjuk meg a többieket, aztán majd megbeszéljük.

Nem kellett sokáig várni. A nap kiemelkedett a dombok mögül, néhány perc múlva elérte az erdő peremét, fényt csurgatott az árnyas hasadékokba, elkergetve a homály utolsó maradékát. A vidék visszanyerte színeit, zöld, barna, arany árnyalatok emelkedtek ki a halványodó sötétségből, a madarak fölébredtek, hogy énekkel üdvözöljék az új napot. A világosodó erdő sötétebb zugaiban makacsul megtapadt a pára, és a Paranort eltakaró, alacsony ködfüggöny mögül egyszer csak kisétált Risca és Tay Trefenwyd. Mindketten útiruhára cserélték druida köntösüket, széles vállukról hátizsák csüngött. Az elf hosszú íjjal és vékony vadászkéssel fegyverkezett föl, a törpe kurta, kétkezes pallost meg harci bárdot csatolt az övére, és karvastagságú fütyköst szorongatott.

Egyenesen Bremen és Kinson felé tartottak, rá se hederítve Marethre. Amikor a férfiak találkoztak, a lány fölállt és várt.

Tay vette észre elsőnek, amikor váratlan mozgást észlelve hátrapillantott. - Nahát, Mareth! - mondta halkan.

Risca is odanézett és fölmordult.

- Megkért, hadd utazhasson velünk - mondta Bremen, mellőzve minden bevezetést. - Azt állítja, hogy hasznos lehet.

Risca megint röffent egyet, és szekrényhátát fordította a lány felé. - Gyerek! - dörmögte.

- Kiesett Athabasca kegyeiből, mert a mágiát próbálta tanulmányozni - mondta Tay. Megfordult, hogy jobban láthassa a lányt. Arcán szélesebb lett a mosoly. - ígéretesnek tűnik. Kedvelem a határozottságát. Egy szemernyit sem fél Athabascától.

Bremen az elfre pillantott. - Meg lehet bízni benne?

Tay fölnevetett. - Micsoda furcsa kérdés. Miben? Milyen célra? Egyesek szerint senki sem megbízható, csak te meg én, és ami engem illet, én csak a magam nevében nyilatkozhatom. - Elhallgatott, majd bólintott Kinsonnak. - Jó reggelt, határvidéki. Tay Trefenwyd vagyok.

Kezet szorított Kinsonnal; Risca követte a példáját. Bremen bocsánatot kért, amiért megfeledkezett a bemutatásukról. A határvidéki megjegyezte, hogy megszokta már, és sokatmondóan vállat vont.

- Nos, ami a lányt illeti - tért vissza Tay a kiindulóponthoz. - Én kedvelem, de Riscának igaza van. Nagyon fiatal. Nem tudom, szeretném-e azzal tölteni az időmet, hogy rá vigyázok.

Bremen összepréselte vékony ajkát. - Nem olyannak tűnik, mint aki ezt várná el. Azt állítja, hogy képes használni a mágiát.

Risca felhorkant. - Csak tanonc! Alig három évszakot töltött Paranorban. Honnan tudhatna bármit is?

Bremen Kinsonra pillantott, és látta, hogy a határvidéki már tudja. - Ugye, nem valószínű? - kérdezte Riscától. - Nos, szavazzunk. Velünk jöjjön, vagy sem?

- Ne - mondta azonnal Risca.

Kinson vállat vont, majd bólintott.

húsvéti receptek házilag,otthoni húsvéti receptek,húsvéti receptek tippek,húsvéti receptek elkészítése,húsvéti receptek gyorsan,finom húsvéti receptek,egyszerű húsvéti receptek,házi húsvéti receptek

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.


Sonkás csirkemellfilé - 4 személyre

A csirkemellet megmossuk,megszárítjuk és vastag szeletekre vágjuk.Ízlés szerint borsozzuk.Serpenyőben olívaolajat hevítünk és a hús szeleteket pirosra sütjük.Tányérra szedjük és ízlés szerint sóval, rozmaringgal és csípős paprikával ízesítjük. A hús szeleteket külön-külön sonkába tekerjük.A cukkinit,sárgarépát és a szárzellert megtisztítjuk,megmossuk,megtöröljük és felcsíkozzuk.A vöröshagymát megtisztítjuk és apróra vágjuk és kevés olívaolajon megpároljuk. Ha kész, hozzáadjuk a zúzott fokhagymát és a csíkozott zöldségeket.Összepirítjuk őket.Ráöntjük a fehérbort és belekeverjük a paradicsompürét,ízlés szerint sózzuk.A hústekercseket a zöldségre fektetjük és lefedve kis lángon 20 percig pároljuk.A húst kiszedjük.A zöldségekhez frissen finomra vágott petrezselyemzöldet és citromhéjat adunk,összekeverjük.Tálaláskor a tányérra szedjük a tekercset és mellé a zöldséget kínáljuk.

Néhány gyakori kérdés:
Könnyen és gyorsan (max.10 perc) alatt elkészíthető ételek?
Van egy sulis projektünk (kiadványt kell készíteni), amihez a csapatunk úgy döntött, egy főzni nem nagyon tudó (plusz takarékoskodó) fiataloknak (gimiseknek, kolisoknak) szóló receptfüzetkét adna ki (ilyen kategóriákkal, hogy vizsgaidőszakra, bulira stb. kaják, tehát nem feltétlen típus szerint lenne fejezetekre osztva a cucc)... de szükségünk lenne még pár lehetőleg jól bevált és tényleg könnyű receptre (fogalmazzunk úgy, hogy a csapat nagy része céközönség lenne egy ilyen kiadványra :D) :). Előre is köszi a segítséget!

Kisütsz hasábburgonyát (jó a zacskós, fagyasztott is). Félreteszed.
Csíkokra vágott hagymát kis olajon megpárolsz, majd ráteszed a hasábburgonyát, összekevered.
Alaposan megmosott tojások alját kicsit megtöröd, és "rárázod" a hagymás krumplira a tartalmát. Úgy kell hogy mindenhová jusson, és rántottaszerű bevonat lesz rajta.
Só, bors, kész is.

Kevés alapanyag kell hozzá, azok is olcsók. Ráadásul nem kell hozzá semmi konyhai tudás. Amikor külföldön laktam, nem volt konyha, így csak egy kis villanyrezsón tudtam főzni, ezt azon is meg lehetett csinálni.

Sertésmájat (vékony) csíkokra vágsz, lisztbe forgatva zsírban megsütöd.Ez a tányér egyik felére megy. Szalmakrumplit megsütve a tányér másik felére megsózva. Vöröshagymát csíkokra vágva (a még meglevő) lisztbe forgatva piros-ropogósra sütöd. Ezzel beborítod a tányéron a májat és a krumplit, törtpaprikával, borssal, megszórod. Jó étvágyat!

Kekszgolyóó :D
Veszel egy fél kg előre darált kekszdarát, vagy lehet 0.25 kg is, attól függ mennyit szeretnétek.
Kell hozzá még tej, margarin, porcukor és kakaópor.
Beleteszed a kekszdarát egy nagy tálba, hozzáteszed a tejet (nem kell sok előszörre), a margarint (abból se, később még tehetsz bele) kicsit gyúrd össze hogy egy egész normális massza legyen, majd keverd hozzá a porcukrot és a keserű kakaóport (ha nem keserű akkor nem kell cukor), gyúrd masszává az egészet, de ne folyóssá legyen száraz.
majd formálj belőle kicsi golyókat, ha kedved tartja hempergetsd meg kókuzban vagy színescukorban és kész is.
elkészítési idő: max 10 perc


Spagetti darálhús konzervből, 1 f. felapritott hagymát megpiritasz rá a a konzerv, ketchup v. pari püré, oregánó, rozmaring kifött tészta.

Zabpehely 1 pohár zabpehely, 2 p. víz, 1 tk cukor, 1 tk. kakaópor vagy fahéj, gyömbér... 5 perc a mikroban laktató

Zöldség ropogos bármilyen lecsöpögtetett zöldség konzervhez, 1 tojás, 1ek liszt, füszerek, 1 f. hagyma összedolgozni villával vagy botturmixal, kanálal olajba szagatni kisütni.

Zöldséges rizs 1 bögre rizs, 2b. víz, 1 leves kocka v. 1tk só 20 p. a mikroban, ha kész bármilyen konzerv zöldséget hozzákeverni 1 ek. margarinal

Paradicsomos spagetti 1 f. hagymát, 2 g. fokhamát megpiritani, 1 ek liszt rá, 1 db. darabolt pari konzerv, só bors, oregáó, összerotyantani még melegen kb 25 dkg. kifött tészta.

Bármilyen guba szikkat kenyeret vagy zsömlét felapritasz, 1-2 pohár tejet cukorral vagy sóval füszerekkel felforalsz evvel leöntöd a zsömiket, ha édesen csinálod lekvárt, kakaóport, kokuszreszeléket, fahéjat..., ha sós, reszelt sajtot, maradék párizsit, vékonyra felvágott virslit, hagymát... keversz hozzá, kiolajazott tepsibe fekteted 10 percig sütöd.


Vizsga-időszakra (amikor már az utolsókat rugjátok!)
Jó sok vöröshagymát szálára vágva, bő zsírban megdinszteltek, a nagy szelet kenyeret belemártani, villával a vöröshagymát a tetejére. Só, bors, csípős törtpaprika. Egy csésze tea utána! (Lehet visszamenni a könyv mellé!)
http://www.gyakorikerdesek.hu
küldje be ön is kérdését,válaszát

Izgalmas olvasmány

- Mégis erre kérsz?

- Muszáj. Ki máshoz fordulhatnék? Ki másban bízhatnék? Belátásodra bízom, Kahle. Csak akkor használd a port, ha a körülmények olyan rosszra fordulnak, hogy minden élet veszélybe kerül, és senki sem marad, aki a könyvekkel törődjön. Ne hagyd, hogy annak a kezébe kerüljön, aki rosszra használná a tudást. Ez rosszabb lenne, mint a mágia minden elképzelhető következménye.

Kahle ünnepélyesen nézett rá, azután bólintott. - Jól van, megteszem. Rendben. Magamnál tartom a port és fölhasználom, ha bekövetkezik a legrosszabb. De csak akkor.

Nézték egymást a leszálló csöndben. Minden szó elhangzott, nem volt mit mondaniuk.

- Még egyszer meg kellene fontolnod, hogy velem gyere - próbálkozott utoljára Bremen.

Kahle merev mosolyra húzta vékony ajkát. - Egyszer már kértél, hogy tartsak veled; akkor, amikor azt választottad, hogy elhagyod Paranort, és máshol folytatod mágiatanulmányaidat. Akkor azt mondtam neked, hogy sohasem megyek el innen, mert ide tartozom. Semmi sem változott.

Keserű tehetetlenség áradt szét Bremen bensejében. Gyorsan elmosolyodott, nehogy meglátsszék rajta. - Akkor hát isten veled, Kahle Rese, legrégibb és legjobb barátom. Min-den jót.

A kis ember átölelte, megszorongatta öreg barátja vékony alakját. - Isten veled, Bremen. - A hangja suttogássá halkult. - Remélem, ez alkalommal tévedtél.

Bremen némán bólintott. Azután megfordult és kiment a könyvtárból, hátra sem nézett. Szerette volna, ha másképp állnának a dolgok, de tudta, hogy lehetetlen. Odasietett a folyosón ahhoz a hátsó lépcsőre nyíló ajtóhoz, ahonnan jött. Úgy nézte a kárpitokat és szerszámokat, mintha még sohasem látta volna őket, vagy talán mintha sohasem látná őket viszont. Énjének egy része mintha elszivárgott volna, akár-csak akkor, amikor először hagyta el Paranort. Nem szívesen ismerte el, de még mindig inkább az otthona volt, mint bármilyen más hely, és az otthonok szokása szerint felmérhetetlen és megfoghatatlan módc,kon tartotta hatalmában az öregembert.

Kilépett az ajtón a lépcsőforduló félhomályába, ahol szembetalálta magát Riscával és Tay Trefenwyddel.

Tay azonnal előrelépett és megölelte. - Isten hozott itthon, druida! - mondta, és megveregette az öregember hátát.

Tay szokatlanul magas és megtermett elf volt, hórihorgas és meglehetősen esetlen, mint aki minden pillanatban meg akar botolni a saját lábában. Félreismerhetetlen elf-arca volt, de a fejét mintha tévedésből rakták volna erre a testre. Még fiatal volt, noha tizenöt évet töltött Paranor szolgálatában, az arca sima, borotvált, a haja szőke, a szeme kék, a szája mindig mosolyra kész.

- Jól nézel ki, Tay! - felelte az öregember, és futólag rámosolygott. - Jót tesz neked az élet Paranorban.

- Az még jobbat tesz, hogy ismét látlak - jelentette ki a másik. - Mikor indulunk?

- Indulunk?

- Ne légy már szégyenlős, Bremen! Akárhová mész, veled tartunk. Ezt már eldöntöttük Riscával. Ha nem hívnál, akkor is mennénk. Elegünk volt Athabascából és a Tanácsból.

- Nem voltál jelen, hogy lásd az előadásukat - fintorgott megvetően Risca, és előrenyomakodott a fényre. - Egy vicc volt! Úgy kezelték a kérésedet, mintha egy pestiseshez invitálták volna őket! Nem lehetett vitatkozni, még érvelni sem! Athabasca úgy tálalta a kérésedet, hogy senkinek ne legyenek kétségei az állásfoglalása felől. A többiek támogatták, a gyávák! Tayjal mindent elkövettünk, hogy meghiúsítsuk a fondorkodását, de lehurrogtak. Elegem van a politikájukból, a rövidlátásukból! Ha azt mondod, hogy a Boszorkánymester létezik, akkor létezik. Ha azt mondod, hogy Paranorba jön, hát akkor azt fogja tenni. De én nem fogom bevárni, hogy üdvözöljem. Csak foglalják el a többiek a helyemet. A pokolba, hogy lehetnek ilyen bolondok?

Risca csupa tűz és láng volt. Bremen akarata ellenére elmosolyodott. - Akkor hát kiálltatok mellettem?

- Csak suttogás voltunk a szélviharban - nevetettTay. Karja tehetetlenül fölemelkedett, majd visszahullott a sötét köntös alatt. - Riscának igaza van. Paranorban a politika uralkodik. Azóta van így, mióta Athabascát választották Fődruidává. Neked kellene betöltened ezt a tisztet, nem neki.

-Te lehettél volna a Fődruida, ha úgy akarod - mutatott rá Risca ingerülten. - Ragaszkodnod kellett volna hozzá.

- Nem! - tiltakozott Bremen. - Nem csináltam volna jól, barátaim. Sohasem voltam oda az adminisztrációért és a vezetésért. Én arra születtem, hogy megkeressem és fölfedjem az elveszettet, azt pedig nem lehet egy magas toronyban. Athabasca jobb választás volt.

- Ostobaság! - fortyant föl Risca. - Sohasem volt jó választás, senkinek! Még most is orrol rád. Tudja, hogy csak a kezedet kellett volna kinyújtanod a hivatala után, és ezt sohasem bocsátja meg neked. És azt sem, hogy képes voltál csak úgy elmenni. A szabadságod fenyegeti a renden és engedelmességen alapuló világát. Legszívesebben valamennyiünket elhelyezne egy polcon, hogy akkor vegyen le, amikor a céljainak megfelel. Úgy irányítaná az életünket, mintha gyerekek lennénk. Te megszöktél a hatóköréből azzal, hogy elhagytad Paranort, és ezt nem bocsátja meg.

Bremen vállat vont. - Régi történet. Csak azt sajnálom, hogy nem figyelt jobban a figyelmeztetésemre. Azt hiszem, az Öregtorony komoly veszélyben forog. A Boszorkánymester ide jön, Risca. Nem kerüli ki Paranort és a druidákat. Porrá tiportatja a hadseregével.

- Na és mit teszünk mi? - türelmetlenkedett Tay, és úgy villantotta körbe a tekintetét, mintha attól félne, hogy ki-hallgatják őket. - Mi tovább gyakoroltuk a mágiát, Bremen. Risca meg én alkalmaztuk a saját területünkön. Tudtuk, hogy egy napon visszatérsz. Tudtuk, hogy szükség lesz rá.

Bremen elégedetten bólintott. Legelsősorban kettejükben bízott, hogy fejlesztik adottságaikat az igézésre. Nem voltak olyan olvasottak, sem olyan gyakorlottak, mint ő, de ennyi is elég lehet. Risca fegyvermester, képzett a háborúskodás tudományában, ismeri a fegyvereket. Tay Trefenwyd az elemeket tanulmányozta, a teremtő és pusztító erőket, a föld, levegő, tűz és víz egyensúlyát az élet fejlődésében. Beavatottak voltak, mint ő, tudták használni a mágiát, amennyiben óvni és védeni kell. A mágia gyakorlása Paranor falain belül kizárólag szigorú felügyelettel volt lehetséges. A varázslást szinte sohasem engedélyezték, csak ha nagy szükség voltrá. A kísérletezést nem bátorították és ha rájöttek, büntették. A druidák saját történelmük árnyékában, Bronának és híveinek sötét emlékével éltek, bűntudattól és határozatlanságtól betegen. Szemlátomást nem értették, hogy rosszul felfogott cselekvésmódjuk teljes pusztulással fenyegeti őket.

- Jól gondoltátok! - mondta. - Bíztam benne, hogy nem hagytok föl a mágiával. És örülök, hogy velem jöttök. Szükségem lesz a képességeitekre és az erőtökre az eljövendő napokban. Mondjátok, van még valaki, akit elhívhatunk? Mások, akik belátták a varázslat szükségességét?

Tay és Risca röpke pillantást váltottak. - Egy sincs - mondta a törpe. - Velünk kell beérned.

- Nagyon is megfelel - jelentette ki Bremen. Vénséges arcára redőket szántott a kényszerű mosoly. Csak ezek ketten csatlakoznak hozzá és Kinsonhoz! Ennyi druida közül csak ketten! Sóhajtott. Hát, nyilván nem is várhatott volna többet. - Sajnálom, hogy ilyesmire kell kérnem titeket - mondta, és őszintén így érezte.

Risca felhorkant. - Megbántottál volna, ha nem teszed. Halálosan unom már Paranort és a vénembereit! Senki sem akarja gyakorolni az én tudományomat. Mindenki őskövületnek tekint. Tay éppen úgy érzi magát, mint én. Már rég elmentünk volna, ha nem úgy beszéljük meg, hogy megvárunk téged.

Tay bólintott. - Nincs okod búsulni, ha útitársakra van szükséged, Bremen. Már csaknem elkészültünk.

A druida kezet fogott velük, megköszönte készségüket. - Szedjétek össze, amit magatokkal akartok hozni, és holnap reggel találkozunk a főkapu előtt. Majd akkor megbeszéljük az útvonalat. Ma éjjel az erdőben alszom útitársammal, Kinson Ravenlockkal. Az utóbbi két évben az ő kíséretében utazgattam, amely felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult. Nyomolvasó, cserkelő, megfontolt, bátor határvidéki.

- Ha veled utazik, akkor nincs szükségünk más ajánlólevélre - jegyezte meg Tay. - Most megyünk. Caerid Lock odalent várakozik. Arra kér, hogy addig menj le, amíg vele találkozol. - Jelentőségteljesen elhallgatott. - Caerid jól jönne nekünk, Bremen.

Az öregember bólintott. -Tudom. Meg fogom kérni, hogy jöjjön. Pihenjétek ki magatokat. Napfelkeltekor találkozunk.

A törpe és az elf kilépett a folyosóajtón és halkan becsukták maguk mögött, Brement egyedül hagyták a lépcsőfordulón. Egy pillanatig állt, azon gondolkodott, mi legyen a következő lépés. Némaság vette körül, amely sűrű és nyomasztó volt az erőd falai között. Az idő repült. Nem sokra volt szüksége, de azért sietnie kell.

És szüksége lesz Caerid Lock segítségére.

Lesietett a lépcsőn, és közben is a tervén töprengett, gondolatban kidolgozta a részleteket. Fintorognia kellett, olyan dohos volt a szűk folyosó. Másutt, a főbb folyosókon és lépcsőházakban tiszta és meleg levegő jön fel a tűzgödörből, amely egész évben fűti a várkastélyt. A légáramlatot nedvesítők és szélcsatornák szabályozták, de az ilyen titkos járatokban nyoma sem volt ilyesminek.

A Druida Gárda kapitányát két lépcsőpihenővel lejjebb találta. Egyedül ácsorgott az árnyékban. Bremen közeledésére előrelépett. Cserzett arcán nem látszott indulat.

- Úgy gondoltam, sokkal kényelmesebb, ha magadban társalogsz barátaiddal - mondta.

- Köszönöm - felelte Bremen, akit meghatott a másik figyelmessége. - De te is közéjük tartozol, Caerid. Napkeltekor elmegyünk. Nem jössz velünk?

Caerid halványan elmosolyodott. - Gondoltam, hogy ez lehet a terved. Nem titok, hogy Risca ésTay lelkesen készülnek Paranor elhagyására. - Lassan megcsóválta a fejét. - Ami azonban engem illet, a kötelességeim itt tartanak. Különösen, ha igaz, amit hiszel. Valakinek meg kell védenie a paranori druidákat, még saját maguktól is. Erre én vagyok a legalkalmasabb. A gárda az enyém, valamennyi tagját személyesen választottam, és jól kiképeztem, amikor a parancsnokságom alá kerültek. Nem hagyhatom őket magukra.

Bremen bólintott. - Úgy vélem, csakugyan nem. Mégis jó lenne, ha velünk tartanál.

Caerid ferdén mosolygott. - Jó lenne menni. De már döntöttem.

- Akkor jól vigyázz eme falak között, Caerid Lock! - Bremen keményen pillantott rá. - Légy biztos katonáidban, akiket vezetsz. Vannak közöttük trollok? Akad közöttük olyan, aki elárulhat?

A Druida Gárda kapitánya határozottan megrázta a fejét.

- Egy sincs. Valamennyien holtig kitartanak mellettem. Még a trollok is. Az életemet is rájuk bíznám, Bremen.

Az öregember gyengéden elmosolyodott. Körülnézett, mintha keresne valakit. - Eljön, Caerid, a Boszorkánymester szárnyas fullajtárjaival, halandó követőivel, és talán olyan lényekkel, akiket valamely sötét bugyorból idézett fel. Eljön Paranorba és megkísérel majd elpusztítani. Jól figyelj a hátad mögé, barátom.

A viharvert veterán bólintott. - Készen találnak. - A másikra emelte pillantását. - Ideje, hogy lekísérjelek a kapuig. Szükséged van némi élelemre?

Bremen bólintott. - Igen. - Majd habozva folytatta. - Csaknem elfelejtettem. Válthatnék még egy szót Kahle Resével? Attól félek, meglehetősen feszült hangulatban váltunk el, és szeretnék ezen változtatni, mielőtt távoznék. Adnál még néhány percet, Caerid? Rögtön visszajövök.

Az elf egy pillanatig fontolgatta a kérdést, azután bólintott. - Rendben. De kérlek, siess. Máris a végletekig feszítettem Athabasca engedékenységének húrját.

Bremen lefegyverzően mosolygott és ismét elindult fölfelé a lépcsőn. Gyűlölt hazudni Caerid Locknak, de nem kínálkozott más értelmes lehetőség. A Druida Gárda kapitánya soha, semmilyen körülmények között sem hagyhatná jóvá,amit tenni készül, akár barátja, akár nem. Két emeletet kapaszkodott, egy ajtón átment egy másik folyosóra, végigsietett rajta, egy újabb ajtón kilépett egy másik lépcsőházba, csak ez keskenyebb és meredekebb volt az előzőnél. Némán, óvatosan osont. Most nem engedhette meg magának, hogy fölfedezzék. Amire készül, az tilos. Ha észreveszik, Athabasca a legmélyebb kazamata fenekére vettetheti és örökre ott is hagyhatja.

A keskeny folyosó végében megállt egy lelakatolt, vaskos ajtó előtt. A lakatokat olyan lánccal fűzték össze, amely legalább olyan vastag volt, mint az ő vén csuklója. Óvatosan megérintette a lakatokat, egyiket a másik után, és azok halk kattanással lehullottak. Kihúzta a láncot a gyűrűből, meglökte az ajtót. A megkönnyebbülés és a repeső izgalom keverékével figyelte, amint elfordul az ajtószárny.

Belépett, és egy párkányon találta magát, magasan fönt az Öregtorony belsejében. Lent a falak egy fekete gödörben tűntek el, amelyről azt állították, hogy a föld középpontjáig ér. Senki sem ereszkedett még le úgy a fenékére, hogy vissza is tért volna. Senki sem volt még képes olyan erős fényt gyújtani, amely elég mélyre ért volna, hogy megláthassa, mi van odalent. Úgy hívták, hogy Druidakút. Olyan hely volt, amelybe az idő és a sors - a mágia, a tudomány, az élők és a holtak, a halandók, a halhatatlanok - hulladékait vetették. Itt volt a tündérek ideje óta. A Shale-völgyi Hadeshornhoz hasonlatosan egyike volt ama kevés kapunak, amely összekötötte az élők világát az életen túli birodalommal. Regék szóltak arról, hogyan használták az évek során, és a szörnyűségekről, amelyeket elnyelt. Brement nem érdekelték a regék. Neki csak az számított, amire rég rájött: ez a gödör olyan akna, amely csatornaként vezeti föl a mágiát olyan birodalmakból, ahol még sohasem járt élő lélek, és oly titkok rejlenek sötét leple alatt, amelyekkel egyetlen teremtmény sem mer packázni.

Megállt a párkány szélén, fölemelte a karját és kántálni kezdett. A hangja halkan, kitartóan zengett. Átgondolt alapossággal igézett. Nem nézett le, még akkor sem, amikor mocorgást, sóhajtozást hallott a mélyből. Kissé megmozdította a kezét, jelképeket font a levegőbe, amelyek engedelmességet parancsoltak. Habozás nélkül mondta ki a szavakat, mert a legkisebb tétovázás megtörhette volna az igézetet, és kárhozatra ítélte volna erőfeszítéseit.

Amikor végzett, köpenyébe nyúlt, és csipetnyi zöldes port vett elő, amelyet az űrbe vetett. A por gonosz élességgel villant föl, miközben a légáramlatokban lebegett, és mintha szaporodott, megsokszorozódott volna. Mintha sok ezer lett volna abból a pár szemcséből. Egy pillanatig szikraként ragyogtak a csaknem teljes feketeségben, majd hunyorogva kialudtak és eltűntek.

Bremen gyorsan hátralépett, zihált, és érezte, hogy a bátorsága meginog. Nekidőlt a toronyfal hideg kövének. Nincs annyi ereje, mint valaha. Az elszántsága is lanyhult. Lecsukta a szemét, várt, amíg a mocorgás, a sóhajtozás elnémul. Mekkora erőfeszítést követel a mágia használata! Bárcsak ismét ifjú lenne! Hogy szeretett volna fiatal testet és hajthatatlanságot! De hát öreg és gyenge volt. Fölösleges a lehetetlent kívánni. Azzal a testtel és elszántsággal kell cselekednie, ami a rendelkezésére áll.

Alatta kapirgált valami a sziklafalon. Talán karmok, talán pikkelyek horzsolása.

Valami kapaszkodik fölfelé, hogy megnézze, itt van-e még az igéző !

Bremen összeszedte magát, visszabotladozott az ajtóhoz, és szorosan bezárta maga mögött. A szíve még mindig vadul vert, az arcán fénylett az izzadság. Hagyd el ezt a helyet, suttogta egy érdes hang valahonnan az ajtó mögül, a gödör mélyéről. Azonnal távozz!

Reszkető kézzel a helyére tette a láncokat és lakatokat. Azután leosont a keskeny lépcsőn és az Öregtorony üres folyosóin, hogy megkeresse Caerid Lockot.

húsvéti főtt sonka recept,húsvéti főtt sonka receptek,húsvéti főtt sonka főzése,húsvéti főtt sonka elkészítése,húsvéti főtt sonka tanácsok,húsvéti főtt sonka recept tippek,húsvéti főtt sonka

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.


Hozzávalók:
1 egész sonka csonttal (5-6 kg),
25 dkg dizsoni mustár,
40 dkg méz,
40 dkg barnacukor,
szegfűszeg.

Elkészítés:
Ha a sonka túl sós, a főzés előtt áztassuk ki.
A sonkát bőröstől forró vízbe tesszük, megvárjuk míg ismét forrni kezd, a zsírját leszedjük és alacsony teljesítményfokozaton, ügyelve, hogy a víz ne lobogjon kilogrammonként kb. 45 percig főzzük.
Kivesszük a vízből, hagyjuk lehűlni és a bőrét óvatosan úgy távolítjuk el, hogy a zsírréteg megmaradjon.
A csont körül díszítésnek egy kis bőrt meghagyhatunk.
A zsírréteget éles késsel keresztben bevagdossuk, de vigyázunk, hogy a húsig ne vágjunk be.
Ahol a vágások keresztezik egymást mindenhova egy-egy szegfűszeget szúrunk.
A zsíros oldalával felfelé tűzálló tálba helyezzük, és kb. 1 cm-nyi vizet öntünk alá.
A mustárt, a mézet és a cukrot egy lábasban állandó kevergetés mellett addig forraljuk, míg a cukor teljesen elolvad.
A mázat a sonkára öntjük.
180 fokra előmelegített sütőben egy órán át sütjük, közben háromszor meglocsoljuk a mázzal.

Néhány gyakori kérdés:
    Édes-savanyú mártást házilag hogy tudnék készíteni?   
    Milyen finom hasábkrumpli van?   
    Nemsokára jön a Húsvét, a locskolkodás! Mit lehetne készíteni a locsolkodóknak?   
    Hol vehetek Budapeesten Ripp-roppot?   
    Gyakorlott háziasszonyok, hogyan kezdjek neki?   
    Nagy cba-ba találok aranygaluska tésztát?   
    Hogyan lehet ömlesztett sajtod csinálni hot-dog ra?   
    Sóágyon lehet bőrnélküli csirkecombot is sütni? Mi nem esszük meg a bőrét és azt is utáljuk, ha rásül. És zöldségeket is ...   
    Milyen olcsó, csokis aprósütit ismertek?   
    Ettetek már ilyen készételt? Mennyibe kerül kb?   
    A Dr. Oetker vaníliáscukor, sütőpor, stb. hátulján szoktak lenni receptek. Nekem a meggyes pite receptére lenne szükségem. ...   
    Egyszerűen elkészíthető és finom krémet tortaba? Csokis vagy hasonló, mint ami a dobostortaban van.   
    Leirja valaki hogyan kell a fejhúsból szárazbabbal konzervfélét főzni? Volt egy nagymama receptem de elnyelte a föld.   
    Hogyan sütitek meg az egész csirkét?   
    Hogy is kell ezt az édességet csinálni?   
    3 hete lejárt a teavaj szavatossága. Felhasználhatom?   
    Hogyan lehet finom habos epres shaket csinálni?   
    Hogy kell az Eszterházy fondannal bánni?   
    Milyen olcsó húsvéti menüsort tudtok?   
    Hogy lehet úgy sütni serpenyőben a szalmakrumplit h ne legyen az egyik fele égett a másik meg nyers?   
    Honnan látom, hogy a gyroshoz a hús átsült?   
    Valami extra recept csirkemellből (bármi jöhet, édes is)?   
    Építettünk egy bográcsozót, szereztem egy boronatárcsát is, ami rozsdás volt, mivel 2 napja csiszolom kezd alakulni. A kérdés ...   
    Hogy kell jó nokedlit csinálni?
http://www.gyakorikerdesek.hu

küldje be ön is kérdését,válaszát

Izgalmas olvasmány

- Hogyan sikerült? Megengedte, hogy belépj a birodalmába? Biztosan álruhában jutottál el hozzá.

- A láthatatlanság varázslatába burkolóztam az út egy szakaszán. Azután a Boszorkánymester tulajdon gonoszságának sötét álcáját öltöttem magamra, és azon még ő sem tudott áthatolni.

- Eggyé lettél vele? - Athabasca összefonta ujjait a háta mögött. Pillantása állhatatos és figyelmes volt.

- Egy időre olyanná váltam, mint ő. Ez szükséges volt, hogy elég közel jussak hozzá, és bizonyossággá változtassam gyanúmat.

- És ha azzal, hogy eggyé lettél vele, valamilyen módon a hatalmába kerültél, Bremen? És ha a bűbáj használatával elvesztetted a rálátásodat és egyensúlyodat? Hogyan lehetsz biztos benne, hogy amit láttál, az nem képzeleted alkotása volt? Honnan tudod, hogy a fölfedezés, amivel visszajöttél, tényleg a valóság?

Bremen nyugalmat kényszerített magára. -Tudnám, ha a mágia hatalmába kerültem volna, Athabasca. Éveket töltöttem a tanulmányozásával. Ezt én mindenkinél jobban tudom.

Athabasca hidegen, kétkedve mosolygott. - Pontosan erről van szó. Hogyan fogadhatná el bármelyikünk a mágia hatalmát? Elhagytad a Tanácsot, hogy folytathasd tanulmányaidat, noha figyelmeztettünk, hogy ne tedd. Ugyanazt az utat követted, amelyen valaki egyszer már elindult: az a teremtmény, akiről azt állítod, hogy felkutattad. Őt legyőzte, Bremen. Miként lehetsz olyan biztos benne, hogy nem győzött le téged is? Ó, te nyilván azt hiszed, hogy nem vehet erőt rajtad. De ez volt a helyzet Bronával és követőivel is. A mágia alattomos hatalom, amely fölötte áll a mi felfogásunknak, és nem bízhatunk benne. Próbálkoztunk a használatával, és becsapott minket. Még mindig próbálkozunk, de sokkal óvatosabbak vagyunk, mint korábban; óvatosak, mert okultunk Brona és a többiek balsorsából. És te mennyire voltál óvatos, Bremen? A mágia elpusztít, ennyit tudunk. Mindenkit tönkretesz, így vagy úgy, és végül felemészti használóját.

Bremen higgadtan válaszolt: - Nincsenek végérvényes eredmények a használatával kapcsolatban, Athabasca. A rombolás fokozatos, és különbözőek a formái, attól függően, hogyan alkalmazzuk. De ez érvényes a régi tudományokra is. A hatalom alkalmazása minden formában pusztító lehet. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet használni valamilyen magasabb cél érdekében. Tudom, hogy nem helyesled a munkámat, de akkor is ér valamit. Én nem veszem félvállról a mágia hatalmát. De ugyanakkor nem is becsülöm alá lehetőségeit.

Athabasca megrázta oroszlánfejét. - Azt hiszem, te túl közel állsz a témához, így nem tudod elfogulatlanul megítélni. Ez volt a hibád akkor is, amikor távoztál.

- Meglehet - válaszolta nyugodtan Bremen. - De most nem számít. Az számít csak, ami fenyeget minket. A druidákat, Athabasca. Brona biztosan emlékszik rá, hogy mi vezetett a bukásához a Fajok Első Háborújában. Ha az a szándéka, hogy ismét meghódítsa Négyföldet, mint az most valószínűnek látszik, akkor elsőnek azt fogja megkeresni és elpusztítani, ami a legjobban fenyegeti. A druidákat. A Tanácsot. Paranort.

Athabasca egy pillanatig komoran hallgatta, azután elfordult, az egyik ablakhoz ment és kibámult a napfénybe. Bremen várt egy pillanatig, majd folytatta. - Azért jöttem, hogy megkérjelek, engedj a Tanács elé. Add meg a lehetőséget, hogy elmondjam a többieknek, amit láttam. Hadd mérlegeljék saját maguk érveim súlyát.

A Fődruida megfordult, állát kissé fölemelte, így olybá tűnt, mintha föntről nézne le Bremenre. - Mi itt egy közösség vagyunk a falakon belül, Bremen. Egy család. Egymásért élünk, mint a fivérek és nővérek, akiket egyetlen cél köt össze: hogy tudást halmozzunk fel ennek a világnak és munkásainak. A közösség egyik tagját sem emeljük 'a többi fölé; mindenkit egyenlőként kezelünk. Olyasmi ez, amit te sohasem voltál képes elfogadni.

Bremen tiltakozni akart, de Athabasca fölemelt kézzel elhallgattatta. - Magad váltál meg tőlünk. Úgy döntöttél, hogy elhagyod családodat és munkádat magánjellegű kedvteléseid miatt. Tanulmányaid eredményét nem osztottad meg velünk, miután átlépted a vezetőink által meghúzott határokat. Az egyes érdeke sohasem foglalhatja el az egész érdekének a helyét. A családokban rendnek kell lennie. A család minden tagjának tisztelnie kell a többieket. Amikor elhagytál minket, dacoltál a Tanács kívánalmaival a tanulmányaidat illetőleg. Úgy érezted, többet tudsz nálunk. Föladtad a közösségünkben elfoglalt helyedet.

Hideg pillantást vetett Bremenre. - Most visszajössz, mert a vezetőnk akarsz lenni. Ne fáradj a tagadással, Bremen! Mi másért jöttél volna? Olyan tudással érkeztél, amiről azt állítod, hogy csak a tied, olyan erőt tanulmányoztál, amelyet egyedül te ismersz, és a fajok megmentésére olyan tervet dolgoztál ki, amelyet csupán te hajthatsz végre. A Boszorkánymester létezik. A Boszorkánymester Brona. A lázadó druida eltorzította a mágiát a saját használatára, és leigázta a trollokat. Megindult Négyföld országai ellen. Te vagy az egyetlen reményünk. Neked kell megmondanod, mit tegyünk, azután megszabod feladatainkat, amikor nekilátunk, hogy megfékezzük ezt a siralmas paródiát. Neked, aki olyan régen itthagytál minket, most vezetned kell.

Bremen lassan csóválta a fejét. Már tudta, mire fognak kilyukadni, de mindenképpen be akarta fejezni, amit elkezdett. - Én senkit sem vezetek. Figyelmeztetek a veszélyre, amit fölfedeztem. Semmi többet. Hogy ezután mi történjék, azt te mint Fődruida és a Tanács döntitek el. Nem azért jöttem vissza, hogy tagja legyek a Tanácsnak. Csak hallgass meg, azután engedj utamra.

Athabasca elmosolyodott. - Még mindig roppantul hiszel magadban. Ez mély benyomást tesz rám. Csodállak a magabiztosságodért, de azt hiszem, hogy félrevezettek és becsaptak. Mégis, én csak egy ember vagyok, nem szándékozom egyedül meghozni a döntést. Várakozz itt Lock kapitánnyal; összehívom a Tanácsot és megkérem, vegye fontolóra, amit mondtál. Azt, hogy meghallgatnak-e vagy sem, rájuk bízom.

Erőteljesen megkopogtatta az asztalt. A keskeny hátsó ajtó kinyílt. Belépett Caerid Lock és tisztelgett. - Maradj vendégünkkel - parancsolta a Fődruida -, amíg visszatérek.

Azután hátra sem nézve kiment a szoba túlsó végében levő nagy, kettős ajtón.

ATHABASCA már csaknem egy órája távozott. Bremen egy padon ült az egyik keskeny ablak mellett és kibámult a késő délután párás fényébe. Türelmesen várakozott, tudva, hogy ezenkívül nem sokat tehet. Egy ideig beszélgetett Caerid Lockkal, meghallgatta a híreket a Tanács munkájáról, megállapította, hogy ugyanúgy folyik, mint sok éve, vajmi kevés változott, szinte semmilyen teljesítménnyel nem rukkoltak elő. Nyomasztó volt ezt hallani, hamarosan föl is hagyott a kérdezősködéssel. Azon tűnődött, mit mondhat Athabasca a Tanácsnak, és vajon mit szólnak hozzá a tanácstagok, de a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy ez értelmetlen fejtörés. Már rájött, hogy Athabasca miért volt hajlandó fogadni őt. A Fődruida jobbnak vélte bebocsátani és meghallgatni, mint kiengedni a keze ügyéből; a megfontolásnak valami látszatát mutatni - de közben már döntött. Nem fogják meg-hallgatni Brement. Számkivetett, nem fogják visszaengedni. Semmiféle okból, legyen bármilyen lenyűgöző, meggyőző. Athabasca - és nyilván a többiek is —veszélyes embernek könyvelték el, aki használta a megvetett mágiát. Játszott a tűzzel. Egy ilyen embert nem szabad meghallgatni. Soha.

Ez szomorú. Azért jött, hogy figyelmeztesse őket, de nem tudott elérni hozzájuk. Érezte. Már csak arra várt, hogy mindez bizonyossággá váljon.

Rögtön a negyedik óra után meg is történt. Athabasca annak az embernek a hirtelenségével rontott be az ajtón, akinek okosabb dolga is volna. - Bremen! - üdvözölte, és ugyanakkor el is bocsátotta. Caerid Lockra rá se hederített, nem mondta, hogy menjen vagy maradjon. -ATanács megfontolta kérésedet és visszautasította. Ha ismét be akarnád nyújtani, írásban, átadjuk egy bizottságnak tanulmányozásra. - Leült egy papírköteggel az asztalához és böngészni kezdte az iratokat. Az Eilt Druin fényesen ragyogva hintázott a nyakában. - Benemavatkozási politikát folytatunk a fajok ügyeiben. Te azt akarod, hogy megszegjük ezt a szabályt. Távol kell maradnunk a politikától és a fajok összecsapásaitól. A te elméleteid túlságosan elnagyoltak és alaptalanok. Nem adhatunk hitelt nekik.

Fölnézett. - Bármit vételezhetsz, amire szükséged van utad folytatásához. Sok szerencsét. Lock kapitány, kérlek, kísérd vendégünket a kapuhoz.Ismét lenézett. Bremen szótlanul meredt rá, akarata ellenére megdöbbentette kiutasításának hirtelensége. Amikor Athabasca továbbra sem vett róla tudomást, halkan meg-szólalt. -Te bolond vagy.

Azután megfordult és követte Caeridet a keskeny ajtón át a folyosóra, amelyen idejöttek. Hallotta, amint mögöttük csukódik az ajtó.

III

C

AERID LOCK És BREMEN némán ereszkedtek alá ahátsó grádicson, lépéseik magányos ütemre kongtak a kanyargós lépcsőházban. Hátuk mögött beleveszett a feketeségbe a lépcsőpihenő világossága, meg a fődruidai hivatal ajtajából áradó fény. Bremen alig bírta magába fojtani a benne gomolygó keserűséget. Bolondnak nevezte Athabascát, de lehet, hogy valójában ő a bolond. Kinsonnak volt igaza. Puszta időpocsékolás volt idejönni Paranorba. A druidák nem hajlandók meghallgatni száműzött társukat. Nem érdeklik őket agyrémei és próbálkozásai, amelyekkel vissza akar furakodni közéjük. Szinte látta, amint derűs gúnnyal néznek össze, amikor a Fődruida elébük terjeszti az ő kérését. Látta, amint bosszankodva csóválják fejüket. Önteltsége olyan mértékben elvakította, hogy nem volt képes fölmérni az akadályt, amelyen át kellett evickélnie, hogy higgyenek neki. Bárcsak beszélhetett volna velük, akkor odafigyeltek volna rá! De még erre sem kapott lehetőséget. Magabiztossága cserbenhagyta. Büszkesége becsapta. Csúnyán elszámolta magát.

Mégis, vitatkozott magával, mindenképpen menteni akarván valamit az elfecsérelt erőfeszítésből, akkor is jól tette, hogy megpróbálta. Legalább később nem kell szenvednie a bűntudattól, mert nem tett semmit. Meg nem is tudhatja, mi lesz az eredmény. Valami jó még mindig adódhat idejöveteléből, valami apró változás az események menetében, az itteniek viselkedésében, amit csak sokkal később fog észrevenni. Rossz dolog, hogy félreütötték a segítő kezet. Kinsonnak igaza lehet a végeredmény tekintetében, de azt egyikük sem tudhatja, mi lesz a következménye ennek a látogatásnak. Caerid hátranézett.

- Sajnálom, hogy nem engedtek beszélni, Bremen - mondta halkan.

Bremen fölkapta a fejét. Ilyen elkeseredettnek látszik? Most nincs idő arra, hogy magát eméssze. Oda az esély, hogy közvetlenül tárgyalhasson a Tanáccsal, de vannak más ügyek is, amelyeket el kell intéznie, mielőtt örökre elhagyná az Öregtornyot. Ideje munkához látni.

- Caerid, van még módom rá, hogy távozás előtt meglátogassam Kahle Resét? - kérdezte. - Csak néhány percet kérek.

Megálltak a lépcsőn és összenéztek, a törékeny öregember és a viharedzett elf. - Azt mondták, szedd össze, amire utazásodhoz szükséged van - szólt Caerid Lock. - Azt nem mondták, mi lehet ez. Azt hiszem, egy kurta látogatás még belefér.

Bremen elmosolyodott. - Sohasem felejtem el, amit tettél értem, Caerid. Soha.

Az elf legyintett. - Semmiség, Bremen. Gyere.

Lementek a lépcsőn egy hátsó folyosóig, áthaladtak több ajtón, újabb lépcsőhöz értek. Bremen egész idő alatt töprengett. Ő mindenesetre figyelmeztette őket. Lehet, hogy a többség nem törődik vele, de akik mégis odafigyelnek, azoknak legalább van rá esélyük, hogy túléljék társaik ostobaságát. Meg az Öregtorony védelmére is ki kell valamit találnia. Nem sokat tehet a Boszorkánymester hatalmával szemben, de azt a keveset, amire képes, el kell követnie. Kezdheti Kahle Resével, legrégibb, legmegbízhatóbb barátjával, még akkor is, ha ismét csaknem teljesen bizonyos lehet abban, hogy próbálkozásait elhárítják.

A nagycsarnok ajtajánál - ennek közvetlen szomszédságában volt a könyvtár, ahol Kahle a napjait töltötte -, Bremen ismét Caeridhez fordult.

- Megtennél még egy szívességet? - kérdezte az elftől. - Ide hívnád Riscát és Tay Trefenwydet, hogy beszélhessek velük? Várjanak meg itt a folyosón, amíg befejezem a látogatásomat Kahlénál. Itt találkozom velük. Szavamat adom,hogy sehova sem megyek, és nem szegem meg az előírt feltételeket.

Caerid elfordította a tekintetét. - Nincs szükség rá, hogy a szavadat add, Bremen. Soha nem is volt rá szükség. Csak látogasd meg Kahlét. Ide hozom a másik kettőt, hogy találkozhass velük.

Megfordult, és fölment a homályos lépcsőn. Bremen arra gondolt, milyen szerencsés, hogy Caeridet a barátai között tartja számon. Eszébe jutott a fiatal Caerid, aki még csak tanulta a mesterségét, de már akkor is célratörő és kitartó volt. Arborlonból jött, és kezdeti szolgálati ideje után is megmaradt a druidák ügye mellett. Ritkaság egy nem druidától az ilyesfajta érdeklődés. Vajon Caerid, ha újrakezdhetné az életét, ismét ezt az utat választaná?

Belépett az ajtón egy folyosóra, és jobbra fordult. A magas, boltíves folyosót fényesre csiszolt-viaszkolt, hatalmas gerendák tagolták. A kastély falairól kárpitok és festmények lógtak. Kis fülkékben ódon bútorok és régi páncélok álltak, lassan fogyó gyertyák világították meg őket. E falak között fogságba esett a kor, az idő, itt semmi sem változott, csak az órák, napok, évszakok futása. Az állandóság érződött Paranorban, Négyföld legvénebb és legerősebb várában, a tudás terjesztőinek védelmezőjében, a legértékesebb eszközök és fóliánsok oltalmazójában. Ami kevés haladás történt a Nagy Háborúk elvadultsága óta, az innen eredt. Most mindezt pusztulás, végromlás fenyegeti, és ennek láthatólag egyedül Bremen van tudatában.

Odaért a könyvtár ajtajához, halkan kinyitotta, és belépett. A helyiség kicsi volt, de telezsúfolták könyvekkel, amelyeknek csak kisebb része származott még a régi világból. Legtöbbjüket a druidák állították össze az elmúlt kétszáz évben, szorgalmasan, kézírással jegyezve le egy maroknyi férfi és nő emlékeit, megfigyeléseit. Csaknem mindet itt tárolták, ebben meg a következő szobában, és Kahle Rese felelt a biztonságukért. Valamennyi értékes volt, de egyik sem annyira, mint a Druida Krónikák. Azok a könyvek, amelyek időrendbe szedték a Tanács erőfeszítéseit a Nagy Háborúkat megelőző évszázadok tudományának és mágiájának visszaszerzésére, írásba foglalták kísérleteit a régi világ haladását lehetővé tevő erő titkának megfejtésére, rögzítettek minden apró részletet, amely összefügghet az egyelőre érthetetlen berendezésekkel és képletekkel, talizmánokkal, varázslatokkal, eszmefuttatásokkal és következtetésekkel: a régi világ hagyatékával.

A Druida Krónikák. Ezek voltak a legfontosabbak Bremennek. Ezeket akarta megmenteni.

Kahle Rese egy létrán állva ütött-kopott, bőrkötésű fóliánsok gyűjteményét rendezgette, amikor Bremen belépett. A könyvtáros megfordult és elámult. Apró, sovány alakját kicsit meggörnyesztette a kor, de még mindig elég fürgeség maradt benne, hogy a létrán mászkáljon. Keze poros volt, köntösének ujjait fölhajtotta és megkötötte. Arcán mosoly gyúlt, kék szeme hunyorogva összehúzódott. Sebesen lemászott a létráról és odajött a látogatóhoz. Kezet nyújtott és jól megszorította Bremenét.

- Öreg barátom! - üdvözölte. Keskeny arca olyan volt, mint egy madáré: szeme éles és ragyogó, orra horgas csőr, szája keskeny vonal, szakálla apró, szöszös pamacs hegyes állán.

- Örülök, hogy látlak, Kahle - mondta Bremerl. - Hiányoztál. Hiányoztak beszélgetéseink, a világ rejtelmeinek kutatása, az élet elemzése. Még gyenge vicceink is. Emlékezned kell rájuk.

- Emlékszem, Bremen, emlékszem. - A másik fölnevetett. -Hát itt vagy.

- Attól tartok, csak átmenetileg. Hallottad?

Kahle bólintott. Arcáról eltűnt a mosoly. - Azért jöttél, hogy a Boszorkánymesterre figyelmeztess minket. Athabasca megtette helyetted. A Tanáccsal akartál beszélni. Athabasca beszélt helyetted. Ugye, milyen sokat vállalt magára? De, ahogy mindketten tudjuk, megvoltak rá az okai. Mindenesetre a Tanács ellened szavazott. Néhányan meglehetős eréllyel érveltek az érdekedben. Például Risca. Meg TayTrefenwyd. Meg még egy-kettő. - Fejét csóválta. - Bevallom, én csöndben maradtam.

- Mert semmi értelme a beszédnek - szólt segítőkészen Bremen.

De Kahle megrázta a fejét. - Nem, Bremen. Azért, mert túl öreg és fáradt vagyok az ilyesmihez. Jól megvagyok a könyveim között, csak hagyjanak békén. - Gyanakodva sandított Bremenre. - Tényleg hiszed, amit a Boszorkánymesterről mondtál? Csakugyan létezik? Ő Brona, a lázadó druida?

Bremen bólintott. - Ő az, amit Athabascának mondtam, és nagy fenyegetést jelent Paranorra és a Tanácsra. Egyszer még ide jön, Kahle. Ha megteszi, mindent elpusztít.

-Talán - ismerte el egy vállrándítással Kahle. -Talán nem. A dolgok nem mindig aszerint történnek, ahogy várjuk. Ebben mindig egyetértettünk, Bremen.

- Ám ez alkalommal, attól félek, csekély az esély, hogy másképp történjék, mint ahogy megjósoltam. A druidák túl sok időt töltöttek falaik között. Nem képesek elfogulatlanul szemlélni, ami odakint van. Ez korlátozza ítélőképességüket.

Kahle elmosolyodott. -Van szemünk és fülünk, több mindenről tudunk, mint sejtenéd. Problémánk nem a tudatlanság, inkább a megelégedettség. Túlságosan gyorsan elfogadjuk azt az életet, amit ismerünk, és nem vagyunk elég gyorsak annak az elfogadására, amelyet csak elképzelünk. Azt hisszük, hogy az események kizárólag úgy történhetnek, ahogy mi parancsoljuk, és egyetlen más hangnak sem tulajdonítunk jelentőséget a magunkén kívül.

Bremen a kis ember keskeny vállára tette a kezét. - Mindig te voltál közöttünk a legértelmesebb. Mit szólnál egy rövid utazáshoz a társaságomban?

- Meg akarsz menteni attól, amit végzetemnek hiszel, ugye? - nevetett a másik. - Elkéstél, Bremen. A sorsom eltéphetetlenül ideköt ezekhez a falakhoz és az általam őrzött néhány könyvhöz. Túl öreg és túlságosan megállapodott vagyok, hogy föladjam egy élet munkáját. Ez minden, amit ismerek. Én vagyok az egyik druida, akit leírtam neked, öreg barátom: maradi és haldokló. Ami megesik Paranorral, az történik velem is.

Bremen bólintott. Sejtette, hogy Kahle Rese ezt fogja mondani, de akkor is meg kellett kérdeznie. - Szeretném, ha újra megfontolnád. Vannak más falak is, amelyek között élni lehet, és más könyvtárak, ahol dolgozhatsz.

- Csakugyan? - vonta föl szemöldökét Kahle. - Nos, azt hiszem, azok más kezekre várnak. Én ide tartozom.

Bremen felsóhajtott. - Akkor másképpen segíts, Kahle. Imádkozom, hogy tévedjek a veszély nagyságában. Imádkozom, hogy tévedésnek bizonyuljon az, aminek a bekövetkeztétől tartok. De ha nem tévedek, és ha a Boszorkánymester Paranorba jön, ha a kapuk nem lesznek képesek visszatartani, akkor valakinek cselekednie kell, hogy a Druida Krónikák megmeneküljenek. - Elhallgatott. - Még mindig külön tartod őket a szomszédos szobában, a könyvespolcajtó mögött?

- Még mindig - bólintott Kahle.

Bremen a köntösébe nyúlt és egy kis bőrtasakot vett elő. - Különleges por van benne - mondta a barátjának. - Ha a Boszorkánymester bejut a falak közé, szórd a Druida Krónikákra, és azok eltűnnek. A por el fogja rejteni őket. A por megóvja őket.

Odaadta a tasakot Kahlénak, aki kelletlenül vette át. A ráncos druida úgy tartotta tenyerében a zacskót, mintha az értékét latolgatná. - Elf mágia? - kérdezte. Bremen bólintott. - Gondolom, afféle tündérpor. Holmi óvilági vajákolás. – Huncutul elvigyorodott. - Tudod, mi történne, ha Athabasca megtalálná a holmim között?

-Tudom - válaszolta Bremen komolyan. - De nem fogja. Igaz?

Kahle egy pillanatig elgondolkodva méregette a tasakot, azután köntöse alá rejtette. - Nem - helyeselt -, nem fogja. - Összevonta a szemöldökét. - De nem ígérhetem, hogy használni fogom, nem számít, milyen okból. Ebben egyetértek Athabascával, Bremen. Ellenzem, hogy belevonjuk a mágiát az ügyeink intézésébe. Nem szívesen használnám egyetlen fajtáját sem, akármi legyen is a célja. Ezt te is tudod. Már korábban is elég érthetően kifejeztem, ugye?

-Igen.

húsvéti sonka elkészítése tanácsok,egyszerű húsvéti sonka elkészítése,húsvéti sonka elkészítése recept,húsvéti sonka elkészítése főzése,húsvéti sonka elkészítése tippek,húsvéti sonka elkészítésének folyamata

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.


Hozzávalók:

    * 2 kg bőrös füstölt sonka (pl. darabolt füstölt comb csont nélkül)
    * 1 nagyobb sárgarépa
    * 1/2 zeller
    * 1 hagyma
    * 3 babérlevél
    * 10 db egész fekete bors
    * 2-3 ág kakukkfű
    * 2 (bio) narancs
    * a sütéshez: friss kakukkfű és rozmaring, babérlevél, só, őrölt bors, egész kömény, 10 dkg narancslekvár

Elkészítés:

   1. A sonkát alaposan mossuk le, és pár órára áztassuk vízbe.
   2. A zöldségeket pucoljuk meg. A sonkát megfelelő méretű lábasban tegyük fel főzni. Öntsük fel annyi tiszta vízzel, amennyi ellepi. Tegyük a főzőlébe a darabolt sárgarépát, zellert és hagymát, a babérlevelet és az egész borsot, a narancsok vékonyan levágott héját és kifacsart levét. Ha a főzőlé felforrt, lassú tűzőn főzzük tovább kb. 60 percig. Ezt követően 30 percig hagyjuk a főzőlében állni.
   3. A húst vegyük ki a léből. A bőrt késsel vágjuk le vékonyan úgy, hogy kb. 1 cm zsír maradjon a sonkán. A megmaradó zsír réteget éles késsel vágjuk be 1 cm-es rombusz alakzatban. A vágások mentén tegyük bele a rozmaring levelektől megtisztított ágat, a kakukkfű ágakat és a kettétört babérleveleket (lásd kép). A sonkát enyhén sózzuk, borsozzuk, szórjuk meg kevés egész köménnyel, és tegyük be 20 percre 170 fokos sütőbe. Közben a rozmaring leveleket vágjuk apróra, és keverjük el a narancslekvárral. Ha szükséges, hígíthatjuk kevés vízzel, így könnyebb szilikon ecsettel a sonkára kenni.
   4. Ha a sonkán lévő zsír réteg 20 perc elteltével gyöngyözni kezd, vegyük ki a sütőből, és minden oldalán kenjük meg a rozmaringos narancslekvárral. Ezt többször ismételjük a következő kb. 50 perc alatt, amíg a sonka elkészül.
Néhány gyakori kérdés:

    Pirított rizs készítéséhez mennyi olaj kell? (0,5 kiló rizshez. )   
    Finom alkoholos sütireceptek?   
    Milyen süti receptet tudtok amihez meggy, cseresznye kell?   
    Tojás mentes süti olcsón?   
    Valaki leírná a puncs szelet receptjét?   
    SÜGŐS? Ez finom lehet? (HázitortaSÜTÉSNÉLKÜL! )
    Fincsi sütemény receptet keresek nem annyira bonyolultat?   
    Hántolatlan köles (emberi fogyasztásra) hol kapható?   
    Mi a kedvenc ételetek? írjatok receptet is!   
    Jövő héten a kertben szeretnénk sütni-főzni, szülinapi buli alkalmából. Mit javasoltok mit készítsünk?   
    Fele annyi élesztő van itthon mint amennyi kéne, pótolhatom sütőporral egy tésztán belül, vagy csináljak kétféle tésztát ...   
    Piskóta recept, ami tortához kell és könnyen kettévágható?   
    Segitenétek kovásszal kapcsolatban?   
    Darabolt oldalast hogyan készítsem el? Sosem csináltam még, kezdő háziasszony vagyok.   
    Mi a véleményetek ezekről a tortákról?    
    Mit főzzünk hús nélkül?   
    Ki, milyen édes tölteléket ismer palacsintához?   
    A citrommártásba miért a citrom héjját tesszük? Azt meg lehet enni? Nem baj ha megesszük, mert amúgy nem esszük meg sem ...   
    S. O. S Meddig kell sütni a stefánia vagdalt őzgerincben?   
    Hogy álljak neki megsütni ezt a tortát? Cukrászdába lenne 10ezer forint is, nem?   
    Hogy is van az amerikai krémes sütinél?   
    Oroszkrémtortát szeretnék sütni a férjem szülinapjára, írnátok bevált recepteket?
http://www.gyakorikerdesek.hu

küldje be ön is kérdését,válaszát

Izgalmas olvasmány

- Örülök, hogy találkozunk, Caerid - válaszolta, és elfogadta a másik paroláját. - Jól vagy?

- Megvagyok. Megöregedtél, amióta nem találkoztunk. Ráncos az arcod.

- A tükörképed látod.

- Talán. Még mindig a világot járod?

- Barátom, Kinson Ravenlock kíséretében - mutatta be társát Bremen.

Az elf kezet nyújtott a határvidékinek, egyenlőként üdvözölte, de nem szólt. Kinson ugyanolyan tartózkodóan viselkedett.

- A segítségedre van szükségem, Caerid - szólt Bremen ünnepélyesen. - Beszélnem kell Athabascával és a Tanácscsal.

Athabasca a Fődruida volt, tiszteletre méltó férfiú, szilárd meggyőződéssel, hajthatatlan elvekkel, aki sohasem kedvelte túlzottan Brement. Már akkor is a Tanács tagja volt, amikor az öregembert száműzték, noha akkor még nem ő volt a Fődruida. Az csak később következett be, bonyolult belpolitikai fondorlatok eredményeként, amelyeket Bremen annyira gyűlölt. De akár tetszik, akár nem, Athabasca a vezető, és csak akkor kerülhet eme falak mögé, ha hozzá fordul.

Caerid Lock szomorúan elmosolyodott. - Miért kérsz tőlem ilyen nehezet? Tudod, hogy Paranor és a Tanács tiltott számodra. Még e falak mögé sem léphetsz be, nem is szólva a Fődruidával való tárgyalásról.

- Megtehetem, ha ő parancsolja - felelte egyszerűen Bremen.

A másik bólintott. Éles szeme összeszűkült. - Értem. Azt kívánod, hogy beszéljek vele ennek érdekében.

Bremen bólintott. Caerid halvány mosolya eltűnt. - Nem szeret téged - közölte csendesen. - Ez nem változott a távollétedben sem.

- Ahhoz, hogy beszéljen velem, nem kell szeretnie. Az, amit mondani akarok, fontosabb a személyes érzéseknél. Rövid leszek. Ha meghallgatott, továbbmegyek utamon. - Szünetet tartott. - Nem hinném, hogy túl sokat kérek.

Caerid Lock megcsóválta a fejét. - Nem. - Kinsonra pillantott. - Meglátom, mit tehetek.

Ismét bement, otthagyta az öregembert és a határvidékit, hadd bámulják az Öregtorony falait és kapuit. Az őrök szilárdan megvetették a lábukat, elálltak minden bejáratot. Bremen komolyan nézte őket egy pillanatig, majd a nap felé fordult. Az idő máris gyorsan melegedett. Kinsonra tekintett, majd odament az enyhet ígérő árnyékba, és leült egy kiálló kőre. Kinson követte, de nem ült le. Sötét szeme türelmetlenül villogott. Szeretett volna mielőbb végezni ezzel az üggyel. Mehetnékje volt. Bremen mosolygott magában. Szerette barátját. Kinson mindent úgy oldott meg, hogy továbbment. Egész életét így élte le. Csak találkozásuk óta kezdte belátni, hogy semmi sem oldódik meg azzal, ha nem nézünk szembe vele. Nem mintha Kinson megijedt volna az élettől. Egyszerűen csak úgy intézte el a kellemetlenségeket, hogy maga mögött hagyta, kiverte a fejéből őket és tény, hogy így is lehet kezelni a dolgokat. Csak ez sohasem jelent végleges megoldást.

Igen, Kinson felnőtt ama korai napok óta. Több szempontból erősebb lett, még ha ez nem is volt mérhető. Ám Bremen tudta, hogy nagy úr a megszokás, és Kinson Ravenlockban még mindig é1 a késztetés, hogy egyszerűen otthagyja a kellemetlen és nehéz dolgokat.

- Csak az időnket pocsékoljuk - morogta a határvidéki, mintha az öregember gondolatait akarná igazolni.

- Türelem, Kinson - tanácsolta halkan Bremen.

- Türelem? Miért? Nem fognak beengedni. És ha igen, akkor se hallgatnak meg. Nem kívánják hallani, amit mondani akarsz. Ezek nem a régi druidák, Bremen.

Az öregember bólintott. Kinsonnak igaza van. De mit tegyenek? A ma druidái az egyetlenek, és némelyek nem is olyan rosszak. Némelyikből értékes szövetséges lehet. Kinson jobban szeretné, ha önállóan járnának el, ám az ellenség, amellyel szembe kell nézniük, túlságosan borzalmas ahhoz, hogy segítség nélkül legyőzhessék. Szükség volt a druidákra. Noha már nem avatkoztak be közvetlenül a fajok ügyeibe, még mindig bizonyos tisztelet és megbecsülés övezte őket. Ez hasznukra lehet, ha egyesíteni akarják Négyföldet a közös ellenséggel szemben.

A reggelből délelőtt lett. Caerid Lock nem jelentkezett. Kinson egy darabig járkált, azután letelepedett Bremen mellé. Sovány arcára kiült a csalódás. Hallgatásba burkolódzott, és a legsötétebb pillantásával bámult maga elé.

Bremen hangtalanul sóhajtott. Hosszú időt töltöttek együtt. Számos jelölt közül, megfontoltan választotta Ravenlockot, hogy kiderítsék, mi az igazság a Boszorkánymesterrel kapcsolatban. Kinson jó választásnak bizonyult. A legjobb nyomkereső volt, akit az öregember ismert. Okos, bátor és ravasz. Sohasem fenegyerekeskedett, mindig ésszerűen viselkedett. Olyan közel kerültek egymáshoz, hogy Bremen szinte a fiának tekintette. Bizonyosan a legjobb barátja volt.

Csak éppen az nem lehetett, amire a druidának a legnagyobb szüksége volt: az utóda. Bremen megöregedett, legyengült, noha ezt elég ügyesen tudta palástolni. Amikor elmegy, senki nem lesz, aki folytassa munkáját. Senki sem fog tovább haladni a fajok fejlődésének szempontjából oly fontos mágiában, senki sem fogja arra ösztönözni a vonakodó druidákat, hogy fontolóra vegyék visszatérésüket Négyföld országaiba, senki sem lesz, aki szembe tudna szállni a Boszorkánymesterrel. Valaha abban reménykedett, hogy Kinson Ravenlock lesz ez az ember. Talán még lehetséges, gondolta, noha nem látszott valószínűnek. Kinsonból hiányzott a türelem. A diplomáciának még a látszatát is megvetette. Nem volt ideje azok számára, akik nem voltak képesek fölfogni a számára nyilvánvaló igazságokat. A tapasztalat volt az egyetlen tanár, amelyet tisztelt. Tekintélyromboló, csökönyösen magának való ember volt. Ezek nem egy druida tulajdonságai, de lehetetlennek tűnt, hogy Ravenlock valaha is megváltozzon.

Bremen a barátjára sandított. Hirtelen nagyon elbúsult ettől a jellemképtől. Nem igazságos Kinsonnal. Éppen elegendő, hogy a határvidéki olyan odaadó, amilyen, hogy halálig kitart mellette, ha kell. Kinson az ő legjobb barátja és szövetségese, és nincs igaza, ha ennél többet vár tőle.

Csak ne vágyott volna olyan kétségbeesetten egy utódra! Öreg volt, az idő túl gyorsan pergett ki a kezéből.

Elfordította tekintetét Kinsonról, a távoli fákat nézte, mintha azt mérlegelné, milyen kevés maradt.

Már dél is elmúlt, amikor Caerid Lock ismét előbukkant. Kilépett a kapu árnyékából, szinte rá se pillantott az őrségre, vagy Kinsonra, egyenesen Bremenhez ment. A druida elgémberedett ízületekkel és izmokkal tápászkodott föl az üdvözlésére.

- Athabasca beszélni fog veled - közölte zord arccal a Druida Gárda kapitánya.

Bremen bólintott. - Nehéz lehetett rábírnod. Adósod vagyok, Caerid.

Az elf diplomatikusan hümmögött. - Ebben nem vagyok olyan biztos. Azt hiszem, Athabascának megvannak a saját okai, amelyek miatt beleegyezett a találkozóba. - Kinsonhoz fordult. - Sajnálom, de téged nem engedhetlek be.

Kinson kiegyenesedett, vállat vont. - Boldogabb leszek, ha kint várakozhatok.

- Én is azt hiszem - helyeselt a másik. - Küldök neked élelmet és vizet. Készen állsz, Bremen?

A druida Kinsonra nézett és halványan elmosolyodott. - Amint lehet, visszajövök.

- Sok szerencsét - mondta halkan a barátja.

Bremen követte Caerid Lockot az Öregtorony kapuján át a bent várakozó árnyékba.

BARLANGSZERŰ CSARNOKOKBAN, kanyargós, keskeny folyosókon mentek végig a sötét, hűvös csöndben, a súlyos kő visszaverte lépteik hangját. Senkivel sem találkoztak. Mintha az egész Paranor kihalt volna, noha Bremen tudta, hogy erről szó sincs. Többször rémlett úgy, hogy suttogó párbeszédet hall, vagy rebbenő mozdulatot észlelt valahol a távolban, de sohasem lehetett biztos benne. Caerid a ritkán használt hátsó folyosókon vezette, amelyek csak magánjellegű közlekedésre szolgáltak. Érthető. Athabasca nem akarja, hogy a többi druida tudomást szerezzen ennek a találkozásnak az engedélyezéséről, csak ha majd úgy döntött, hogy érdemes volt engedélyezni. Brement magánkihallgatáson fogadja, lehetőséget ad neki, hogy röviden összefoglalja álláspontját, majd vagy ajtót mutat, vagy a Tanács elé idézi. Így vagy úgy, hamar fog dönteni.

Kapaszkodni kezdtek a lépcsőn az Öregtorony felsőbb kamrái felé. Athabasca irodái magasan a toronyban helyezkedtek el, és Brement láthatóan ott akarta fogadni. Az öreg-ember követte a testőrparancsnokot és közben azon töprengett, amit Caerid Lock mondott. Athabascának meglehetnek a saját okai, amelyek miatt beleegyezett a találkozóba, és ezeket nem szükségszerűen közli azonnal. A Fődruida elsősorban politikus, másodsorban adminisztrátor, de mindenekelőtt tisztviselő volt. Bremen ezzel nem becsülte le: ez csupán a gondolkodásmódját jellemzi. Athabascának a legfontosabb az ügy és annak kihatásai, azaz, hogy ha valami megtörténik, miként fog hatni a többi dologra. Így működött az agya. Rátermett és módszeres ember volt, de számí-tó is. Bremennek meg kell válogatnia a szavait.

Már csaknem a végén jártak az összekötő folyosónak, amikor hirtelen fekete köpenyes alak lépett elő az árnyékból, hogy elállja útjukat. Caerid Lock ösztönszerűen rövid kardjához kapott, de a másik egy szempillantás alatt megragadta az elf karjait és a törzséhez préselte. Hanyag könnyedséggel fölkapta a földről Caeridet, és félreállította.

- Nahát, nahát, kapitány! - mondta csitítóan egy érdes hang. - Barátok között semmi szükség fegyverekre. Csak néhány szót váltok kísérőddel, azután ki-ki mehet tovább a maga útján.

- Risca ! - üdvözölte meglepetten Bremen. - Örülök, hogy találkozunk,` öreg barátom!

- Hálás lennék, ha levennéd a kezed rólam, Risca! - förmedt rá Caerid Lock ingerülten. - Nem kaptam volna a fegyveremhez, ha nem ugrasz elénk anélkül, hogy jelezted volna közeledésedet!

- Elnézést, kapitány - dorombolta a másik. Elhúzta kezét és megadóan fölemelte. Azután Bremenre nézett. - Isten hozott itthon, Paranori Bremen!

Risca kilépett a fénybe és átkarolta az öregembert. Szakállas, nyílt arcú, széles vállú törpe volt, tagbaszakadt, zömök teste csupa vaskos izomköteg. Fatönkszerű karjai egy pillanatra megszorongatták, majd elengedték az öregembert, aztán bütykös, elszarusodott kezét nyújtotta. Olyan volt, mint egy mélyen gyökerező fatörzs, amelyet semmi sem tud kimozdítani a helyéről. Megedzette az időjárás, az évszakok, és nem fogott rajta a kor. Harcos druida volt, az utolsó a fajtájából, gyakorlott a fegyverforgatásban és a hadviselésben, kiváló ismerője az új fajok fölemelkedése óta vívott nagy csaták történetének. Bremen személyesen oktatta, amíg el nem űzték az Öregtoronyból, több mint tíz évvel ezelőtt. Mindennek ellenére Risca a barátja maradt.

- Nem paranori többé, Risca - tiltakozott Bremen. - De azért még mindig otthon érzem magam. Hogy vagy?

- Jól. Csak unatkozom. Kevés a haszna képességeimnek e falak mögött. Alig néhány újonnan jött druida érdeklődik a harci művészetek iránt. A gárdistákkal gyakorlok keményen. Caerid naponta vizsgáztat.

Az elf felhorkant. - Úgy érted, naponta együtt reggelizünk. Mit csinálsz itt? Hogy találtál meg minket?

Risca elengedte Brement, és körülsandított. - A falaknak füle van azok számára, akik tudják, hogyan hallhatnak általuk.

Caerid Lock akaratlanul elnevette magát. - Kémkedés ! Újabb finomra cizellált fajtája a harcosok képességeinek!

Bremen a törpére mosolygott. -Tudod, miért jöttem?

-Tudom, hogy Athabascával fogsz tárgyalni. De először én akarok beszélni veled. Nem, Caerid. Maradhatsz. Előtted nincsenek titkaim. -A törpe elkomolyodott. - Csak egyetlen oka lehet a visszatérésednek, Bremen. És az nem jó hír. Ám legyen. De szövetségesekre is szükséged lesz, és ezek egyike én vagyok. Bízhatsz benne, hogy a hangod leszek, amikor kell. Én vagyok a rangidős a Tanácsban ama kevesek között, akiknek a támogatására számíthatsz. Jobb, ha tudod: egyáltalán nem örülnek a visszatérésednek.

- Remélem, meg tudom győzni Athabascát, hogy a közös veszélyben félre kell tennünk az ellentéteket. - Bremen töprengve vonta össze a szemöldökét. - Nem lehet olyan nehéz ezt elfogadni.

Risca megcsóválta a fejét. - De igen, és nem fogja elfogadni. Légy erős, Bremen. Ne hódolj be neki. Nem szereti azt, amit te jelentesz: a lázadást a tekintélye ellen. Akármit teszel vagy mondasz, ezen nem tudsz átlépni. A félelem jobb fegyvered lesz, mint az érvelés. Értesd meg vele a veszély nagyságát. - Hirtelen Caeridre nézett. -Te talán mást tanácsolnál?

Az elf habozott, azután megrázta a fejét. - Nem.

Risca előrelépett, hogy még egyszer megszorítsa Bremen kezét. - Később még beszélünk.

Megfordult és ismét eltűnt a folyosó árnyai között. Bremen akarata ellenére elmosolyodott. Testileg és szellemileg erős, semmi sem rendíti meg. Ez Risca. Sohasem változik.Mentek tovább, az elf kapitány és az öregember, végig a homályosan megvilágított folyosókon és lépcsőkön, egyre beljebb kanyarogva az Öregtoronyba, míg oda nem értek egy lépcsősor tetején egy kicsiny, keskeny, vasalt ajtóhoz. Bremen nemegyszer látta ezt az ajtót az itt töltött idő alatt. Ez a Fődruida irodájának hátsó ajtaja. Athabasca bent várja. Mélyet lélegzett.

Caerid Lock háromszor rávert az ajtóra, szünetet tartott, majd még egyszer rákoppantott. Ismerős hang szólt ki: - Tessék!

A Druida Gárda kapitánya kinyitotta a keskeny ajtót, majd félreállt. - Azt mondta, itt várjak - szólt halkan. Bremen bólintott, mulattatta barátja arcának ünnepélyessége. - Értem - felelte. - Köszönöm, Caerid.

Behúzta a nyakát, hogy átférjen az alacsony nyíláson, és belépett.

Ismerős volt a szoba. Ezt a helyiséget a Fődruidának tartották fent, ide vonulhatott vissza, itt találkozhatott a Tanács vezetőivel. Nagy, magas terem volt, a keskeny ablakokat ólomüveg fedte, a polcokat telezsúfolták papírokkal, szer-számokkal, naplókkal, aktákkal és szétszórt könyvekkel. A szemközti falba tömör, vasalt, kettős ajtót illesztettek. Hatalmas asztal állt a helyiség közepén, amelyről pillanatnyilag mindent letakarítottak, a politúrozott fa fénylett a gyertya-

lángban.

Athabasca az asztal mögött állt és várakozott. Nagy, testes, tekintélyes férfi volt, lobogó fehér sörénnyel, pirospozsgás arcában mélyen ülő hidegkék szemekkel. A Fődruida derékban övvel összefogott, sötétkék köntösét viselte, amelyen nem volt semmiféle jelvény. Viszont a nyakában lógott az Eilt Druin, egy medalion, Galaphile óta a Fődruida hivatali jelvénye. Ötvözött aranyból cizellálták és ezüstláncra függesztették. Lángoló fáklyát tartó kezet ábrázolt. A kéz és a fáklya a druidák jelképe volt a kezdetek óta. A medalionnak varázserőt tulajdonítottak, noha soha senki sem látta, hogy felhasználták volna varázslásra. Maga az „Eilt Druin" kifejezés elf nyelvű, és szó szerint azt jelenti: „A tudás hatalom".

Valaha ez a jelmondat még jelentett valamit a druidáknak. Újabb apró fricska az élettől, gondolta fáradtan Bremen.

- Üdvözöllek, Bremen - mondta Athabasca mély, dallamos hangon. Ez volt a hagyományos üdvözlési forma, de az ő szájából kényszeredetten és üresen hangzott.

- Üdvözöllek, Athabasca - válaszolta Bremen. - Hálás vagyok, hogy beleegyeztél a találkozásunkba.

- Caerid Lock igen meggyőzően érvelt. Mellesleg nem zárkózunk el azok elől, akik valaha a testvéreink voltak.

Valaha, de most már nem, ez volt szavainak értelme. Bremen beljebb lépett, megállt a nagy asztal mellett. Úgy érezte, több választja el Athabascától, mint ez a széles, fényezett falap. Újból arra kellett gondolnia, mennyire kisfiúvá törpül mindenki a nagydarab ember jelenlétében. Noha Bremen jó néhány évvel idősebb volt Athabascánál, nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy a vele szemben álló az öregebb.

- Mit akarsz mondani, Bremen? - kérdezte Athabasca.

- Azt, hogy Négyföld veszélyben van - válaszolta Bremen. - Hogy a trollokat olyan hatalommal igázták le, amely túlnyúlik a fizikai léten, a halandók erején. A többi faj is elbukik, ha mi nem avatkozunk be, hogy megvédjük őket. Még a druidák is nagy veszélybe kerültek.

Athabasca szórakozottan babrálta az Eilt Druint. - Milyen jellegű ez a fenyegetés? Egyfajta varázslat?

Bremen bólintott. - A szóbeszéd igaz, Athabasca. A Boszorkánymester létező teremtmény. Sőt mi több, Bronának, a lázadó druidának a megtestesülése, akiről úgy gondoltuk, hogy legyőztük és elpusztítottuk több mint háromszáz éve. Életben maradt, a Druidaálom gonosz, nemtörődöm használata és a saját lelkének elpusztítása által. Már nincs alakja, puszta szellem. Ezzel együtt tény, hogy é1 és ő a forrása a fenyegető veszélynek.

- Láttad őt? Találkoztál vele utazásaid során?

- Igen.

húsvéti sonka recept gyorsan,egyszerű húsvéti sonka recept,házi húsvéti sonka receptek,húsvéti sonka recept tippek,húsvéti sonka recept főzése,húsvéti sonka recept elkészítése

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

Kenyérben sült sonka recept

Hány személyre:

» 45 dkg liszt
» 25 dkg rétesliszt
» 5 főtt krumpli
» kovász
» 1 db 40 dkg kötözött sonka
» 1 ek bazsalikom
» 1 kk só
A liszteket, főtt;tört krumplit, kovászt, bazsalikomot, fél l meleg vizet összedolgozzuk, majd kelni hagyjuk. Ha megkelt lisztezett deszkán kinyújtjuk, fél centi vékonyra nyújtjuk, közepére tesszük a főtt, zsinegétől megszabadított sonkát, és ráhajtjuk a tésztát. Zsiradékkal bélelt tepsibe helyezzük, lisztezett vízzel megkenjük, és készre sütjük.

Rakott sonka recept

Hozzávalók:
3 nagy fej vöröshagyma
4 főtt tojás
4 nagy szelet füstölt főtt tarja
6-7 nagy krumpli
1 gerezd fokhagyma
só
bors
petrezselem
olaj
1 evőkanál vaj
1 evőkanál liszt
kb. 5 dl liter tej

Elkészítés:
Elkészítés:
A krumplit megfőzöm, majd meghámozom, karikára vágom, és kiolajozott tepsi aljára leteszem. A tojást meg a hagymát is karikára vágom, és a krumplira teszem rétegesen. Megfűszerezem, sózom, rávágom a fokhagymát. A tetejére fektetem a sonkaszeleteket úgy, hogy befedje az egészet. A vajból, a lisztből és a tejből besamel mártást készítek, melyet ráöntök a sonkára, a végén megszórom petrezselyemlevéllel. Sütőben addig sütöm, míg a sonka szépen megsül.

Tanácsok:
Megjegyzés:
Én a besamelmártásba belekevertem egy tejszínes kockasajtot is, hogy krémesebb legyen. Az étel tetejére lehet tejfölt, sajtot is tenni még, úgy is nagyon finom. Én így hasznosítottam a húsvétról megmaradt sonkát, főtt tojást.

Néhány gyakori kérdés:
Probáltátok már? Aramellás sport szelet,   
    Milyen tapasztalataid vannak Steakkel?   
    A halrudacskák milyen fajta halakból készülnek?   
    Húhoh palacsinta? Hogy csináljátok?   
    Konnyen elkeszithető ételek?   
    Hogy kell megcsinálni a tarhonyát?   
    Tejfölös húsos répa levest szeretnék főzni, de nem igazán tudom, hogyan kellene. (? )   
    Írtok nekem bevált muffin receptet?   
    Meiket menüt ennéd meg jobban?
    Sertés zsír megromolhat?   
    Kiszáradt füstölt csülökkel mit kezdhetek?   
    Hogyan kell csinálni a tojásos nokedlit?   
    Két évesnek itthon elkészíthető aránylag könnyű szülinapi torta recept?   
    Kárász, keszeg ikrája ehető? Ponty ikráját megszoktam csinálni, de nem tudom hogy a kárász és bodorka ikráját meg lehet-e ...   
    Nagyon finom éttermi, tuti recepteket hol találhatok? Megosztaná velem valaki a hagymakrémleves, és egyéb krémlevesek, levesek ...   
    A sikér tartalma-e szénhidrátot? Cukorbeteg vagyok, sok alacsony szénhidrát tartalmú gaboná sütésével kísérletezek, de ezek ...   
    Tiramisu készítésénél mascapone helyett natúr vajkrémet ajánlottak, kipróbáljam?   
    Tortadíszítéshez való vajkrém recept (csokis)?   
    Milyen édességeket szoktatok/fogtok készíteni Húsvétkor?   
    Miert fut ossze mindig az eresztek a levesbe? Tejfolesen szeretnem de osszefut mindig mit csinalok rosszul?   
    Leveles tésztából (bolti) hogyan csináljak sajtos pogit?   
    Mitől van ammóniaszaga a főtt tojásnak?
gyakorikerdesek.hu

Izgalmas olvasmány

AZ IDŐ TELT, az éjszaka nyúlt. Eljött az éjfél, majd el is múlt. A hold lebukott a látóhatár mögé, a csillagok hatalmas, kaleidoszkópszerű mintákban haladtak át a feketeségen. A némaság súlyosan ülte meg a Streleheimet, a síkság ürességében semmi sem mozdult. Még a fák között, ahol Kinson Ravenlock őrködött, ott is csak az öregember lélegzetét lehetett hallani.

A határvidéki lenézett a társára. Bremen, ugyanolyan számkivetett, mint ő maga, egyedül a hitben, száműzött olyan igazságok miatt, amelyeket csak ő tud elfogadni.

Ebben hasonlítunk, gondolta. Eszébe jutott első találkozásuk. Az öregember egy varfleeti fogadóban jött oda hozzá, hogy igénybe vegye a szolgálatait. Kinson Ravenlock az utóbbi húsz évben, tizenöt éves kora óta nyomkereső, cserkelő, fölfedező és kalandor volt. Callahornban nőtt föl, azon kevés családok egyikében, amelyek megmaradtak a Határvidéken, amikor mindenki más sokkal délebbre költözött, hogy eltávolodjon a múltjától. A Fajok Első Háborújának befejeztével, amikor a druidák széttagolták Négyföldet, Paranort pedig megtették középpontnak, az emberek úgy határoztak, hogy ütközőterületet hagynak maguk és a többi faj között. Így, noha a Délvidék egészen a Sárkányfogakig ért, az emberek csaknem teljesen kiürítették a Szivárvány-tó fölötti területet. Csupán néhány délvidéki család maradt helyben, akik úgy tartották, hogy ez az otthonuk, és nem óhajtottak a kijelölt térség népesebb tájaira költözni. A Ravenlock família ezek közé tartozott.

Kinson tehát határvidékiként nőtt föl, a civilizáció peremén, viszont ugyanúgy ismerte az elfeket, törpéket, gnómokat és trollokat, mint az embereket. Utazott az országaikban, megtanulta szokásaikat. Elsajátította az összes nyelvet. Szenvedélye volt a történelem, és elég sokféle nézőpontbólszemlélhette ahhoz, hogy a felkínált igazságok választékából a legfontosabbakat szedegesse össze. Bremennek is szenvedélye volt a történelem, és a kezdetektől fogva osztották egymás nézeteit. Ezek közül az egyik az volt, hogy a fajok nem azzal tarthatják fent a békét, ha elhúzódnak egymástól, hanem ha erősítik a kötelékeket, a másik pedig, hogy a siker útjában a legnagyobb akadály a Boszorkánymester.

Már akkor, öt éve is keringtek a hírek. Élt valami gonosz a Koponya Királyságban, amely korábban soha nem látott teremtményeket és fenevadakat gyűjtött maga köré. Meséltek repülő lényekről, szárnyas szörnyetegekről, amelyek éjszakánként portyáznak halandó áldozatok után. Suttogtak emberekről, akik északra mentek és sohasem látták őket többé. A trollok távol tartották magukat a Késéltől és a Malgtól. Meg sem kísérelték, hogy átkeljenek a Kierlakon. Kizárólag állig fölfegyverzett, nagy csoportokban utaztak a Koponya Királyság közelében. Északnak ezen a részén semmi sem termett. Ahogy telt az idő, ez a pusztaság felhőkbe és ködbe burkolózott. Kiaszott és meddő lett. Nem volt ott más, mint por és sziklák. Azt mondták, semmi sem tud megmaradni benne. Semmi, ami igazán élő.

Legtöbben csak legyintettek ezekre a történetekre. Sokan egy fikarcnyit sem törődtek vele. Különben is, ez egy távoli és barátságtalan világrész volt. Mit számít, hogy él-e ott valami, vagy sem? De Kinson elment Északföldre, hogy a saját szemével győződjön meg a valóságról. Alig tudott élve elmenekülni. A szárnyas lények öt napon át üldözték, miután észrevették, hogy birodalmuk határán bóklászik. Csak nagy ügyességgel és nem kevés szerencsével sikerült egérutat

nyernie.

Így aztán, amikor Bremen megszólította, a határvidéki gondolatban már elfogadta a druida igazságát. A Boszorkánymester létezik. Brona és követői ott élnek északon, a Koponya Királyságban. Nem képzelgés, hogy Négyföld veszélyben forog. Valami baljóslatú bontakozott ki lassan.

Beleegyezett, hogy elkíséri az öregembert utazásain, segít neki, amikor még két szemre van szüksége, hírnökként és nyomkövetőként szolgálja, veszély esetén fedezi a hátát. Számos oka volt, hogy így cselekedjék, de egyik sem sarkantyúzta annyira, mint az, hogy először látott célt maga előtt. Belefáradt a sodródásba, abba, hogy életének nincs más értelme, mint újra látni azt, amit már látott, és felvenni a pénzt ezért a kiváltságért. Unatkozott. Kihívásra vágyott.

Bremen ezt bizton megadta neki.

Álmélkodva csóválta a fejét. Megdöbbentő, milyen messzire jutottak együtt, és milyen közel kerültek egymáshoz. Elképesztő, milyen fontos lett ez a két dolog Kinson Ravenlocknak.

Valami moccant messze kint a Streleheim téres lapályán. Pislogott egyet, belefúrta pillantását a sötétbe, de semmit sem látott. Azután ismét mozdult valami, apró fekete rebbenés egy hosszú vízmosás árnyékában. Olyan messze volt, hogy Ravenlock nem lehetett biztos abban, amit látott, de már gyanította, mi lehet. Gyomra összerándult. Látott már ilyen mozgást, mindig éjszaka, mindig valamilyen kopár, kietlen helyen, Északföld határán.

Meg se moccant, figyelt, abban reménykedett, hogy téved. Ismét látta a mozgást, ezúttal közelebb. Valami fölemelkedett a földről, az éjszakai síkság sötét foltjai fölött lebegett, azután lecsapott. Lehetett volna egy nagy madár is, amely élelem után kutat, de nem az volt.

Az egyik Koponyahordozó közeledett.

Kinson várt, meg akart bizonyosodni róla, merre tart a teremtmény. Az árny ismét fölszárnyalt a csillagfénybe, egy darabig lebegett a vízmosás mentén, majd elfordult és kitartóan közeledett a határvidéki és a druida rejtekhelyéhez. Ismét lebukott és eltűnt a föld feketeségében.

Kinson összeszoruló szívvel fejtette meg, mit csinál. Valakinek a nyomait követi.

Bremenét.

Gyorsan megfordult, de az öregember már mellette volt, és belefúrta pillantását az éjszakába. - Éppen azon voltam...

- Hogy fölébressz - fejezte be a mondatot az öreg. - Igen, tudom.

Kinson visszanézett a síkságra. Semmi sem mozdult. - Láttad? - kérdezte halkan.

- Igen. - Bremen hangja éber volt, de nyugodt. - Az egyik engem követ.

- Biztos vagy benne? A te nyomaidat követi, nem valaki másét?

- Valahol hanyagságot követtem el. - Bremen szeme megvillant. - Tudja, hogy erre jöttem, és azt keresi, merre mehettem tovább. A Koponya Királyságban nem láttak, így ez csak véletlen fölfedezés. Óvatosabban kellett volna átvágnom a síkságon, de azt gondoltam, biztonságban vagyok.

Ahogy figyelték, a Koponyahordozó ismét előbukkant, föllebbent az égre, egy darabig némán siklott a tájban, majd újra eltűnt az árnyékban.

- Még van időnk, amíg ideér - suttogta Bremen. - Induljunk. Elrejthetjük nyomainkat, ez megzavarja, ha esetleg tovább akarna követni. Vár Paranor és a druidák. Gyere, Kinson.

Fölálltak, visszasurrantak az árnyak közé, majd leereszkedtek a dombon az erdőbe. Némán haladtak, sima és gyakorlott mozdulatokkal, sötét alakjuk mintha siklott volna a föld fölött.

Pillanatok alatt eltűntek.

II

A

Z ÉJSZAKA hátralevő részében az oltalmazó erdőben mentek. Kinson vezetett, Bremen árnyékként követte egy lépés távolságból. Egyikük sem beszélt, jól érezték magukat a csöndben, egymás társaságában. Nem látták többé a Koponyahordozót. Bremen varázslatot használt, hogy elrejtse a nyomaikat, csak annyit, hogy eltitkolja haladásuk irányát, de ne hívja fel magukra a figyelmet. A szárnyas vadász nyilván úgy döntött, hogy nem hagyja el Streleheim pusztaságát, különben érezték volna a jelenlétét. Csupán az itt élő lényeket érzékelték. Biztonságban voltak, legalábbis pillanatnyilag.

Kinson Ravenlock fáradhatatlanul lépdelt, azzal a ruganyos mozgással, amelyet Négyföld országaiban tett nagy gyaloglások alakítottak ki tucatnyi év alatt. A határvidéki szálas, erős ember volt, élete virágában, aki, ha kellett, még

mindig bízhatott a reflexeiben és a gyorsaságában. Bremen csodálattal figyelte, és saját ifjúságára emlékezett. Azon me-rengett, mily messzire jutott attól az élet ösvényén. A Druidaálom hosszabb életet adott neki, mint a legtöbb emberé - hosszabbat, mint amennyit a természet törvényei szerint kaphatott volna -, de még ez sem volt elegendő. Naponta érezte, ahogy elszivárog belőle az erő. Még lépést tudott tartani a határvidékivel utazás közben, de már csak varázslat segítségével. Manapság szinte minden cselekedetében rászorult a varázslatra, és tudta, egyre kevesebb ideje van hátra a földön.

Mégis bízott magában, mint mindig. Leginkább ez tartotta meg erősnek és elevennek. Ifjan állt be a druidák közé, történelmet és régi nyelveket tanulni. Mások voltak akkor az idők, a druidák még tevékenyen részt vettek a fajok fejlesztésében és pallérozásában, még azon dolgoztak, hogy kapcsolatot teremtsenek közöttük a közös célok érdekében. Csak később, alig hetven éve kezdtek visszahúzódni falaik közé, hogy saját tanulmányaiknak szenteljék magukat. Bremen tanulni ment Paranorba, és sohasem unta meg, tudásvágya nem csillapult. Csakhogy a tanulás nem egyenlő a zárt dolgozószobával és az elmélkedéssel. Az tanul, aki utazik és elvegyül, aki közös témákról vitatkozik, aki - csak a megfigyelésből meríthető - tudatában van az élet árapályának, aki hajlandó beismerni, hogy talán nem minden igazság érhető el a régi utakon.

Bremen már akkor elfogadta, hogy a mágia talán sokkal alkalmazhatóbb és tartósabb formája az erőnek, mint a Nagy Háborúkat megelőző korból maradt tudomány. A tudás, amelyet Galaphile idejéig visszamenőleg összeszedtek az emlékekből és könyvekből, nem adhatta meg azt, amit a tudománytól vártak. Túlságosan töredékes volt, időben túlságosan távoli a civilizációtól, amelyet szolgálnia kellett volna, céljai túl homályosak ahhoz, hogy kulcsai nyissák a megértés ajtóit. A mágia más. Vénebb a tudománynál és könynyebben hozzáférhető. Az elfek, akik abból az időből származtak, tudták ezt. Noha sok éven át rejtekezve, elszigetelten éltek, megmaradtak a könyveik és írásaik, amelyek sokkal érthetőbb célokat követtek, mint az óvilág tudománya. Igaz, még sok minden hiányzott, a tündérvilág hatalmas varázslatai elvesztek, és nem lesz könnyű visszaszerezni őket. Ám ez még mindig nagyobb reménnyel kecsegtetett, mint a tudományos út, amellyel a Druidatanács küszködött.

De a Tanács emlékezett rá, milyen árat kellett fizetniük a mágia fölélesztéséért a Fajok Első Háborújában, mi történt Bronával s követőivel, és nem akarták újra kinyitni az ajtót. A mágia tanulmányozását engedélyezték, de nem bátorították. Úgy kezelték, mint holmi különlegességet, amely rendelkezik néhány használható eszközzel, ám gyakorlatát semmilyen körülmények között nem tekintették jövőbe vezető ajtónak. Bremen roppant sokáig és minden siker nélkül vitatta ezt az álláspontot. A paranori druidák többsége maradi volt és nem adtak lehetőséget a változtatásra. Tanulj a hibáidból, kántálták. Ne felejtsd el, milyen veszedelmes lehet a bűbáj gyakorlása. Jobban teszed, ha elfelejted futó érdeklődésed tárgyát, és inkább komolyabb tudományokkal foglalkozol. Bremen persze nem tette - nem bírta megtenni. Ellenkezett a természetével, hogy félrelökjön egy lehetőséget, pusztán azért, mert egyszer kudarcot vallottak vele. Emlékeztette társait, hogy a balsikert a helytelen használat okozta. Nem szükségszerű, hogy másodszor is ez történjék. Néhányan egyetértettek vele. Végül azonban, amikor a nyakasságát megelégelve száműzték a tanácsból, egyedül távozott.

Akkor Nyugatföldre ment, és sok évig az elfek között élt, tanulmányozta tudományukat, elmerült írásaikban, igyekezett egy keveset visszaszerezni abból, ami elveszett, amikor a tündérlények átengedték helyüket a halandó embernek. Néhány dolgot magával hozott. A Druidaálom titka már a birtokában volt, noha csupán primitív formában. Rafinériájának elsajátítása, következményeinek elfogadása időbe telt, és Bremen akkor fordíthatta csak hasznára, amikor elég vén lett hozzá. Az elfek rokon szellemként fogadták, bebocsátották csekélyebb varázslataik kincsesházába, elfeledett irataik közé. Ő idővel gyöngyöket talált a hulladék között. Más földeket is bejárt, ahol ugyancsak rábukkant a mágia szilánkjaira, bár ezek csökevényesek és számos esetben még azoknak a népeknek is idegenek voltak, amelyek használták őket.

Mindeközben kitartóan munkálkodott, hogy bizonyítékokat szerezzen ahhoz az egyre erősebb meggyőződéséhez, miszerint a Boszorkánymester és Koponyahordozói léteznek, azonosak a fellázadt druidákkal, akik sok évvel azelőtt elmenekültek Paranorból: ők azok a teremtmények, akiket legyőztek a Fajok Első Háborújában. De a bizonyítékok olyanok voltak, mint virágillat a szélben: az egyik pillanatban még léteztek, a másikban eltűntek. Kitartóan nyomozott, határokon és királyságokon kelt át, közeli és távoli városokat keresett föl, ment egyik regétől a másikig, amíg el nem ért a Boszorkánymester birodalmának szívébe, a Koponya Királyság katakombáiba, hol a sötét lény csatlósának álcázottan várta az alkalmat, amikor elmenekülhet a tudásával. Ha erősebb lett volna, hamarabb ismerhette volna meg az igazságot. De évekbe telt, hogy kifejlessze magában a készségeket, amelyekre szüksége volt egy északi utazáshoz. Évek teltek el tanulással, fölfedezésekkel. Kevesebb idő is elég lett volna, ha a Tanács támogatja, ha szakítanak babonáikkal, félelmeikkel, elfogadják az adódó lehetőségeket, de hát ez sohasem történt meg.

Felsóhajtott az emléktől. Ha erre gondolt, elszomorodott. Mennyi eltékozolt idő! Mennyi füstbe ment lehetőség! Paranornak talán már késő. Mit mondhat most, mivel győzze meg őket arról, mekkora veszedelemmel kell szembenézniük? Egyáltalán, hisznek neki, ha elmondja, amit fölfedezett? Több mint két év telt el azóta, hogy meglátogatta az Öregtornyot. Néhányan valószínűleg holtnak hiszik. Olyan is lehet közöttük, aki egyenesen ezt kívánja. Nem lesz könnyű meggyőzni őket arról, hogy tévedtek a Boszorkánymestert illetően, hogy felül kell vizsgálniuk elkötelezettségüket a fajokkal szemben, és ami a legfontosabb, meg kell gondolniuk, hogy a jövőben is elutasítják-e a varázslat használatát.

Hajnalhasadáskor értek ki a vadon mélyéből, a fény ezüstből arannyá változott, ahogy a nap előkúszott a Sárkányfogak mögül, és a nyiladékokban lezúdította melegét a nyirkos földre. A fák gyérülni kezdtek, kis csoportokká, magányos őrszemekké ritkultak. Előttük Paranor magasodott a párás fényben. A druidák erődje, a vaskos citadella sziklaalapra épült, amely ökölként bújt ki a földből. A magasba szökkenő falakat vakító fehérre meszelt tornyok és bástyák zárták le. Zászlók lobogtak minden tornyon; a Fődruidák címerével vagy Négyföld uralkodóházainak jelvényeivel díszlettek. Köd tapadt a magasabb csúcsokhoz, köd burkolta a sötétebb árnyakat a kastély alapjánál, ahonnan a nap még nem űzhette el az éjszakát. Valóban parancsoló látvány, gondolta Bremen. Még most is az, amikor őt már száműzték innen.

Kinson kérdően nézett hátra, de Bremen csak biccentett, hogy menjen tovább. Semmit sem nyernek a késlekedéssel. Mégis, pusztán az erődítmény méretétől meg kellett állnia. Úgy érezte, hogy köveinek súlya az ő vállát nyomja ledobhatatlan teherként. Micsoda tömör, kérlelhetetlen erő, gondolta, bizonyos értelemben tükrözi a benne lakók nyakas elszántságát. Bár másképp lenne. Meg kell kísérelnie változtatni ezen.

Kijöttek a fák alól, amelyeknek árnyai között még mindig csak betolakodó volt a napfény, és a fakuló éjszakát maguk mögött hagyva ballagtak a főkapuhoz vezető úton. Máris maroknyi fegyveres jött elébük, részei annak a nemzetközi erőnek, amely Druida Gárdaként szolgálta a Tanácsot. Szürke egyenruhát viseltek, amelynek mellrészére baloldalt vörös fáklyát hímeztek. Bremen ismerős arcot keresett közöttük, de nem talált. Hát, végül is két év telt el. Legalább elfek voltak szolgálatban, akik talán meghallgatják.

Kinson tiszteletteljesen félreállt, előreengedte a druidát. Bremen kiegyenesedett, a mágiát hívta segítségül, hogy fokozza megjelenése méltóságát, eltüntesse a fáradtságot, amelyet érzett, elrejtsen bármilyen gyengeséget, kétséget. Határozottan odament a kapuhoz, fekete köpenye lobogott, Kinson sötét árnyként suhant a jobbján. Az őrök egykedvű, kifejezéstelen arccal várakoztak.

Amikor Bremen odaért hozzájuk, és érezte, hogy közeledésével egészen csekély mértékben megingatta őket, egysze-rűen annyit mondott: - Jó reggelt mindenkinek.

- Neked is jó reggelt, Bremen - válaszolta egyikük előbbre lépve, és kissé meghajolt.

- Ismersz tehát?

A másik bólintott. - Ismerlek. Sajnálom, de nem engedhetlek be.

Befogta pillantásába Kinsont. Udvarias volt, de szilárd. Számkivetett druidának tilos a belépés. Az ember faj képviselőjének is. Vitatkozni nem tanácsos.

Bremen fölpillantott a mellvédre, mintha fontolóra venné a dolgot. - Ki a Gárda kapitánya? - kérdezte.

- Caerid Lock - válaszolta a másik.

- Megkérnéd, hogy jöjjön le, mert beszélni akarok vele?

Az elf habozott, latolgatott, végül bólintott. - Kérlek, itt várakozzatok.

Eltűnt az Öregtorony egyik oldalsó kapujában. Bremen és Kinson álltak, és nézték a többi őrt az erődfal árnyékában. Könnyű lett volna elmenni mellettük, otthagyva őket, hadd bámuljanak egy üres képmást, de Bremen elhatározta, hogy nem használ a bejutáshoz bűbájt. Küldetése túlságosan fontos ahhoz, hogy megkockáztassa a Tanács haragját biztonsági intézkedéseik kijátszásával, amivel bolondot csinálna belőlük. Nem méltányolnák a trükköket. Talán az egyenességet tisztelni fogják. Vállalta a kockázatot.

Megfordult és visszanézett az erdőre. A napfény már bejutott a legmélyebb zugolyba is, elűzte az árnyakat, felragyogtatta a vadvirágok törékeny mezeit. A druida ráeszmélt, hogy tavasz van. Északra, majd onnan visszavezető utazása során elveszítette az időérzékét: fölemésztette a kutatás. Beszívta az erdő gyönge illatát. Hosszú ideje nem gondolt a virágokra.

Mögötte, a kapunál mozgás támadt. Bremen megfordult. Visszatért az imént eltávozott őr. Nyomában Caerid Lock közeledett.

- Köszöntelek, Bremen! - üdvözölte ünnepélyesen az elf. Odajött, kezet nyújtott.

Caerid Lock vékony, kreol bőrű, éles tekintetű, gondoktól felszántott arcú férfi volt. Tisztán látszottak rajta a jellegzetes elf vonások: a szemöldöke fölfelé kanyarodott, a füle hegyes volt, az arca feltűnően keskeny, már-már aszott. Ugyanolyan szürke egyenruhát viselt, mint a többiek, de az ő fáklyáját ökölbe zárt kéz tartotta, és mindkét vállán csíkok piroslottak. Kurtára nyírott haja és szakálla már őszbe csavarodott. Egyike volt a keveseknek, akik Bremen barátai maradtak azután is, hogy a druidát száműzték a Tanácsból. Több mint tizenöt éve volt a Druida Gárda kapitánya, és nála különb elf közel és távol nem akadt erre a posztra. Egész életében vadász volt, tökéletes megtestesítője a hivatásos katonának. A druidák jól választottak, amikor eldöntötték, ki vigyázza őket. De Bremennek még ennél is fontosabb volt, hogy a testőrkapitány olyan valaki, akinek szava van a drui-

dák között.

gyros rendelés házhozszállítás,gyros rendelés olcsón,olcsó gyros rendelés,gyros rendelés ára,gyros rendelés azonnal,gyors gyros rendelés,gyros rendelés online,gyros rendelés telefonszáma

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

Chilis ananászos csirke recept

Hozzávalók 4 főre:
A húshoz: 1 ek olaj (autentikusan szezámolajjal, de készíthetjük olíva olajjal is), 1 közepes fej hagyma, 50 dkg csirkemell, 2 gerezd fokhagyma, diónyi friss gyömbér, 200 ml paradicsomital, 2 ek sötét szójaszósz, 6 ek körte vagy almaecet, 2-3 ek nádcukor (méz is lehet), só, 1 db habahero vagy más erős chili paprika, 1 dl víz, 1 közepes nagyságú, friss ananász, fél zöld kaliforniai paprika, 8-10 friss bazsalikomlevél


Először is mindent készítsünk elő.
A csirkét vágjuk kockára.
Az ananászt hámozzuk, majd kockázzuk.
A paprikát szintén vágjuk kockákra.
A hagymát aprítsuk fel.
Hevítsük fel az olajt egy wokban, vagy egy magasabb falú serpenyőben.
Erre tegyük a húst, és dinszteljük fehéredésig a szeletekre vágott fokhagymával, és a gyömbérrel együtt.
TIPP: Aki kedveli a különleges ízeket, egy kisebb csillagánizst is hozzáadhat.
Majd adjuk hozzá a folyadékokat, és a cukrot is.
Forraljuk be, és legvégül adjuk hozzá a paprikát, és az ananászt is.
Pár percig főzzük így.
Amikor már elkészült az étel, keverjük bele a chilit, és az aprított bazsalikomleveket is.
Néhány gyakori kérdés:
    Melyik a kedvenc csokiszelet-márkád (csokiszeleted)?
    Milyen egyszerűbb, ámde finom ételeket készítetek a héten férjeteknek? Leírnátok esetleg napról napra?
    Miért gondolkoznak így még mindig a húsevők?
    Hogy különböztetem meg a bélszínt és a hátszínt egymástól?
    Bevált mignon receptet keresek, amihez a mázat is magam készíthetem?
    Hol van finom brownie és sajttorta Budapesten?
    Szeretitek a házi szalámit?
    Hogyan kerül bele a szotyi héjba a szotyi?
    Sürgős! Muffinnal kapcsolatos?
    Ha az ember részeg tudja magáról hogy részeg?
    Marcián bevonatú torta?
    Mondjatok nekem egy főételt Menükártyára?
    Tudna e valaki segiteni nekem abban, hogy hogyan lehet a torta tetején lévő gyümölcsöket zselatinnal leönteni-rögziteni? ...
    Egészséges, vitamindús menü hétvégére a családnak? Lehetőleg lisztmentes legyen.
    Tejtermék-mentes torta/piskóta recept?
    Mit főztök holnap?
    Hulalával kapcsolatos tapasztalatok?
    Hogyan tudok a legegyszerűbben rizses húst csinálni csirkemellből, paradicsom, paprika nélkül?
    Jartatok mar a Trinakria etteremben a Corvinban? Milyen volt? Meseljetek rola!
    A félfogós búzaliszt olyasmi mint a finomliszt?
    Zöldséges tarhonyát mivel lehet csinálni?
    Tartotok attól hogy Japánból származó radioaktív élelmiszerek megjelennek a magyar picokon?
    Melyik borvidékről származó borokat kedvelitek leginkább? (Esetleg) miért?
    Kb.10 perce sül egy piskótaszerű valami, de beráncosodott a teteje. Miért?
    Zöldséges tésztát hogy kell csinálni? Milyen zöldségekkel lehet?
    Melyik a legjobb mexikói étterem/kajálda Pesten?
http://www.gyakorikerdesek.hu
 

Izgalmas olvasmány

PARANOR BUKÁSA

AZ ELSŐ KIRÁLY

I

A

Z ÖREGEMBER csak úgy előbukkant, látszólag a semmiből. A határvidéki éppen őt leste - jól behúzódva egy terebélyes fa oltalmazó árnyékába egy magas domboldalon, ahonnan be lehetett látni az egész Streleheimet és a belőle kivezető utakat -, mégsem vette észre, noha a telihold fénye legalább tízmérföldes körben mindent megmutatott. Idegesítő, némileg feszélyező tény volt, és az, hogy mindig így történt, semmivel sem tette kellemesebbé. Hogy csinálja az öregember? A határvidéki csaknem egész életét errefelé töltötte, eszének és tapasztalatainak köszönhette, ha megmaradt. Olyasmiket is látott, amiknek a létezéséről másoknak fogalma sem lehetett. Ki tudta olvasni az állatok mozgását abból, ahogyan fodrozták a magas füvet. Meg tudta mondani, milyen messzire járnak előtte, és mennyire gyorsan haladnak. De még a legvilágosabb éjszakán, a legsimább lapályon sem volt képes észrevenni az öregembert, akkor sem, ha tudta, hogy közeledik.

Attól se lett jobb, hogy az öregember viszont könnyedén megtalálta őt. Ráérősen letért az ösvényről, lassú, kimért léptekkel közeledett a határvidékihez, fejét kissé lehajtotta, úgy lesett ki a csuklyája árnyékából. Feketében járt, mint minden druida, csuklyás köpenyében sötétebb volt még az árnyéknál is, amelyen átjött. Nem volt nagydarab, sem szálas, sem túl izmos, de kemény és céltudatos embernek tűnt.

A szeme, ha kivillant, halványzöldes volt. Ám időnként csontfehérnek rémlett, főleg most, amikor az éjszaka ellopta a színeket és mindent a szürke árnyalataira fakított. Ez a szem úgy villogott, mint az állaté, ha beleakad egy fényszikrába: vadul, szúrósan, delejezőn. Fény ömlött el az öregember arcán is, kiemelte a homloktól állig futó mély árkokat, játszott a vénhedt bőr hegy-völgyeiben. Haja és szakálla az a fajta szürke volt, amely közelebb áll a fehérséghez, és olyan vékony, légies pászmákba csapzott, mint a gubancos pókháló.

A határvidéki megadta magát és lassan föltápászkodott. Magas, nyúlánk, széles vállú férfi volt, hosszúra növesztett sötét haját hátrakötötte, barna szemének pillantása éles és merő, sovány arca csupa sík és szöglet, a maga érdes módján mégis mutatós.

Mosoly futott végig az öregember arcán, ahogy odaért. - Hogy vagy, Kinson? - köszöntötte.

Az ismerős hang úgy söpörte el Kinson Ravenlock ingerültségét, mint a szél a port. - Jól vagyok, Bremen - válaszolta, és kezet nyújtott.

Az öregember megragadta és keményen megszorította. A bőrét kiszárította, eldurvította a kor, de a marka erős maradt. - Mióta vársz?

- Három hete. Hosszabb időre számítottam. Meg vagyok lepve. De hát te mindig meglepsz.

Bremen elnevette magát. Hat hónapja azzal az utasítással vált el a határvidékitől, hogy a negyedik évszak első teleholdjakor találkoznak Paranortól északra pontosan ott, ahol az erdő átadja helyét Streleheim síkságának. A találkozó helyét és idejét megbeszélték, de azért nem volt kőbe vésve. Mindketten tisztában voltak a nehézségekkel, amelyekkel az öregembernek szembe kell néznie. Bremen északra ment, a tiltott országba. A visszatérés helyét és idejét olyan események határozták meg, amelyeket akkor még egyikük sem ismert. Kinsonnak nem számított, hogy három hétig volt kénytelen várakozni. Beletelhetett volna három hónap is.

A druida rápillantott szúrós szemével, amely most fehérnek látszott, mert minden színt kiszívott belőle a holdfény. - Megtudtál valamit a távollétemben? Jól kihasználtad az idődet?

A határvidéki vállat vont. - Egy részét. Ülj le és pihenj. Ettél?

Kenyeret, sört kínált az öregembernek, azután összekuporodva ültek egymás mellett a sötétben, kibámulva a síkság széles ívére. Csönd volt odakint, határtalan űr nyúlt a messzeségbe az éjszaka holdfényes kupolája alatt. Az öregember nem sietett, szórakozottan rágcsált. A határvidéki nem rakott tüzet ezen az éjjelen, mint ahogy egyiken sem, amióta megkezdte őrködését. A tűz túlságosan veszedelmes.

- A trollok kelet felé tartanak - szólalt meg valamivel később. - Ezernyien, olyan sokan, hogy nem is tudtam őket megszámolni, noha bejutottam a táborukba újholdkor, jó pár héttel ezelőtt, közel ehhez a helyhez, ahol most ülünk. A számuk minden szolgáló néppel nő. Amennyire megállapíthattam, mindent ők ellenőriznek a Streleheimtől északra. - Elhallgatott. -Te másképp láttad?

A druida megrázta a fejét. Hátralökte csuklyáját, szürke koponyáját ezüsttel . szegte a holdfény. - Nem, most már minden őhozzá tartozik.

Kinson szúrós pillantást vetett rá. - Akkor hát...

- Mi láttál még? - nógatta az öregember, elengedve a füle mellett a kérdést.

A határvidéki fölvette a sörös tömlőt és meghúzta. - A sereg vezérei elzárkóznak sátraikba. Senki sem látja őket. A trollok még a nevüket sem merik kiejteni. Ennek nem kéne így lennie. A hegyi trollok semmitől se félnek. Kivéve, úgy

látom, ettől.

Társára pillantott. - De éjszakánként, miközben vártalak, különös árnyakat láttam cikázni az éjszakai égen a hold és a csillagok fényében. Szárnyas, fekete lények suhannak a semmin át, vadászva, felderítve, vagy egyszerűen őrködve afölött, amit megszereztek. Nem tudom és nem is akarom tudni. Mindazonáltal érzem őket. Most is. Odakint köröznek. Úgy érzem a jelenlétüket, mint a viszketést. Nem, nem is viszketés, inkább borzongás ez, ami akkor fog el, ha érzed, hogy szemek figyelnek, és e szemek tulajdonosainak rossz szándékaik vannak. Libabőrös leszek tőle. Engem nem látnak; azt tudom, hogy ha észrevennének, már halott lennék.

Bremen bólintott. - Koponyahordozók, az ő szolgái.

- Szóval él? - Nem tudta visszafojtani a kérdést. - Ezt tudtad meg? Megbizonyosodtál róla?

A druida félretette a sört meg a kenyeret, és a határvidéki szeme közé nézett. A pillantása távoli volt, tele sötét emlékekkel.

- Él, Kinson. Éppannyira, mint te vagy én. Követtem a vackáig, mélyen be a Késélnek árnyékába, ahová a Koponya Királyság bocsátja gyökereit. Ahogy tudod, először nem voltam biztos benne. Gyanítottam, hittem is, de hiányzott a szilárd bizonyíték. Így hát északra utaztam, ahogy terveztük, keresztül a síkságon, át a hegyeken. Menet közben láttam a szárnyas vadászokat, amelyek csupán éjszaka járnak; nagy ragadozó madarak, őrjáratoznak és figyelik az élőket. Olyan láthatatlanná tettem magamat, mint a levegő, amelyben siklottak. Láttak engem, és semmit sem láttak. Beburkoltam magam mágiába, de nem olyan erősbe, hogy észrevehessék a maguké mellett. A trolloktól nyugatra haladtam el, de láttam, hogy egész földjüket leigázták. Halálra adták, aki ellenállt. Aki tehette, elmenekült. A többiek most őt szolgálják.

Kinson biccentett. Hat hónap telt el azóta, hogy a troll martalócok előtörtek a Charnalból és tervszerűen leigázták az ott lakó embereket. Hadseregük hatalmas és gyors volt, alig három hónap alatt elfojtottak minden ellenállást. Északföld a hódító hadsereg rejtélyes, ismeretlen vezérének hatalmába került. Mindenfélét híreszteltek a kilétéről, de ezek nem nyertek megerősítést. Igazság szerint még azt is kevesen tudták, hogy létezik. A hadról és vezéréről szóló híresztelések déli irányban megálltak az ember előretolt őrhelyeinél, Varfleet és Tyrsis határerődöknél, viszont jobban terjedtek kelet és nyugat felé, a törpék és az elfek között. De ők szorosabb kapcsolatot is ápoltak a trollokkal. Az ember volt a kitaszított faj, a többiek legújabb keletű ellenfele. A Fajok Első Háborújának emléke még nem enyészett el a közben eltelt háromszázötven év alatt. Az ember félrehúzódva éldegélt távoli délvidéki városaiban, mint nyúl, ki lapít odújában, félénken és ártalmatlanul; s a dolgok örök rendjében alig van több szerepe, mint hogy élelmet nyújtson a ragadozónak.

De nem én, gondolta sötéten Kinson. Én soha! Nem vagyok nyúl. Megmenekültem ettől a sorstól. A vadászok egyike lettem.

Bremen mocorgott, fészkelődött, hogy kényelmesebben üljön. - Kutatás közben mélyen behatoltam a hegyekbe - folytatta, visszamerülve a történetbe. - Minél tovább haladtam, annál erősebbé vált a meggyőződésem. A Koponyahordozók mindenütt ott voltak. Másokat is láttam, szellemvilágból megidézett teremtményeket, életre keltett halott lényeket, megtestesült gonoszokat. Óvatosan és figyelmesen kikerültem őket. Tudtam, ha fölfedeznek, valószínűleg nem lesz elegendő a mágiám, hogy megmenekülhessek. Ennek a vidéknek a sötétsége mindent elborított. Vastagon, nyomasztón átitatta a halál szaga és íze. Végül felhágtam a Koponya-hegyre, csupán egy rövid látogatásra, ennyit kockáztathattam meg. Átsurrantam a hágókon, és megtaláltam, amit kerestem.

Szünetet tartott, összeráncolta a homlokát. -Van még más is, Kinson. Sok minden, és egyik sem jó hír.

- De ő ott volt? - sürgette aggodalmasan Kinson, kemény, feszült arccal, villogó szemmel.

- Ott - erősítette meg halkan a druida. - Mágiába burkolózik, a Druidaálom tartja életben. Nem használja valami bölcsen, Kinson. Azt hiszi, túlléphet a természet törvényein. Nem látja, hogy bármilyen erős, mindenért meg kell fizetni,

amit bitorol és leigáz. Az is lehet, hogy egyszerűen nem érdekli. Az Ildatch igézetébe került, és nem szabadulhat.

- Ez a Mágia Könyve, amelyet ellopott Paranorból?

- Négyszáz éve. Akkor még csak Brona volt, a druida, egy közülünk, és nem a Boszorkánymester.

Kinson Ravenlock ismerte a történetet. Bremen is elmesélte, noha a rege egyébként is olyan közismert volt a fajok között, hogy már vagy százszor hallotta. Ötszáz éve, ezer évvel a Nagy Háborúk pusztítása után Galaphile, az elf összehívta az első Druidatanácsot. A Tanács Paranorban ülésezett; oda gyűltek minden faj legokosabb asszonyai és férfiai, akiknek még voltak emlékeik a régi világról, akik megőriztek néhány ütött-kopott, gyűrött könyvet, akiknek tudása túlélte az évezredes barbárságot. A Tanács egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett, hogy a fajokat kiemelje a primitív létből, amely elnyelte őket, és új, különb civilizációt teremtsen. A druidák nekiláttak a fáradságos, közös-munkának, hogy összerakják tudományukat, egybehordjanak mindent, ami maradt, hogy fölhasználhassák a közös jó érdekében. Céljuk az volt, hogy különbbé tegyenek mindenkit, függetlenül attól, ami korábban történt. Voltak köztük emberek, gnómok, törpék, elfek, trollok, és még sokan mások, a régi fajok hamvából kinőtt újak legjobb és legbölcsebb képviselői. Ha csak egy kevés bölcsesség kinyerhető az ismeretekből, amelyeket hoztak, akkor mindenki számára van esély.

Ám a feladat hosszúnak és nehéznek bizonyult, és néhányan egyre türelmetlenebbek lettek. Egyiküket Bronának hívták. Ragyogó eszű, becsvágyó férfi volt, aki a saját biztonságával sem törődve kísérletezni kezdett a mágiával. Mágia kevés volt a régi világban, a tündérbirodalom hanyatlása és az ember fölemelkedése óta szinte semmi. Brona azonban hitt benne, hogy föl kell fedezni és vissza kell szerezni. A régi tudományok kudarcot vallottak, aminek egyenes következménye volt a régi világ pusztulása, a Nagy Háborúk pedig olyan leckét jelentettek, amelyet a druidák láthatólag nem óhajtottak tudomásul venni. A mágia újfajta megközelítést kínált. A könyvek, amelyek tanították, vénebbek és kipróbáltabbak voltak, mint amelyek a tudományokkal foglalkoztak. Eme könyvek legnagyobbika a titkos kívánalmakból született, sötét bájolásokkal védett Ildatch volt, egy gigászi, szörnyűséges kötet, amely túlélt minden pusztulást a civilizáció hajnala óta. Ódon lapjain Brona választ talált mindama problémákra, amelyeknek megoldásával a druidák küszködtek, s úgy döntött, ő fogja megoldani ezeket. Ki volt tűzve a

cselekvés útja.

Más druidák figyelmeztették a veszélyekre - ők kevésbé voltak féktelenek, és kevésbé felejtették a történelem leckéit. Mert sohasem volt a hatalomnak olyan formája, amelyik ne vont volna maga után számtalan következményt. Nincs olyan kard, amellyel ne lehetne egynél többféle módon vágni. Légy óvatos, figyelmeztették. Ne légy vigyázatlan. De Bronát és néhány követőjét, akik hozzá kötötték magukat, nem lehetett lebeszélni, és végül elhagyták a Tanácsot. Eltűntek, magukkal vitték az Ildatchot, térképüket az új világba, kulcsukat, amely zárt ajtókat nyit.

De az végül csak romlásukra lett. Rabul estek hatalmának, örökre megváltoztak. A hatalmat már önmagáért kívánták, saját hasznukra. Mindenről megfeledkeztek, minden más cél megszűnt számukra. Ennek lett közvetlen eredménye a Fajok Első Háborúja. Az ember volt az a faj, amelyet eszközként használtak, akaratát mágiával hajlították meg, átalakították támadó fegyverré. Erőfeszítéseik azonban kudarcot vallottak a Druidatanács és a többi faj együttes erejével szemben. A támadókat leverték, az embert délre száműzték és elszigetelték. Brona és követői eltűntek. Azt mesélték, elpusztította őket a mágia.

- Micsoda bolond! - mondta Bremen hirtelen. - A Druidaálom életben tartotta, de ellopta a szívét és a lelkét, csupán a héjat hagyta meg. Sok éven át hittük, hogy meghalt. Bizonyos értelemben csakugyan ez történt. Ám a mágia által leigázott gonosz része életben maradt. Ez volt az a rész, amely uralkodni akart az egész világon, és azokon, akik benne élnek. Ez volt az a rész, amely mindenek fölött sóvárogta a hatalmat. Mit számít az ár, amit az Álom elővigyázatlan használata követelt? Mit számítottak az annak érdekében kizsarolt változások, hogy a már amúgy is tönkrement élet meghosszabbodjék? Bronából Boszorkánymester lett, és a Boszorkánymester élni akar bármi áron.

Kinson nem szólt. Nyugtalanította, hogy Bremen ilyen könnyedén elítéli Bronát a Druidaálom használata miatt, holott azt maga is alkalmazza. Persze arra hivatkozott volna, hogy ő sokkal kiegyensúlyozottabban, fegyelmezettebben élvele, hogy figyel arra, amit a teste követel. Azt mondta volna, hogy muszáj használni az Álmot, hogy azért csinálja, mert itt akar lenni a Boszorkánymester elkerülhetetlen visszatértekor. De a különbségektől a tény még tény marad, a használat következményei ugyanazok, legyen valaki Boszorkánymester vagy druida.

És egy napon utolérik Brement.

- Akkor hát láttad őt? - kérdezte, mert szeretett volna továbbhaladni a témában. - Láttad az arcát?

Az öregember elmosolyodott. - Neki nem maradt arca, se teste, Kinson. Jelenés, csuklyás köpenybe burkolózva. Mint én, gondolom néha, mert manapság alig vagyok több ennél.

- Ez nem így van! - szakította félbe Kinson.

-Tényleg - helyeselt gyorsan a másik. - Csakugyan nincs így. Nekem van némi érzékem a helyes és a helytelen közti különbséghez, és nem váltam még a mágia rabszolgájává. Még ha te ettől tartasz is, igaz?

Kinson nem válaszolt a kérdésre. - Mondd, hogyan tudtál ilyen közel férkőzni hozzá? Miként lehetséges, hogy nem fedezett föl?

Bremen elfordította a tekintetét. Valami távoli helyre és időbe nézett. - Nem volt könnyű - felelte halkan. - Nagy árat fizettem érte.

Ismét a sörös tömlő után nyúlt, alaposan meghúzta, és olyan súlyos fáradtság tükröződött az arcán, mintha vassal vésték volna a bőrébe. - Kénytelen voltam olyan látszatot ölteni, mintha egy lennék közülük - folytatta egy pillanat múlva. - Gondolataikkal és gerjedelmeikkel, a lelkükben gyökeret vert gonosszal kellett lepleznem magamat. Láthatat-lanságba öltöztem, így nem vették észre testi jelenlétemet, csupán lelki felem volt érzékelhető. Hogy az ő szellemüket jellemző sötétségbe burkolózhassam, énem legfeketébb részéből kellett merítenem. Látom rajtad, hogy kételkedsz ennek lehetőségében. Hidd el, Kinson, a gonosz lehetősége ott lapít minden ember lelke mélyén, magamat is beleértve. Mi jobban féken tartjuk, mélyebbre temetjük, de azért velünké1. Önmagam védelmében arra kényszerültem, hogy kiengedjem rejtekhelyéről. Szörnyű érzés volt, ahogy megérintett, mohón hozzám dörgölőzött. De a célnak megfelelt. Megakadályozta, hogy a Boszorkánymester és tányérnyalói fölfedezzenek.

Kinson elkomorodott. - De megsérültél tőle.

- Egy időre. A visszaút lehetőséget nyújtott a gyógyulásra. - Az öregember ismét elmosolyodott, vékony ajka kissé megrándult. - A gond az, hogy amikor ilyen messzire kiengeded a ketrecéből a gonoszt, később nem szívesen megy vissza. A rácsot rázza. Sokkal inkább szökni akar. Sokkal felkészültebb. És mivel ilyen meghitt közelségben éltem vele, sokkal több esélye is van a szökésre.

Megcsóválta a fejét. - Mindig vizsgázunk az életben, nem igaz? Ez is csak egy újabb példa.

Hosszú csönd következett, a két férfi mereven bámulta egymást. A hold keresztülszelte az égboltot a nyugati szemhatárig, és merülni kezdett. A csillagok felszikráztak, ahogy átúszott közöttük, a felhőtlenül ragyogó ég bársonyként feketéllett a hatalmas, töretlen némaság fölött.

Kinson megköszörülte a torkát. - Ahogy mondtad, megtetted, amit meg kellett tenned. Szükség volt rá, hogy elég közel kerülhess, és meggyőződhess gyanúd helytálló voltá-ról. Most már tudjuk. - Elhallgatott. - Mondd, láttad a Könyvet is? Az Ildatchot?

- Ott, a kezében, számomra elérhetetlenül, különben bizonyosan elvettem és elpusztítottam volna, még az életem árán is!

A Boszorkánymester és az Ildatch a Koponya Királyságban - tehát megvannak, léteznek, nem szóbeszéd, nem legenda. Kinson Ravenlock hátrahőkölt és megcsóválta a fejét. Minden igaz, amitől Bremen félt. Amitől mindketten féltek. És most a troli sereg kitört Északföldről, hogy leigázza a többi fajt. A történelem megismétlődik. Újrakezdődik a Fajok Első Háborúja. Csak ez alkalommal nem lesz, aki véget vessen neki.

- Hajaj - hümmögte szomorúan.

- Van még más is - jegyezte meg a druida, és fölnézett a határvidékire. - Mindent tudnod kell. Létezik egy Tündérkő, amelyet ezek a szárnyas teremtmények keresnek. A Fekete Tündérkő. A Boszorkánymester az Ildatchból szerzett róla tudomást. Ennek a borzalmas Könyvnek valamelyik oldalán említik. Nem közönséges Tündérkő, mint a többi, amelyről hallottunk. Nem egyike a háromnak, melyek közül egy a szívé, egy a szellemé, egy a testé, amelyek egyesítik mágiájukat, ha megidézik őket. Ennek a kőnek a bűvereje nagy gonoszságra képes. Hogy mily okból, mily célra hozták létre - talány. Mindez elveszett az időben. Ám az Ildatch nyilvánvaló szándékkal, sokatmondóan célozgat a kő képességeire. Szerencsém, hogy tudomást szereztem róla. Amikor a fal árnyékában lapultam a nagy cellában, ahol a szárnyas teremtmények összegyűlnek uruk parancsára, akkor hallottam, hogy említik.

Közelebb hajolt a határvidékihez. - Valahol Nyugatföldön van elrejtve, Kinson: egy ódon erőd mélyén, olyan eszközökkel védve, melyeket még csak el sem tudunk képzelni, sem te, sem én! Ott hever elrejtve a tündérbirodalom kora óta, kiesve a történelemből, éppoly elfeledetten, mint a má-gia, és a nép, mely egykor használta. Most arra vár, hogy megtalálják, és ismét alkalmazzák.

- Mire? - kérdezte Kinson.

- Abban rejlik az ereje, hogy a mágia minden más formáját megtöri és átalakítja használójának céljaira. Lehet bármilyen hatalmas vagy körmönfont a másik mágiája, ha a kezedben tartod a Fekete Tündérkövet, akkor úrrá lehetsz ellenfeleden. Kiszívja belőle a bűverőt és téged erősít vele. Tehetetlen lesz veled szemben.

Kinson kétségbeesetten csóválta a fejét. - Miként állhat ellen bárki is egy ilyen dolognak?

Az öregember halkan fölnevetett. - Nana, Kinson, azért ez nem ilyen egyszerű. Nem emlékszel a leckéimre? A mágia használatának ára van. Mindig következményekkel jár, minél erősebb a varázslat, annál komolyabbakkal. De hagyjuk a vitát más időre. A lényeg az, hogy nem engedhetjük át a Fekete Tündérkövet a Boszorkánymesternek, mert őt nem érdeklik a következmények. Ő már túl van az értelem határán. Így hát meg kell találnunk a Követ, még mielőtt ő lelne rá, meg kell keresnünk, méghozzá gyorsan!

- És hogy kezdjünk hozzá?

A druida ásított, fáradtan nyújtózott, a fekete köpeny halk suhogással megemelkedett és visszahullott. - Erre még nem tudok válaszolni, Kinson. Mellesleg, előbb egy másik dolgot kell elvégeznünk.

- Elmész Paranorba, a Druidatanács elé?

- Meg kell tennem.

- De miért? Úgysem hallgatnak rád. Nem bíznak benned. Némelyek még félnek is tőled.

Az öregember bólintott. - Némelyek, de nem mindenki. Vannak páran, akik meghallgatnak. Mindenesetre muszáj megpróbálnom. Nagy veszélyben forognak. A Boszorkánymester túlságosan is jól emlékszik rá, miként idézték elő bukását a Fajok Első Háborújában. Nem ad nekik lehetőséget, hogy még egyszer beavatkozzanak, még akkor sem, ha látszólag nem jelentenek veszélyt többé.

Kinson a távolba nézett. - Bolondok, hogy nem hallgatnak rád, mégis ezt fogják tenni, Bremen. Elveszítették minden kapcsolatukat a valósággal, amely védőfalaikon túl létezik. Már régen nem merészkedtek elő a világba, és többé nem képesek a dolgokat a maguk igazságában értelmezni. Elvesztették önazonosságukat. Megfeledkeztek céljaikról...

- Elég! - Bremen vállon ragadta a magas férfit. - Semmi értelme, hogy ismételgessük, amit amúgy is tudunk. Meg kell tennünk, amit lehet, azután továbbmegyünk a magunk útján. - Gyengéden megszorította Kinson karját. - Nagyon fáradt vagyok. Őrködnél néhány órát, amíg alszom? Azután is indulhatunk.

A határvidéki bólintott. - Őrködöm.

Az öregember fölállt, mélyebbre húzódott a terebélyes koronájú fa árnyékába, s kényelmesen elfészkelődött köntösében egy puha fűfolton. Perceken belül elaludt, mélyen, szabályosan lélegzett. Kinson merőn nézte. A druida még ekkor sem hunyta le teljesen a szemét. A keskeny réseken át előcsillámlott a fény.

Akár egy macska, gondolta Kinson, és gyorsan elkapta a tekintetét. Akár egy veszedelmes macska.