gyros rendelés házhozszállítás,gyros rendelés olcsón,olcsó gyros rendelés,gyros rendelés ára,gyros rendelés azonnal,gyors gyros rendelés,gyros rendelés online,gyros rendelés telefonszáma

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

Chilis ananászos csirke recept

Hozzávalók 4 főre:
A húshoz: 1 ek olaj (autentikusan szezámolajjal, de készíthetjük olíva olajjal is), 1 közepes fej hagyma, 50 dkg csirkemell, 2 gerezd fokhagyma, diónyi friss gyömbér, 200 ml paradicsomital, 2 ek sötét szójaszósz, 6 ek körte vagy almaecet, 2-3 ek nádcukor (méz is lehet), só, 1 db habahero vagy más erős chili paprika, 1 dl víz, 1 közepes nagyságú, friss ananász, fél zöld kaliforniai paprika, 8-10 friss bazsalikomlevél


Először is mindent készítsünk elő.
A csirkét vágjuk kockára.
Az ananászt hámozzuk, majd kockázzuk.
A paprikát szintén vágjuk kockákra.
A hagymát aprítsuk fel.
Hevítsük fel az olajt egy wokban, vagy egy magasabb falú serpenyőben.
Erre tegyük a húst, és dinszteljük fehéredésig a szeletekre vágott fokhagymával, és a gyömbérrel együtt.
TIPP: Aki kedveli a különleges ízeket, egy kisebb csillagánizst is hozzáadhat.
Majd adjuk hozzá a folyadékokat, és a cukrot is.
Forraljuk be, és legvégül adjuk hozzá a paprikát, és az ananászt is.
Pár percig főzzük így.
Amikor már elkészült az étel, keverjük bele a chilit, és az aprított bazsalikomleveket is.
Néhány gyakori kérdés:
    Melyik a kedvenc csokiszelet-márkád (csokiszeleted)?
    Milyen egyszerűbb, ámde finom ételeket készítetek a héten férjeteknek? Leírnátok esetleg napról napra?
    Miért gondolkoznak így még mindig a húsevők?
    Hogy különböztetem meg a bélszínt és a hátszínt egymástól?
    Bevált mignon receptet keresek, amihez a mázat is magam készíthetem?
    Hol van finom brownie és sajttorta Budapesten?
    Szeretitek a házi szalámit?
    Hogyan kerül bele a szotyi héjba a szotyi?
    Sürgős! Muffinnal kapcsolatos?
    Ha az ember részeg tudja magáról hogy részeg?
    Marcián bevonatú torta?
    Mondjatok nekem egy főételt Menükártyára?
    Tudna e valaki segiteni nekem abban, hogy hogyan lehet a torta tetején lévő gyümölcsöket zselatinnal leönteni-rögziteni? ...
    Egészséges, vitamindús menü hétvégére a családnak? Lehetőleg lisztmentes legyen.
    Tejtermék-mentes torta/piskóta recept?
    Mit főztök holnap?
    Hulalával kapcsolatos tapasztalatok?
    Hogyan tudok a legegyszerűbben rizses húst csinálni csirkemellből, paradicsom, paprika nélkül?
    Jartatok mar a Trinakria etteremben a Corvinban? Milyen volt? Meseljetek rola!
    A félfogós búzaliszt olyasmi mint a finomliszt?
    Zöldséges tarhonyát mivel lehet csinálni?
    Tartotok attól hogy Japánból származó radioaktív élelmiszerek megjelennek a magyar picokon?
    Melyik borvidékről származó borokat kedvelitek leginkább? (Esetleg) miért?
    Kb.10 perce sül egy piskótaszerű valami, de beráncosodott a teteje. Miért?
    Zöldséges tésztát hogy kell csinálni? Milyen zöldségekkel lehet?
    Melyik a legjobb mexikói étterem/kajálda Pesten?
http://www.gyakorikerdesek.hu
 

Izgalmas olvasmány

PARANOR BUKÁSA

AZ ELSŐ KIRÁLY

I

A

Z ÖREGEMBER csak úgy előbukkant, látszólag a semmiből. A határvidéki éppen őt leste - jól behúzódva egy terebélyes fa oltalmazó árnyékába egy magas domboldalon, ahonnan be lehetett látni az egész Streleheimet és a belőle kivezető utakat -, mégsem vette észre, noha a telihold fénye legalább tízmérföldes körben mindent megmutatott. Idegesítő, némileg feszélyező tény volt, és az, hogy mindig így történt, semmivel sem tette kellemesebbé. Hogy csinálja az öregember? A határvidéki csaknem egész életét errefelé töltötte, eszének és tapasztalatainak köszönhette, ha megmaradt. Olyasmiket is látott, amiknek a létezéséről másoknak fogalma sem lehetett. Ki tudta olvasni az állatok mozgását abból, ahogyan fodrozták a magas füvet. Meg tudta mondani, milyen messzire járnak előtte, és mennyire gyorsan haladnak. De még a legvilágosabb éjszakán, a legsimább lapályon sem volt képes észrevenni az öregembert, akkor sem, ha tudta, hogy közeledik.

Attól se lett jobb, hogy az öregember viszont könnyedén megtalálta őt. Ráérősen letért az ösvényről, lassú, kimért léptekkel közeledett a határvidékihez, fejét kissé lehajtotta, úgy lesett ki a csuklyája árnyékából. Feketében járt, mint minden druida, csuklyás köpenyében sötétebb volt még az árnyéknál is, amelyen átjött. Nem volt nagydarab, sem szálas, sem túl izmos, de kemény és céltudatos embernek tűnt.

A szeme, ha kivillant, halványzöldes volt. Ám időnként csontfehérnek rémlett, főleg most, amikor az éjszaka ellopta a színeket és mindent a szürke árnyalataira fakított. Ez a szem úgy villogott, mint az állaté, ha beleakad egy fényszikrába: vadul, szúrósan, delejezőn. Fény ömlött el az öregember arcán is, kiemelte a homloktól állig futó mély árkokat, játszott a vénhedt bőr hegy-völgyeiben. Haja és szakálla az a fajta szürke volt, amely közelebb áll a fehérséghez, és olyan vékony, légies pászmákba csapzott, mint a gubancos pókháló.

A határvidéki megadta magát és lassan föltápászkodott. Magas, nyúlánk, széles vállú férfi volt, hosszúra növesztett sötét haját hátrakötötte, barna szemének pillantása éles és merő, sovány arca csupa sík és szöglet, a maga érdes módján mégis mutatós.

Mosoly futott végig az öregember arcán, ahogy odaért. - Hogy vagy, Kinson? - köszöntötte.

Az ismerős hang úgy söpörte el Kinson Ravenlock ingerültségét, mint a szél a port. - Jól vagyok, Bremen - válaszolta, és kezet nyújtott.

Az öregember megragadta és keményen megszorította. A bőrét kiszárította, eldurvította a kor, de a marka erős maradt. - Mióta vársz?

- Három hete. Hosszabb időre számítottam. Meg vagyok lepve. De hát te mindig meglepsz.

Bremen elnevette magát. Hat hónapja azzal az utasítással vált el a határvidékitől, hogy a negyedik évszak első teleholdjakor találkoznak Paranortól északra pontosan ott, ahol az erdő átadja helyét Streleheim síkságának. A találkozó helyét és idejét megbeszélték, de azért nem volt kőbe vésve. Mindketten tisztában voltak a nehézségekkel, amelyekkel az öregembernek szembe kell néznie. Bremen északra ment, a tiltott országba. A visszatérés helyét és idejét olyan események határozták meg, amelyeket akkor még egyikük sem ismert. Kinsonnak nem számított, hogy három hétig volt kénytelen várakozni. Beletelhetett volna három hónap is.

A druida rápillantott szúrós szemével, amely most fehérnek látszott, mert minden színt kiszívott belőle a holdfény. - Megtudtál valamit a távollétemben? Jól kihasználtad az idődet?

A határvidéki vállat vont. - Egy részét. Ülj le és pihenj. Ettél?

Kenyeret, sört kínált az öregembernek, azután összekuporodva ültek egymás mellett a sötétben, kibámulva a síkság széles ívére. Csönd volt odakint, határtalan űr nyúlt a messzeségbe az éjszaka holdfényes kupolája alatt. Az öregember nem sietett, szórakozottan rágcsált. A határvidéki nem rakott tüzet ezen az éjjelen, mint ahogy egyiken sem, amióta megkezdte őrködését. A tűz túlságosan veszedelmes.

- A trollok kelet felé tartanak - szólalt meg valamivel később. - Ezernyien, olyan sokan, hogy nem is tudtam őket megszámolni, noha bejutottam a táborukba újholdkor, jó pár héttel ezelőtt, közel ehhez a helyhez, ahol most ülünk. A számuk minden szolgáló néppel nő. Amennyire megállapíthattam, mindent ők ellenőriznek a Streleheimtől északra. - Elhallgatott. -Te másképp láttad?

A druida megrázta a fejét. Hátralökte csuklyáját, szürke koponyáját ezüsttel . szegte a holdfény. - Nem, most már minden őhozzá tartozik.

Kinson szúrós pillantást vetett rá. - Akkor hát...

- Mi láttál még? - nógatta az öregember, elengedve a füle mellett a kérdést.

A határvidéki fölvette a sörös tömlőt és meghúzta. - A sereg vezérei elzárkóznak sátraikba. Senki sem látja őket. A trollok még a nevüket sem merik kiejteni. Ennek nem kéne így lennie. A hegyi trollok semmitől se félnek. Kivéve, úgy

látom, ettől.

Társára pillantott. - De éjszakánként, miközben vártalak, különös árnyakat láttam cikázni az éjszakai égen a hold és a csillagok fényében. Szárnyas, fekete lények suhannak a semmin át, vadászva, felderítve, vagy egyszerűen őrködve afölött, amit megszereztek. Nem tudom és nem is akarom tudni. Mindazonáltal érzem őket. Most is. Odakint köröznek. Úgy érzem a jelenlétüket, mint a viszketést. Nem, nem is viszketés, inkább borzongás ez, ami akkor fog el, ha érzed, hogy szemek figyelnek, és e szemek tulajdonosainak rossz szándékaik vannak. Libabőrös leszek tőle. Engem nem látnak; azt tudom, hogy ha észrevennének, már halott lennék.

Bremen bólintott. - Koponyahordozók, az ő szolgái.

- Szóval él? - Nem tudta visszafojtani a kérdést. - Ezt tudtad meg? Megbizonyosodtál róla?

A druida félretette a sört meg a kenyeret, és a határvidéki szeme közé nézett. A pillantása távoli volt, tele sötét emlékekkel.

- Él, Kinson. Éppannyira, mint te vagy én. Követtem a vackáig, mélyen be a Késélnek árnyékába, ahová a Koponya Királyság bocsátja gyökereit. Ahogy tudod, először nem voltam biztos benne. Gyanítottam, hittem is, de hiányzott a szilárd bizonyíték. Így hát északra utaztam, ahogy terveztük, keresztül a síkságon, át a hegyeken. Menet közben láttam a szárnyas vadászokat, amelyek csupán éjszaka járnak; nagy ragadozó madarak, őrjáratoznak és figyelik az élőket. Olyan láthatatlanná tettem magamat, mint a levegő, amelyben siklottak. Láttak engem, és semmit sem láttak. Beburkoltam magam mágiába, de nem olyan erősbe, hogy észrevehessék a maguké mellett. A trolloktól nyugatra haladtam el, de láttam, hogy egész földjüket leigázták. Halálra adták, aki ellenállt. Aki tehette, elmenekült. A többiek most őt szolgálják.

Kinson biccentett. Hat hónap telt el azóta, hogy a troll martalócok előtörtek a Charnalból és tervszerűen leigázták az ott lakó embereket. Hadseregük hatalmas és gyors volt, alig három hónap alatt elfojtottak minden ellenállást. Északföld a hódító hadsereg rejtélyes, ismeretlen vezérének hatalmába került. Mindenfélét híreszteltek a kilétéről, de ezek nem nyertek megerősítést. Igazság szerint még azt is kevesen tudták, hogy létezik. A hadról és vezéréről szóló híresztelések déli irányban megálltak az ember előretolt őrhelyeinél, Varfleet és Tyrsis határerődöknél, viszont jobban terjedtek kelet és nyugat felé, a törpék és az elfek között. De ők szorosabb kapcsolatot is ápoltak a trollokkal. Az ember volt a kitaszított faj, a többiek legújabb keletű ellenfele. A Fajok Első Háborújának emléke még nem enyészett el a közben eltelt háromszázötven év alatt. Az ember félrehúzódva éldegélt távoli délvidéki városaiban, mint nyúl, ki lapít odújában, félénken és ártalmatlanul; s a dolgok örök rendjében alig van több szerepe, mint hogy élelmet nyújtson a ragadozónak.

De nem én, gondolta sötéten Kinson. Én soha! Nem vagyok nyúl. Megmenekültem ettől a sorstól. A vadászok egyike lettem.

Bremen mocorgott, fészkelődött, hogy kényelmesebben üljön. - Kutatás közben mélyen behatoltam a hegyekbe - folytatta, visszamerülve a történetbe. - Minél tovább haladtam, annál erősebbé vált a meggyőződésem. A Koponyahordozók mindenütt ott voltak. Másokat is láttam, szellemvilágból megidézett teremtményeket, életre keltett halott lényeket, megtestesült gonoszokat. Óvatosan és figyelmesen kikerültem őket. Tudtam, ha fölfedeznek, valószínűleg nem lesz elegendő a mágiám, hogy megmenekülhessek. Ennek a vidéknek a sötétsége mindent elborított. Vastagon, nyomasztón átitatta a halál szaga és íze. Végül felhágtam a Koponya-hegyre, csupán egy rövid látogatásra, ennyit kockáztathattam meg. Átsurrantam a hágókon, és megtaláltam, amit kerestem.

Szünetet tartott, összeráncolta a homlokát. -Van még más is, Kinson. Sok minden, és egyik sem jó hír.

- De ő ott volt? - sürgette aggodalmasan Kinson, kemény, feszült arccal, villogó szemmel.

- Ott - erősítette meg halkan a druida. - Mágiába burkolózik, a Druidaálom tartja életben. Nem használja valami bölcsen, Kinson. Azt hiszi, túlléphet a természet törvényein. Nem látja, hogy bármilyen erős, mindenért meg kell fizetni,

amit bitorol és leigáz. Az is lehet, hogy egyszerűen nem érdekli. Az Ildatch igézetébe került, és nem szabadulhat.

- Ez a Mágia Könyve, amelyet ellopott Paranorból?

- Négyszáz éve. Akkor még csak Brona volt, a druida, egy közülünk, és nem a Boszorkánymester.

Kinson Ravenlock ismerte a történetet. Bremen is elmesélte, noha a rege egyébként is olyan közismert volt a fajok között, hogy már vagy százszor hallotta. Ötszáz éve, ezer évvel a Nagy Háborúk pusztítása után Galaphile, az elf összehívta az első Druidatanácsot. A Tanács Paranorban ülésezett; oda gyűltek minden faj legokosabb asszonyai és férfiai, akiknek még voltak emlékeik a régi világról, akik megőriztek néhány ütött-kopott, gyűrött könyvet, akiknek tudása túlélte az évezredes barbárságot. A Tanács egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett, hogy a fajokat kiemelje a primitív létből, amely elnyelte őket, és új, különb civilizációt teremtsen. A druidák nekiláttak a fáradságos, közös-munkának, hogy összerakják tudományukat, egybehordjanak mindent, ami maradt, hogy fölhasználhassák a közös jó érdekében. Céljuk az volt, hogy különbbé tegyenek mindenkit, függetlenül attól, ami korábban történt. Voltak köztük emberek, gnómok, törpék, elfek, trollok, és még sokan mások, a régi fajok hamvából kinőtt újak legjobb és legbölcsebb képviselői. Ha csak egy kevés bölcsesség kinyerhető az ismeretekből, amelyeket hoztak, akkor mindenki számára van esély.

Ám a feladat hosszúnak és nehéznek bizonyult, és néhányan egyre türelmetlenebbek lettek. Egyiküket Bronának hívták. Ragyogó eszű, becsvágyó férfi volt, aki a saját biztonságával sem törődve kísérletezni kezdett a mágiával. Mágia kevés volt a régi világban, a tündérbirodalom hanyatlása és az ember fölemelkedése óta szinte semmi. Brona azonban hitt benne, hogy föl kell fedezni és vissza kell szerezni. A régi tudományok kudarcot vallottak, aminek egyenes következménye volt a régi világ pusztulása, a Nagy Háborúk pedig olyan leckét jelentettek, amelyet a druidák láthatólag nem óhajtottak tudomásul venni. A mágia újfajta megközelítést kínált. A könyvek, amelyek tanították, vénebbek és kipróbáltabbak voltak, mint amelyek a tudományokkal foglalkoztak. Eme könyvek legnagyobbika a titkos kívánalmakból született, sötét bájolásokkal védett Ildatch volt, egy gigászi, szörnyűséges kötet, amely túlélt minden pusztulást a civilizáció hajnala óta. Ódon lapjain Brona választ talált mindama problémákra, amelyeknek megoldásával a druidák küszködtek, s úgy döntött, ő fogja megoldani ezeket. Ki volt tűzve a

cselekvés útja.

Más druidák figyelmeztették a veszélyekre - ők kevésbé voltak féktelenek, és kevésbé felejtették a történelem leckéit. Mert sohasem volt a hatalomnak olyan formája, amelyik ne vont volna maga után számtalan következményt. Nincs olyan kard, amellyel ne lehetne egynél többféle módon vágni. Légy óvatos, figyelmeztették. Ne légy vigyázatlan. De Bronát és néhány követőjét, akik hozzá kötötték magukat, nem lehetett lebeszélni, és végül elhagyták a Tanácsot. Eltűntek, magukkal vitték az Ildatchot, térképüket az új világba, kulcsukat, amely zárt ajtókat nyit.

De az végül csak romlásukra lett. Rabul estek hatalmának, örökre megváltoztak. A hatalmat már önmagáért kívánták, saját hasznukra. Mindenről megfeledkeztek, minden más cél megszűnt számukra. Ennek lett közvetlen eredménye a Fajok Első Háborúja. Az ember volt az a faj, amelyet eszközként használtak, akaratát mágiával hajlították meg, átalakították támadó fegyverré. Erőfeszítéseik azonban kudarcot vallottak a Druidatanács és a többi faj együttes erejével szemben. A támadókat leverték, az embert délre száműzték és elszigetelték. Brona és követői eltűntek. Azt mesélték, elpusztította őket a mágia.

- Micsoda bolond! - mondta Bremen hirtelen. - A Druidaálom életben tartotta, de ellopta a szívét és a lelkét, csupán a héjat hagyta meg. Sok éven át hittük, hogy meghalt. Bizonyos értelemben csakugyan ez történt. Ám a mágia által leigázott gonosz része életben maradt. Ez volt az a rész, amely uralkodni akart az egész világon, és azokon, akik benne élnek. Ez volt az a rész, amely mindenek fölött sóvárogta a hatalmat. Mit számít az ár, amit az Álom elővigyázatlan használata követelt? Mit számítottak az annak érdekében kizsarolt változások, hogy a már amúgy is tönkrement élet meghosszabbodjék? Bronából Boszorkánymester lett, és a Boszorkánymester élni akar bármi áron.

Kinson nem szólt. Nyugtalanította, hogy Bremen ilyen könnyedén elítéli Bronát a Druidaálom használata miatt, holott azt maga is alkalmazza. Persze arra hivatkozott volna, hogy ő sokkal kiegyensúlyozottabban, fegyelmezettebben élvele, hogy figyel arra, amit a teste követel. Azt mondta volna, hogy muszáj használni az Álmot, hogy azért csinálja, mert itt akar lenni a Boszorkánymester elkerülhetetlen visszatértekor. De a különbségektől a tény még tény marad, a használat következményei ugyanazok, legyen valaki Boszorkánymester vagy druida.

És egy napon utolérik Brement.

- Akkor hát láttad őt? - kérdezte, mert szeretett volna továbbhaladni a témában. - Láttad az arcát?

Az öregember elmosolyodott. - Neki nem maradt arca, se teste, Kinson. Jelenés, csuklyás köpenybe burkolózva. Mint én, gondolom néha, mert manapság alig vagyok több ennél.

- Ez nem így van! - szakította félbe Kinson.

-Tényleg - helyeselt gyorsan a másik. - Csakugyan nincs így. Nekem van némi érzékem a helyes és a helytelen közti különbséghez, és nem váltam még a mágia rabszolgájává. Még ha te ettől tartasz is, igaz?

Kinson nem válaszolt a kérdésre. - Mondd, hogyan tudtál ilyen közel férkőzni hozzá? Miként lehetséges, hogy nem fedezett föl?

Bremen elfordította a tekintetét. Valami távoli helyre és időbe nézett. - Nem volt könnyű - felelte halkan. - Nagy árat fizettem érte.

Ismét a sörös tömlő után nyúlt, alaposan meghúzta, és olyan súlyos fáradtság tükröződött az arcán, mintha vassal vésték volna a bőrébe. - Kénytelen voltam olyan látszatot ölteni, mintha egy lennék közülük - folytatta egy pillanat múlva. - Gondolataikkal és gerjedelmeikkel, a lelkükben gyökeret vert gonosszal kellett lepleznem magamat. Láthatat-lanságba öltöztem, így nem vették észre testi jelenlétemet, csupán lelki felem volt érzékelhető. Hogy az ő szellemüket jellemző sötétségbe burkolózhassam, énem legfeketébb részéből kellett merítenem. Látom rajtad, hogy kételkedsz ennek lehetőségében. Hidd el, Kinson, a gonosz lehetősége ott lapít minden ember lelke mélyén, magamat is beleértve. Mi jobban féken tartjuk, mélyebbre temetjük, de azért velünké1. Önmagam védelmében arra kényszerültem, hogy kiengedjem rejtekhelyéről. Szörnyű érzés volt, ahogy megérintett, mohón hozzám dörgölőzött. De a célnak megfelelt. Megakadályozta, hogy a Boszorkánymester és tányérnyalói fölfedezzenek.

Kinson elkomorodott. - De megsérültél tőle.

- Egy időre. A visszaút lehetőséget nyújtott a gyógyulásra. - Az öregember ismét elmosolyodott, vékony ajka kissé megrándult. - A gond az, hogy amikor ilyen messzire kiengeded a ketrecéből a gonoszt, később nem szívesen megy vissza. A rácsot rázza. Sokkal inkább szökni akar. Sokkal felkészültebb. És mivel ilyen meghitt közelségben éltem vele, sokkal több esélye is van a szökésre.

Megcsóválta a fejét. - Mindig vizsgázunk az életben, nem igaz? Ez is csak egy újabb példa.

Hosszú csönd következett, a két férfi mereven bámulta egymást. A hold keresztülszelte az égboltot a nyugati szemhatárig, és merülni kezdett. A csillagok felszikráztak, ahogy átúszott közöttük, a felhőtlenül ragyogó ég bársonyként feketéllett a hatalmas, töretlen némaság fölött.

Kinson megköszörülte a torkát. - Ahogy mondtad, megtetted, amit meg kellett tenned. Szükség volt rá, hogy elég közel kerülhess, és meggyőződhess gyanúd helytálló voltá-ról. Most már tudjuk. - Elhallgatott. - Mondd, láttad a Könyvet is? Az Ildatchot?

- Ott, a kezében, számomra elérhetetlenül, különben bizonyosan elvettem és elpusztítottam volna, még az életem árán is!

A Boszorkánymester és az Ildatch a Koponya Királyságban - tehát megvannak, léteznek, nem szóbeszéd, nem legenda. Kinson Ravenlock hátrahőkölt és megcsóválta a fejét. Minden igaz, amitől Bremen félt. Amitől mindketten féltek. És most a troli sereg kitört Északföldről, hogy leigázza a többi fajt. A történelem megismétlődik. Újrakezdődik a Fajok Első Háborúja. Csak ez alkalommal nem lesz, aki véget vessen neki.

- Hajaj - hümmögte szomorúan.

- Van még más is - jegyezte meg a druida, és fölnézett a határvidékire. - Mindent tudnod kell. Létezik egy Tündérkő, amelyet ezek a szárnyas teremtmények keresnek. A Fekete Tündérkő. A Boszorkánymester az Ildatchból szerzett róla tudomást. Ennek a borzalmas Könyvnek valamelyik oldalán említik. Nem közönséges Tündérkő, mint a többi, amelyről hallottunk. Nem egyike a háromnak, melyek közül egy a szívé, egy a szellemé, egy a testé, amelyek egyesítik mágiájukat, ha megidézik őket. Ennek a kőnek a bűvereje nagy gonoszságra képes. Hogy mily okból, mily célra hozták létre - talány. Mindez elveszett az időben. Ám az Ildatch nyilvánvaló szándékkal, sokatmondóan célozgat a kő képességeire. Szerencsém, hogy tudomást szereztem róla. Amikor a fal árnyékában lapultam a nagy cellában, ahol a szárnyas teremtmények összegyűlnek uruk parancsára, akkor hallottam, hogy említik.

Közelebb hajolt a határvidékihez. - Valahol Nyugatföldön van elrejtve, Kinson: egy ódon erőd mélyén, olyan eszközökkel védve, melyeket még csak el sem tudunk képzelni, sem te, sem én! Ott hever elrejtve a tündérbirodalom kora óta, kiesve a történelemből, éppoly elfeledetten, mint a má-gia, és a nép, mely egykor használta. Most arra vár, hogy megtalálják, és ismét alkalmazzák.

- Mire? - kérdezte Kinson.

- Abban rejlik az ereje, hogy a mágia minden más formáját megtöri és átalakítja használójának céljaira. Lehet bármilyen hatalmas vagy körmönfont a másik mágiája, ha a kezedben tartod a Fekete Tündérkövet, akkor úrrá lehetsz ellenfeleden. Kiszívja belőle a bűverőt és téged erősít vele. Tehetetlen lesz veled szemben.

Kinson kétségbeesetten csóválta a fejét. - Miként állhat ellen bárki is egy ilyen dolognak?

Az öregember halkan fölnevetett. - Nana, Kinson, azért ez nem ilyen egyszerű. Nem emlékszel a leckéimre? A mágia használatának ára van. Mindig következményekkel jár, minél erősebb a varázslat, annál komolyabbakkal. De hagyjuk a vitát más időre. A lényeg az, hogy nem engedhetjük át a Fekete Tündérkövet a Boszorkánymesternek, mert őt nem érdeklik a következmények. Ő már túl van az értelem határán. Így hát meg kell találnunk a Követ, még mielőtt ő lelne rá, meg kell keresnünk, méghozzá gyorsan!

- És hogy kezdjünk hozzá?

A druida ásított, fáradtan nyújtózott, a fekete köpeny halk suhogással megemelkedett és visszahullott. - Erre még nem tudok válaszolni, Kinson. Mellesleg, előbb egy másik dolgot kell elvégeznünk.

- Elmész Paranorba, a Druidatanács elé?

- Meg kell tennem.

- De miért? Úgysem hallgatnak rád. Nem bíznak benned. Némelyek még félnek is tőled.

Az öregember bólintott. - Némelyek, de nem mindenki. Vannak páran, akik meghallgatnak. Mindenesetre muszáj megpróbálnom. Nagy veszélyben forognak. A Boszorkánymester túlságosan is jól emlékszik rá, miként idézték elő bukását a Fajok Első Háborújában. Nem ad nekik lehetőséget, hogy még egyszer beavatkozzanak, még akkor sem, ha látszólag nem jelentenek veszélyt többé.

Kinson a távolba nézett. - Bolondok, hogy nem hallgatnak rád, mégis ezt fogják tenni, Bremen. Elveszítették minden kapcsolatukat a valósággal, amely védőfalaikon túl létezik. Már régen nem merészkedtek elő a világba, és többé nem képesek a dolgokat a maguk igazságában értelmezni. Elvesztették önazonosságukat. Megfeledkeztek céljaikról...

- Elég! - Bremen vállon ragadta a magas férfit. - Semmi értelme, hogy ismételgessük, amit amúgy is tudunk. Meg kell tennünk, amit lehet, azután továbbmegyünk a magunk útján. - Gyengéden megszorította Kinson karját. - Nagyon fáradt vagyok. Őrködnél néhány órát, amíg alszom? Azután is indulhatunk.

A határvidéki bólintott. - Őrködöm.

Az öregember fölállt, mélyebbre húzódott a terebélyes koronájú fa árnyékába, s kényelmesen elfészkelődött köntösében egy puha fűfolton. Perceken belül elaludt, mélyen, szabályosan lélegzett. Kinson merőn nézte. A druida még ekkor sem hunyta le teljesen a szemét. A keskeny réseken át előcsillámlott a fény.

Akár egy macska, gondolta Kinson, és gyorsan elkapta a tekintetét. Akár egy veszedelmes macska.