ebéd házhozszállítása olcsón,ebéd házhozszállítás akció,ebéd házhozszállítás ára,ebéd házhozszállítás manü,ebéd házhozszállítás budapest,ebéd házhozszállítás gyorsan,azonnali ebéd házhozszállítás

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

 

Amerikai túrós palacsinta
  
8 db sima, édes palacsinta;
25 dkg tehéntúró,
2 tojás,
 5 dkg porcukor,
1 citrom reszelt héja,
5 dkg mazsola,
1 dl tejföl,
2 dkg vaj;
 1 doboz mirelit meggy vagy fél üveg befőtt,
6 dkg cukor,
1 késhegynyi fahéj,
1 dkg liszt,
1 dl meggylé,
1 dl tejszín.


Palacsintatésztát készítünk úgy, hogy a tojások fehérjét habbá verve tesszük a tésztába.
A szokottnál kissé vastagabb palacsintákat sütünk.

Az áttört túrót a tojások sárgájával, porcukorral, citromhéjjal, mazsolával, tejföllel kikeverjük. Hozzáadjuk a fehérjék habját.

A palacsintákat megtöltjük a krémmel, összegöngyöljük, hőálló tálba tesszük egymás mellé. Meglocsoljuk olvasztott vajjal. Letakarjuk alufóliával, kissé átsütjük a sütőben, de nem pirítjuk meg.

Meggymártás: a mag nélküli meggyet a cukorral, fahéjjal lábasba öntjük.
A lisztet simára keverjük a meggylével, felengedjük tejszínnel, ráöntjük a cukros meggyre. Néhány percig forraljuk.


Izgalmas olvasmány


A FEKETE TÜNDÉRKŐ
FELKUTATÁSA

VIII

MIUTÁN ELVÁLT Brementől, Tay Trefenwyd nyugat felé tartott a Mermidon mentén, a Sárkányfogak déli vonulatát alkotó hegyeken át. Eljött az alkony, az elf letáborozott a hegyek lábánál, hajnalban folytatta útját. Az új nap derűs és enyhe volt, az éjszakai szél tisztára söpörte a tájat, kápráztatóan sütött a nap. Az elf kijutott az előhegyek közül a Streleheim alatti füves síkságra. Látta maga előtt Nyugatföld erdeit és a Sarkantyú-hegység fehérbe burkolózott csúcsait. Arborlon még egynapi járásra volt, tehát ráérősen gyalogolt, közben azon elmélkedett, ami Bremen visszatérése óta történt.
Tay Trefenwyd csaknem tizenöt éve ismerte Brement, még Riscanál is régebben. Paranorban találkozott vele, még az öregember száműzetése előtt. Az elf frissen érkezett Arborlonból, hogy druida tanulmányokat folytasson. Bremen már akkor is öreg volt, ám személyisége karcosabb volt, a nyelve vágott. Akkortájt valósággal lángolt azoktól az igazságoktól, amelyek neki magától értetődőek voltak, noha mindenki más érthetetlennek találta őket. A paranori druidák csak legyintettek rá, mint a bolondra. Kahle Rese és még egy-két ember nagyra értékelte a barátságát és türelmesen meghallgatták a szavait, ám a többiek inkább kerülték.
De nem Tay. Őt ismeretségük első pillanatától valósággal megbabonázta az öregember. Végre volt valaki, aki hitte, hogy fontos - sőt nélkülözhetetlen! -, hogy ne csak szóban oldják meg Négyföld problémáit. Nem elég elemezni és értekezni; tenni is kell. Bremen hitt benne, hogy a régi utak a jobbak, hogy az Első Tanács druidáinak igazuk volt, amikor beleavatkoztak a fajok fejlődésébe. A be nem avatkozás hiba, aminek véget kell vetni, kerüljön akármibe. Tay megértette és tudomásul vette. Mint Bremen, ő is tanulmányozta a régi tudományt, a tündérek útjait, és a mágia felhasználásának módjait a Nagy Háborúk előtti világban. Bremenhez hasonlóan neki is az volt a véleménye, hogy a megrontott erő kétszer olyan halálos, hogy a lázadó druida, Brona más alakban él tovább, és hogy visszatér leigázni Négyföldet. Ez népszerűtlen és veszedelmes vélemény volt; Bremen végül emiatt veszítette el a druidák között betöltött helyét.
De mielőtt ez megtörtént volna, Tay és Bremen szövetséget kötöttek. Első pillanattól társaknak érezték egymást, az idősebb férfi tanítványául fogadta a fiatalabbat, és ennek a tanárnak a tudását föl sem lehetett mérni. Tay teljesítette a feladatokat, megtanulta, amire aTanács és elöljárói utasították, de szabad idejét és lelkesedését kizárólag Bremennek tartogatta. Noha a paranori elfek ifjú koruk óta ismerték fajuk történetét és tudományát, kevés akadt közöttük, aki Tayhoz hasonlóan nyitott lett volna a Bremen feltárta lehetőségek iránt. De tehetség sem volt hozzá fogható. Már Paranorba való érkezése előtt foglalkozott a mágiával, és Bremen segítségével olyan gyorsan haladt, hogy hamarosan már tanára is alig versenyezhetett vele. Risca sohasem érte el Tay szintjét, talán, mert a harci művészetek iránti túlzott lelkesedése miatt nem ismerte el, hogy a mágia még hatalmasabb fegyver.
Az az első öt izgalmas év és a tanultak visszavonhatatlanul megváltoztatták a fiatal elf gondolkodását. Kialakított készségeinek, elsajátított tudásának zömét kénytelen volt titokban tartani, mivel a druidák ellenezték a mágia gyakorlati felhasználását, csupán elvont tanulmányozását engedélyezték. Bremen ostoba tévedésnek tartotta ezt a tilalmat, de mindig kisebbségben volt, és Paranorban mindent a Tanács irányított. Így hát Tay magánszorgalomból tanulta el tőle, amit Bremen megosztott vele, de mindent a szívébe zárt, elrejtett mások szeme elől. Amikor Brement száműzték, és úgy döntött, hogy nyugaton az elfek között folytatja tanulmányait, Tay kérte, hogy hadd mehessen vele. De Bremen nemet mondott. Nem tiltotta meg, csak kérte, hogy fontolja meg jobban. Riscának ugyanez volt az álláspontja, de az öregember azt állította, hogy nekik fontosabb feladataik vannak. Maradjatok Paranorban, legyetek a szemem és a fülem! Legyetek mesterei tudományotoknak, igyekezzetek másokat meggyőzni arról, hogy valós a veszély, amiről beszélek! Amikor eljön az ideje, visszajövök értetek.
Vissza is jött öt napja, hogy Tay, Risca, és Mareth, a fiatal gyógyító még időben elszökhessen. De a többiek, mindazok, akiket Bremen igyekezett meggyőzni, azok, akik kételkedtek és megvetően fintorogtak, valószínűleg már nem menekültek meg. Tay ezt persze nem tudhatta, de a szíve mélyén érezte, hogy a valóság tükröződött a látomásban, amelyet Bremen feltárt előttük. Még napok telnek el, amíg az elfek meggyőződhetnek az igazságról, de Tay bizonyos volt benne, hogy a druidáknak végük.
Akárhogyan is, az ő paranori korszaka lezárult, amikor csatlakozott a távozó Bremenhez. Éljenek vagy haljanak a druidák, nem fog visszatérni. Az ő helye kint van, a világban, hogy megtegye azt, amit Bremen szerint meg kell tenni a fajok túlélésének érdekében. A Boszorkánymester előbújt rejtekhelyéről és dél felé indult, ez mindenki előtt világos, akinek szeme van a látásra és működnek az ösztönei. Az északföldiek és a trollok máris őt szolgálják, és most megpróbálja legyőzni a többi fajt. Emiatt valamennyien - Bremen, Risca, Mareth, Kinson Ravenlock, ő maga - felelősséggel tartoznak. Valamennyiüknek ki kell állniuk és harcolniuk, ott, ahol élniük adatott.
Taynak Nyugatföld jutott. Csaknem öt év után most először tért haza. A szülei megöregedtek. Az öccse megnősült és a Sarandanonba költözött. A nővérének most született a második gyereke. Életek változtak meg, amíg távol volt, és egy egészen más világba tér vissza, mint ahonnan elindult. Ami ennél is fontosabb, ő fog elindítani olyan változásokat, amelyek elhalványítják távolléte idejének minden történését. Minden Föld meg fog változni, és lesznek, akik nem örülnek majd ennek. Nem fogadják majd szívesen, ha megtudják, miért érkezett. Körültekintően kell előhozakodnia mondanivalójával. Jól meg kell válogatnia a barátait és az érveit.
Ám Tay Trefenwyd mindig nagyon értett ehhez. Kellemes, jó természetű elf volt, aki törődött mások gondjaival, és mindig megtett minden tőle telhetőt, hogy segítsen. Nem kereste az összetűzést, mint Risca, és nem volt makacs, mint Bremen. Paranorban őszintén kedvelték, noha Bremen és Risca szövetségese volt. Tay életét erős meggyőződés és páratlan munkaerkölcs irányította, ám ő mégsem tolta magát mintaképül senki elé. Úgy fogadott el mindenkit, amilyen, meglátta benne a jót, és módot talált rá, hogy ezt föl is használja. Még Athabascával sem került összetűzésbe. Nagy keze erős volt, mint a vas, de a szíve lágy. Soha senki nem tévesztette össze gyengédségét a gyengeséggel, ő maga sem hagyta, hogy az elsőből a másodikra következtessenek. Tudta, mikor kell helytállni és mikor engedni. Mindenekelőtt békéltető, egyeztető volt. Ezekre a képességeire nagy szüksége lesz az elkövetkező napokban.
Végigfutott teendőinek listáján, egyenként vette sorra a különböző pontokat.
Királyát, Courtann Ballindarrochot rá kell beszélnie, hogy fölszereljen egy expedíciót, amely elindul megkeresni a Fekete Tündérkövet.
Rá kell beszélnie az uralkodót, hogy hadseregét küldje el a törpék támogatására.
Továbbá meg kell győznie arról, hogy változás küszöbén állnak; bizonyos események és körülmények visszafordíthatatlanul és örökre szólóan megváltoztatják Négyföldet.
Miközben teendőin gondolkodott, északnyugati irányba gyalogolt a nyílt mezőn az erdővidék, hazájának keleti határa felé. Vidáman mosolygott és egy dallamot fütyörészett. Még fogalma sem volt róla, hogyan fogja végrehajtani feladatait, de nem is számít. Majd kitalálja. Bremen számíthat rá. Nem szándékozott cserbenhagyni.
A nappal elröppent, a nap alásiklott a távoli hegyek mögé és eltűnt. A Pykon alatt, a nyugatföldi erdők szélén elfordult a Mermidontól északnak. Mivel beesteledett és már nem látott olyan jól, mint a síkságon, a fák rejtekében haladt tovább. Segítették druidaként szerzett képességei. Tay elementalista volt. Tanulmányai arra irányultak, ahogyan a mágia és tudomány kölcsönhatása egyensúlyba hozza a világ alkotóelemeit, a földet, a levegőt, a tüzet és a vizet. Ismerte szimbiózisukat, kölcsönhatásuk módjait, együttműködésüket az élet fönntartásában, azt, ahogyan egymást védelmezték, ha zavar keletkezett. Elsajátította a törvényeket, amelyek segítségével át lehetett változtatni az egyiket a másikká, amelyek révén az egyikkel elpusztítani vagy megteremteni lehetett a másikat. Képességei egyre jobban kifinomultak. Érzékelte a mozgást, és bárminek a jelenlétét ki tudta következtetni az elemekből. Érzékelte a gondolatokat. Ezen az alapon megfejthette a múltat, és megjósolhatta a jövőt - ami nem azonos a látó képességeivel, nincs köze a halottakhoz, a szellemi erőkhöz, hanem a föld törvényeihez kapcsolódik, a földet körülszövő erővonalakhoz, amelyek minden létezőt összekötnek az akció és reakció, az ok és okozat, a választás és következmény láncával. Ha követ hajítanak a tóba, akkor hullámok keletkeznek. Így minden történés, a legparányibb is, elmozdítja a világ egyensúlyát. Tay megtanulta leolvasni ezeket a változásokat és megfejteni jelentésüket.
Most, miközben az erdei éjszakában lépkedett, a szél mozgásából, a fák között lebegő illatokból, a föld felszínének remegéseiből kihüvelyezte, hogy korábban egy nagyobb gnómcsapat haladt erre és most valahol előtte várakoznak. Ahogy haladt, egyre jobban érzékelte a jelenlétüket. Mélyebbre húzódott a fák közé, hallgatózott, időről időre lehajolt, hogy megérintse a földet, megérezze a testek után maradt meleget. Mágiája vékony, pihekönnyű kacsokban indázott a mellkasából az ujjbegyei felé.
Majd lassított és még jobban elcsöndesedett, mert valami újat érzett. Tökéletes mozdulatlanságban várakozott. Nagyon mélyről valamilyen didergés figyelmeztette félreérthetetlenül, mi az, amit érez, mi közeledik. Egy pillanattal később a feje fölött, a fák közötti résekben épp csak láthatóan felbukkant az egyik szárnyas vadász, a Boszorkánymestert szolgáló Koponyahordozó. Lassan, nehézkesen szárnyalt tova a bársonyfeketeségben, vadászott, nem portyázott. Tay mozdulatlanul állt, leküzdötte a menekülés természetes ösztönét, még jobban elcsitította magát, így a másik nem vehette észre. A Koponyahordozó leírt egy kört, visszatért, szárnyas alakja ott függött a csillagok alatt. Tay lelassította lélegzetét, szívverését, pulzusát. Beleolvadt az éjszakai erdő néma sötétségébe.
Végül a teremtmény elhúzott észak felé, Tay szerint azért, hogy találkozzék parancsolójával. Nem valami jó jel, hogy a Boszorkánymester talpnyalói ennyire dél felé merészkednek, behatolván az elf királyság területére. Ez annak a valószerűségét erősíti, hogy már nem tartanak a druidáktól. A Boszorkánymester rég megjósolt támadása tehát küszöbönáll.
Mélyen beszívta a levegőt és bent tartotta. Mi van, ha Bremen téved, és a támadás nem a törpék, hanem az elfek ellen irányul?
Elindult, még mindig a gnómok után kutatva, és közben is ezen a lehetőségen töprengett. Húsz perccel később meglelte őket, a Drey-erdő szélén táboroztak. Nem gyújtottak tüzeket, és mindenfelé őröket állítottak. Koponyahordozók keringtek az égen. Ez valamilyen portyázó csapat, bár Tay el nem tudta képzelni, mit keresnek errefelé. Itt, a füves síkság szélén nem sok rabolnivaló akadt, legfeljebb néhány magányos ház, azok pedig aligha érdeklik a betörő ellenséget. Mégsem volt valami megnyugtató a tudat, hogy ilyen messze nyugaton, Arborlon közelében keletföldi gnómokkal találkozik, a Koponyahordozókról nem is beszélve. Közelebb óvakodott, hogy tisztán lássa őket. Egy darabig kémlelt, hát-ha fölfedez valami fontosat, de hiába. Megpróbálta összeszámolni őket, majd visszavonult. Biztonságos távolságba hátrált, talált egy félreeső fenyvest, bemászott a sűrű ágak védelmébe és elaludt.
Reggel, mire fölébredt, a gnómok elmentek. Rejtekhelyéről gondosan ellenőrizte a környéket, azután előjött és meg-kereste a gnómok táborhelyét. Lábnyomaik nyugat felé, a Drey-erdő irányába vezettek. A Koponyahordozók is velük mentek.
Tay fontolgatta, hogy kövesse-e őket, azután másképp döntött. Éppen elég dolga van anélkül is, hogy újabb gondot venne a nyakába. Mellesleg ahol egy rablócsapat van, ott másik is akadhat. Ennél fontosabb, hogy riassza az elfeket, a lehető leggyorsabban értesítse őket a gnómok jelenlétéről.
Így hát továbbment észak felé, mindig a fák között maradva, hosszú léptei falták a távolságot. Még nem volt dél, amikor elérte a Rhenn völgyét, amely Arborlon és a nyugat kapuja. Az elf járőrök eddig szoktak jönni. A völgy keleti vége hívogatva bukkant elő a fűtengerből két alacsony dombsor között, de azután gyorsan összeszűkült. A terep hirtelen emelkedett, a dombok meredek bércekké gyűrődtek. Mire az ember odaért a völgy másik végébe, úgy érezte magát, mintha egy satu két pofája közé szorult volna. A Rhenn természetes védelmet jelentett az elfeknek bármilyen keletről közeledő ellenséggel szemben. A sűrű erdők, az észak-déli hegyláncok miatt a Rhenn volt az egyetlen bejárat, amelyen át komolyabb erő betörhetett Nyugatföldre.
Persze mindig őrizték, és Tay tudta, hogy találkozni fog az őrökkel. Nem kellett sokáig várnia. Alig félúton járt a völgy zöldellő folyosójában, amikor elf lovasok dübörögtek eléje a hágó felől, és kiáltozva fékezték meg lovaikat, amikor meglátták. Ismerték, melegen üdvözölték. Adtak neki egy lovat és a hágón át táborukba vezették, ahonnan az őrparancsnok üzenetet küldött Arborlonba Tay érkezésének hírével. Tay beszélt a parancsnoknak a portyázó gnómcsapatról, de elhallgatta a Koponyahordozókat, mert ezt az információt Ballindarrochnak tartogatta. A parancsnok még nem értesült erről a csapatról, és azonnal délnek küldött néhány lovast, hogy kutassák fel őket. Ezután ételt-italt hozatott Taynak, és amíg az evett, leült mellé, és beszámolt mindenről, amire a hazaérkező kíváncsi volt.
Fesztelen csevegésük egyik témáról a másikra csapongott. Beszélik, hogy a trollok mozgolódnak a Streleheimen, de ennél határozottabb hírek nem érkeztek. Ilyen messze délen még senki nem látta őket. Tay óvakodott bármit is mondani a Boszorkánymesterről vagy Paranorról. Amikor lenyelte az utolsó falatot, engedélyt kért, hogy továbbhaladhasson. A parancsnok lovat ajánlott neki és két kísérőt. Tray az előbbit elfogadta, az utóbbit visszautasította, és ismét útnak indult.
Gondolataiba merülve lovagolt ki a völgyből Arborlon felé. Szóbeszédek, de senki nem látott semmit. Kísértetek, árnyak. A Boszorkánymester megfoghatatlan, mint a füst. De Tay látta a Koponyahordozókat és a gnómokat, Bremen pedig magát a Boszorkánymestert északi erődítményében, és ezek a hírek igazak voltak. Bremen biztosra veszi azt, ami történni fog, így hát Tayra vár, hogy valamilyen módon elhitesse az elfekkel.
Útja kígyóként kanyargott Nyugatföld erdőin át, öreg fák sűrűit kerülgetve, tavacskák, kacskaringós patakok mentén, követte a táj vonulatát. Napfény pöttyözte az erdőt, sugarának hosszú ujjai magas fatörzseket, pici, vadvirágos tisztásokat cirógattak az árnyak között; zászlóként lobogva köszöntötték otthonában Tay Trefenwyddet. Válaszul ő ledobta köpenyét, és a napfény meleg palástként borult széles vállára.
Más utasokkal is találkozott az országúton. Férfiak és nők vándoroltak a városok és tanyáik között, kereskedők és iparosok kerestek megélhetést más helyeken. Némelyek bólintottak, integettek üdvözlésképpen, mások csak elhaladtak mellette. De valamennyien elfek voltak és ő már régen nem élt olyan helyen, ahol a fajtájabeliek lettek volna többségben. Ez valahogy olyan különös volt most, hogy ily sokan hasonlítanak rá, és senki se másforma.
Arborlonhoz közeledett a délután közepének bágyadt, lomha óráiban, a tavasz végi nap heve súlyosan, konokul nehezedett rá még a hűvös erdőben is, amikor felbukkant egy lovas. A jövevény egy emelkedő gerince mögött bontakozott ki a vibráló levegőből, és vágtában közeledett, lobogó köpennyel és hajjal. Egyik kezével hevesen integetett, köszöntő kurjongatása megtörte a csöndet. Tay azonnal megismerte. Szélesen elmosolyodott, buzgón visszaintett és megsarkantyúzta a lovát. Kavargó porfelhőben találkoztak, megfékezték hátasaikat, leugrottak a nyeregből és rohantak, hogy megöleljék egymást.
- Üssön meg engem a guta, ha ez nem Tay Trefenwyd!
A jövevény átnyalábolta a magas, karcsú Tayt, fölkapta, mint egy gyereket, meghintáztatta, azután egy nyögéssel ismét leengedte.
- Mennydörgettét! - bömbölte. - Amióta elmentél, nyilván egyfolytában csak ettél. Olyan nehéz vagy, mint egy ló!
Tay belecsapott legjobb barátja tenyerébe. - Nem én lettem nehezebb! Te gyengültél le! Te csavargó!
A másik válaszul derekasan megszorongatta a kezét. - Mindenesetre Isten hozott idehaza. Hiányoztál!
Tay hátrébb lépett, hogy alaposan megnézhesse barátját. Jerle Shannarát is öt éve látta utoljára, mint mindenkit, akit itt hagyott Arborlonban. Ő hiányzott leginkább, még a családtagjainál is jobban. Jerle volt legrégibb barátja, gyerekkori pajtása, akivel együtt nőttek föl Nyugatföldön, az egyetlen, akinek mindent el tudott mondani, akire rábízta volna az életét. Ez a kötelék korán kialakult és még azokat az éveket is túlélte, amikor távol voltak, Tay Paranorban, Jerle pedig - mivel Courtann Ballindarroch első unokatestvéreként születésétől a trón szolgálatára szánták - itthon.
Jerle Shannara harcosnak született. Elf létére külsőre is igen tekintélyes volt, nagydarab, erős kezű-lábú férfi, akinek olyan ösztönei voltak, mint egy ökölvívónak, macskaszerűen gyors reflexei pedig meghazudtolták termetét. Úgyszólván attól kezdve kapott fegyveres kiképzést, hogy megtanult járni. De szerette is a küzdelmet, elbűvölte az izgalom és a csata kihívása, amiben nemcsak termete és ereje volt hasznára, hanem gyorsasága és ravaszsága is. Rettenthetetlen ellenfél volt, fantasztikus munkabírással dicsekedhetett. Mindenben a legtöbbet követelte magától, nem számított, milyen fontos a cél, s az sem, hogy látja-e valaki. És ami a legfontosabb, Jerle Shannara nem ismerte a félelmet. Vagy a vérében volt, vagy így nevelték, esetleg mindkettő szerepet játszhatott nála, de Tay még sohasem látta, hogy barátja meghátrált volna.
Különös kettőst alkottak. Termetre és küllemre hasonlítottak, magasabbra nőttek az átlagnál, mindketten szőkék voltak, hosszú lábúak, családjaik sokat vártak tőlük, mindazonáltal teljes mértékben különböztek. Tay simulékony volt, mindig a kompromisszumot kereste nehéz helyzetekben; Jerle hirtelen haragú, kötözködő, aki esztelenül makacs volt a vitában. Tay az agy embere volt, akit érdekeltek a zavarba ejtő, nehéz, bonyolult kérdések, szövevényes rejtvények; Jerle a testé, aki kedvelte a sportok és a harc kihívásait, aki a gyors reagálásra, az ösztönös megérzésre hagyatkozott. Tay mindig tudta, hogy el akar utazni Paranorba, tanulni a druidáktól, Jerle mindig tudta, hogy a Honi Gárdának, az elf hadsereg elit egységének kapitánya lesz, amely a királyt és családját védelmezi. Különböző egyéniségek voltak, eltérő célokkal és feladatokkal, mégis volt valami, ami összekötötte őket, oly szorosan, akár a vér szava és a sors parancsa.
- Szóval visszatértél! - mondta Jerle. Elengedte Tayt és hátralépett. Egyik hatalmas kezével beletúrt fürtös szőke hajába, és vagány mosollyal nézett barátjára. -Végre megjött az eszed! Meddig maradsz?
- Nem tudom. De nem megyek vissza Paranorba. A dolgok megváltoztak.
A másik mosolya elhalványult. - Csakugyan? Erről beszélj !
- Mindent a maga idejében. Hadd csináljam a magam módján. Különleges céllal vagyok itt. Bremen küldött.
- Akkor csakugyan komoly lehet a dolog. - Jerle ismerte a druidát arborloni tartózkodása idejéből. Egy pillanatra elhallgatott. - Az a teremtmény is belekeveredett, akit Boszorkánymesternek hívnak?
- Mindig is fürge eszű voltál. Igen. Seregeivel dél felé vonul, hogy megtámadja a törpéket. Tudtál róla?
- Hallottam híreszteléseket a streleheimi trollok mozgolódásáról. Azt gondoltuk, hogy talán ellenünk jönnek, nyugat felé.
- Előbb a törpék, azután mi. Azért küldtek, hogy rábeszéljem Courtann Ballindarrochot, küldje el az elfeket a törpék támogatására. Ebben a te segítségedre is számítok.
Jerle Shannara lova gyeplője után nyúlt. - Térjünk le az országútról, és üljünk le az árnyékba beszélgetni. Mit szólnál, ha még nem mennénk be a városba?
- Először inkább beszélgessünk.