karácsonyi ünnepi receptek,karácsonyi ünnepi receptek elkészítése,olcsó karácsonyi ünnepi receptek,egyszerű karácsonyi ünnepi receptek,házilag elkészíthető karácsonyi ünnepi receptek olcsón,hozzávalók

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

Ünnepi töltött pulyka

Hozzávalók:

    4 kg-os pulyka
    1 kisebb libamáj(25 dkg)
    2 dl tej
    5 dkg vaj
    4-5 szem gomba
    1 kávéskanál kapribogyó
    1 zsemle
    2 kemény tojás
    2 gerezd fokhagyma
    1 kg főtt, hámozott gesztenye
    1 nyers tojás
    só
    bors
    3-4 kanál zsír

Elkészítés:

A pulykát két nappal előbb besózzuk.
Amikor a készítéséhez fogunk, előbb pár órát álljon szobahőmérsékleten, hogy ne legyen hideg. A libamájat és a pulyka máját a tejben és a vajban a gombával és a kapribogyóval megsütjük.
Ha kihűlt, ledaráljuk a tejben áztatott és kicsavart zsemlével, a kemény tojásokkal, a fokhagymával és a gesztenye felével. Ha van egy kis maradék sült hús vagy gépsonka, azt is ledarálhatjuk. Eldolgozzuk a nyers tojással, sóval, borssal és a sült májak levével. A keverékkel megtöltjük a pulykát a bőre alatt, az
egészben maradt gesztenyéket pedig a hasüregébe
tesszük. A zsírt megforrósítjuk és mindenütt megöntözzük vele a pulyka bőrét, nehogy párolás közben felhasadjon. Aláöntünk egy pohárnyi forró vizet és fedő alatt 2 óra hosszat pároljuk. Ha kell, még utána öntünk 1-1 merőkanál forró vizet. Utána sütőbe tesszük, saját levével öntözgetve 1-2 órán át sütjük, aszerint, hogy milyen idős és mekkora a pulyka. Időnként meg is forgatjuk, hogy minden oldala szép rózsaszínűre
piruljon.

Izgalmas olvasmány

- Figyelmeztesd Courtann Ballindarrochot a veszélyre, amellyel szembe kell néznünk. Győzd meg, hogy el kell küldenie hadseregét Raybur és a törpék megsegítésére. Ne hagyj cserben!

- Mindent elkövetek. - Az elf parolázott az öreggel, majd hetyke integetéssel távozott. - Még egy emlékezetes találkozó, igaz? Vigyázz rá, Kinson! Vigyázz rá, Mareth! Sok szerencsét mindnyájatoknak!

Vígan fütyörészett, utoljára rájuk mosolygott, azután hosszú léptei még hosszabbra nyúltak és ő eltűnt a fák és sziklák között.

Bremen összedugta a fejét Kinsonnal és Marethtel, hogy eldöntsék, tovább menjenek-e a hágón, vagy várják meg a reggelt. Úgy tűnt, ismét vihar közeledik, de ha várnak, újabb két napot veszíthetnek. Kinson látta, az öregember nagyon szeretné már folytatni az utat, hogy elérje Paranort és megtudja, mi történt igazából. Kipihentek, erősek voltak, így Ravenlock ráállt, hogy továbbmenjenek. Mareth gyorsan igent mondott. Az öregember elismerően mosolygott, és intett, hogy induljanak.

Akkor léptek be a hágóba, amikor a lemenő nap eltűnt a szemük elől. Az égbolt derült maradt, a levegő sem hűlt le, így kényelmesen, gyorsan haladhattak. Éjfélre elérték a hágó tetejét és ereszkedni kezdtek a völgybe. Föltámadt a szél, kitartóan süvöltött délnyugat felől, apró tölcsérekben pörgette a földet és a kavicsokat, a levegő elsötétült a portól. Leszegett fejjel gyalogoltak, amíg le nem értek a hegyről és el nem ült a szél. Előttük tisztán kirajzolódott a csillagos ég hátterében a druidák Öregtornya. Erős, fűrészes vonalú fiatornyokkal, mellvédekkel, feketén nyúlt ki a fák közül. A bástyákon nem láttak fényt. A csöndet semmilyen zaj vagy mozgás nem törte meg..

Elérték a völgy fenekét, elnyelte őket az erdő. A hold és a csillagok világították meg az útjukat a mély árnyékban az Öregtorony felé. Templomok oszlopaiként felszökkenő, hatalmas, öreg fák vették őket körül. Jöttek és elmaradtak a sűrű, lágy füvű tisztások, amelyeken keskeny erek csörgedeztek. Néma és álmatag volt az éjszaka, semmiféle mozgás vagy hang nem hallatszott az ismét feltámadó szélen kívül, amely apró, erőszakos lökésekkel csapkodta arcukat, lobogtatta köpenyüket és a fák ágait. Bremen sebesen, eltökélten haladt az élen, korát meghazudtolóan ruganyos lépésekkel. Kinson és Mareth összenézett. A druida valamilyen rejtett erőtartalékot csapolt meg. Keménynek és kitartónak bizonyult, akár a vas.

Pirkadat előtt elérték Paranort. Lassítottak, amikor a fák réseiben előbukkant a csillagok felé nyúló, sűrű fekete tömeg. Nem észleltek semmi fényt, hangot, mozgást. Bremen megállította a határvidékit és a gyógyítót az erdő árnyékában. Némán, kőarccal meredt a falakra, az Öregtorony mellvédeire. Azután, az erdő rejtekében maradva, körbejárták a kastélyt. A szél gyászos üvöltéssel seperte a bástyákat, kerülgette az égbe fúródó tornyokat. A fák között, ahol ők osontak előre, olyan volt, mint közeledő óriás figyelmeztető zihálása. Kinson verítékben úszott, idegeí megfeszültek, nehezen szedte a levegőt.

Elérték a főkaput és ismét megálltak. A kapu nyitva állt, a hullórostély a magasban, a bejárat - akár egy halálsikolyba dermedt száj - feketén tátongott.

A bezúzott ajtókban görcsbe rándult, élettelen testek hevertek.

Bremen meggörnyedt az összpontosítástól. Az Öregtornyot nézte, de valójában nem látta, valahová mögé pillantott. Szürke haja olyan puhán libegett, mint a kukoricaselyem. A szája mozgott. Kinson a köpenye alá nyúlt és előhúzta rövid kardját. Mareth sötét szeme tágra nyílt, törékeny teste ugrásra készen megfeszült.

Bremen tovább vezette őket. Átvágtak a nyílt téren, amely elválasztotta az erdőt az Öregtoronytól, lassan, kitartóan ballagtak, egyáltalán nem siettek, nem igyekeztek palástolni közeledésüket. Kinson tekintete óvatosan villant jobbra-balra, de úgy tűnt, Bremen nem aggódik. Elérték a kaput meg a halottakat, és föléjük hajoltak, hogy azonosítsák őket. A Druida Gárda tagjai voltak. Mintha állatok marcangolták volna szét őket. Kiomló vérük lucskossá áztatta a földet. Fegyver volt a kezükben, de a legtöbb fegyver eltört. Láthatólag keményen harcoltak.

Bremen behúzódott a fal árnyékába, a megroggyant kapu meg a fölvont hullórostély mellett, és ott rátalált Caerid Lockra. A Druida Gárda kapitánya az őrtorony ajtajának támaszkodott, arcát rászáradt alvadt vér, testét tucatnyi szúrás és vágás borította. Még élt. Szemhéja fölpattant, szája megmozdult. Bremen gyorsan lehajolt hozzá. Kinson semmit sem hallott, a szél elfújta a szavakat.

Az öregember fölnézett. - Mareth! - hívta halkan a lányt.

Az rögtön odasietett és Caerid Lock fölé hajolt. Nem kellett közölni vele, miért van rá szükség. Keze gyorsan végigfutott a sebesült teste fölött, a módot kereste, hogyan segíthetne. De túl késő volt. Már egy empata sem segíthetett Caeriden.

Bremen lehúzta maga mellé Kinsont. Szoros közelségben kuporogtak, arcuk csaknem összeért. Körülöttük halkan huhogott a szél, amint kanyargott, forgott a falak mentén. - Caerid azt mondta, hogy Paranor belső árulás miatt esett el, éjszaka, amikor csaknem mindenki aludt. Három druida volt az áruló. Mindenkit leöltek rajtuk kívül. A Boszorkánymester itt hagyta őket a fogadásunkra. Valahol bent vannak. Caerid idáig vonszolta magát, de tovább nem bírta.

- Ugye, nem mész be? - kérdezte Kinson.

- Muszáj. Meg kell szereznem az Eilt Druint. - Az öregember ráncos arca elszánt volt, tekintete kemény és dühös. -Te és Mareth megvártok idekint.

Kinson makacsul rázta a fejét. Por és homok ment a szemébe, ahogy a szél keresztülszáguldott a sötét nyíláson. - Ez ostobaság, Bremen! Szükséged van a segítségünkre!

- Ha történik velem valami, akkor lesz szükségem rátok, hogy értesítsétek a többieket! - Bremen nem engedett. - Tedd, amit mondok, Kinson!

Fölállt és elindult. Határozott léptekkel, lobogó köpenyben tartott a kapun és az udvaron át a belső fal felé. Néhány pillanat múlva belépett egy ajtón és eltűnt a szemük elől.

Kinson kétségbeesetten nézett utána. - A szentségit - motyogta, és dühös volt magára a határozatlanságáért.

Hátranézett Marethre, aki akkor zárta le Caerid Lock szemét. A Druida Gárda kapitánya meghalt. Csoda, gondolta Kinson, hogy idáig élt. Bármelyik sebe helyben megölt volna egy normális embert. Hogy ennyi ideig kitartott, az is azt bizonyítja, milyen erős és elszánt volt.

Mareth fölállt, ránézett. - Gyerünk - mondta. - Menjünk utána.

Kinson fölpattant. - De hát azt mondta...

-Tudom, mit mondott. De ha bármi történik Bremennel, gondolod, hogy számít, szólunk-e a többieknek vagy sem?

A férfi összeszorította az ajkát. - Csakugyan, mit számít?

Együtt siettek az üres, széljárta udvaron az Öregtorony felé.

BREMEN SZAPORÁN JÁRTA az üres termeket, amelyek némák voltak, mint felhők az égen. Menet közben vizsgálódott, kóstolgatta az Öregtorony ízeit, illatait, hangjait. Gyanakvó elővigyázattal kiterjesztette érzékeit és ösztöneit, hogy megtalálja azt a veszélyt, amelyre Caerid Lock figyelmeztette. De nem érzékelte. Vagy nagyon jól elrejtőzött, vagy távozott.

Légy óvatos, intette magát. Figyelj !

Hogy az Öregtoronyban mindenki meghalt, ezt egészen biztosra vette. Valamennyi druida, az összes gárdista, mindenki, aki sok éven át élt, dolgozott és tanult itt, mindenki, akitől alig négy napja váltak el. A döbbenet, akár a gyomorszájra mért ütés, kiszorította az öregemberből a levegőt és az erőt. Bremen elzsibbadt a tehetetlenségtől. Mind halottak! Tudta, hogy megtörténhet, lehetségesnek hitte, még látta is a vízióban. De a valóság sokkal rosszabb volt. Testek hevertek mindenütt, görcsbe rándulva, holtan. Némelyek kardtól haltak meg. Másokat széttéptek. A druida érezte, hogy olyanok is voltak, akiket az Öregtorony mélyeibe vittek és ott gyilkoltak le. Senki sem élte túl a rohamot. Egyetlen szívverés sem ért el a füléig. Egyetlen élő sem rezzent. Paranor mészárszékké változott. Kriptává.

Elvergődött a visszhangos folyosókon a Tanácsteremig, és ott rátalált a szomorú ronccsá zúzott testű Athabascára, kinek arcára rádermedt a halál. Bremen föléje hajolt, az Eilt Druint kereste, de nem találta. Kiegyenesedett, megállt. Csakis sajnálatot, szánalmat érzett a Fődruida iránt. Amikor ilyennek látta, amikor érzékelte, hogy mind halottak és a druidák erődje üres, azt kívánta, bárcsak erélyesebben igyekezett volna ráébreszteni őket a veszélyre. Végigsöpört rajta a bűntudat. Nem tehetett róla. Bizonyos értelemben magát vádolta. Birtokában volt a tudás meg az erő, mégsem tudta meggyőzni őket. Ez lett az eredmény. Athabasca köntöse szélével befedte annak arcát és továbbment.

Fölkapaszkodott a könyvtárba, háttal mindig a falnak, miközben araszolt előre a kastély halott héjában. Figyelt a veszély áruló hangjaira, óvatos volt és éber. Itt lappangott a fenyegetés, amelyre Caerid Lock és a látomás egyaránt figyelmeztette. Az áruló druidák valamilyen formában várnak rá. Várjanak. A Boszorkánymester azonban elment és teremtményei is vele tartottak. A boszorkányüst, amelyet felkavartak érkezésükkel - a botlócsapda, amelyet Bremen a Druidakútba állított -, elég erősen bugyborékolt és forrt ahhoz, hogy megijedjenek és ne akarják túl hosszúra nyújtani a tartózkodásukat. Ha Bremen figyelt, most is hallhatta a halk sziszegést, a Kút mélyébe visszasüllyedt mágiát, a mágiát, amely életre hívta az Öregtornyot, amely erővel töltötte el a druida bűvigéket. Hatalmas és állhatatlan volt, csupán részét adta annak, amit ígért, oly keveset, ami elhalványult Brona irtózatos ereje mellett. Ám ez alkalommal jól szolgálta a célt, a lázadó druidát elriasztotta az Öregtoronyból.

Felsóhajtott. Csekély diadal, melyben nem lelt örömet. Brona bosszút állt, és csak ez számít. Elpusztította azokat, akik szembeszálltak, akik dacoltak volna vele. Feldúlta erődítményüket. Most már senki nem állíthatja meg - egy öregemberen és néhány követőjén kívül.

Talán. Talán.

Elérte a könyvtárat, ahol rábukkant Kahle Resére. Nem tudta megállni, hogy hangtalanul fel ne kiáltson, amikor megpillantotta. Öreg barátját is betakarta, csupán egyszer bírt ránézni, majd bement a titkos ajtón a szobába, amely a Druida Krónikákat rejtette. A szoba üres volt, csupán az olvasóasztal és a székek álltak benne, meg a por volt szétszórva a padlón, amelyet ő adott Kahlénak végső esetre. Most fénytelen és élettelen volt, bizonyítva, hogy arra használták, amire Bremen szánta. Egy pillanatra megpróbálta elképzelni Kahlét életének utolsó pillanataiban. Nem sikerült. Ám elég volt tudni, hogy a Druida Krónikák biztonságban vannak. Ez legyen öreg barátja sírfelirata.

Ekkor hallott valamit, egy neszt valahonnan lentről, olyan halk zörejt, hogy inkább az ösztöneivel fogta fel, mint a fülével. Kisietett a szobából, érezte, hogy Paranorban tölthető ideje sebesen fogy. Most rögtön meg kell találnia az Eilt Druint. Már csak arra kellett rájönnie, hol a medalion. Nem volt Athabascán. Levehették a holttestéről, de Bremen nem hitt ebben. Caerid Lock szerint a támadás éjszaka kezdődött, és mindenkit váratlanul ért. Athabascát az ágyából kergethették ki. A medalion valószínűleg a lakosztályában van.

Felkapaszkodott a Fődruida irodájához vezető lépcsőn, mint egy néma, szótlan kísértet a halottak között, amelynek nincs súlya, anyaga, jelenléte. Semmi volt, egy eszelős, ki a tűzzel játszik, és nincs balzsama a sebekre, melyeket okoz. Elfáradt, elborította a világ féltése. Olyan reménytelen célt tűzött maga elé - varázslatot gerjeszteni, talizmánt kovácsolni, amely magában tartsa, bajnokot találni, aki forgassa! Van-e esélye, hogy véghezviszi? Miben reménykedhet?

Rálelt Athabasca lakosztályának ajtajára, óvatosan belépett. Minden eredmény nélkül pásztázta a polcokat, az íróasztalt. Kinyitogatta a szekrényeket, irattartókat: semmi. Besietett a Fődruida hálókamrájába, és közben egyfolytában attól rettegett, hogy már a medalionról is lekésett!

És ott egy éjjeliszekrényen hevert az Eilt Druin; elfelejtették a nagy sietségben, mikor az ágyból a halálba vitték Athabascát.

Bremen fölvette, megvizsgálta, megbizonyosodott róla, hogy ez az igazi. A csiszolt fém visszaragyogott rá. Végigfuttatta ujjait a kidomborodó kézen és az égő fáklyán. Azután fürgén a köpenye alá dugta és kisietett a szobából.

Még egyszer végigment á folyosókon és lépcsőkön, még mindig hallgatózva, figyelve, óvatosan. Idáig úgy jutott el, hogy semmivel sem találkozott. Talán elsurranhat az akármicsoda mellett, ami őt lesi. Ködgomolyként siklott a kőpadlón, a homályban és a halálban, el a szűk zugokban meggyűlt árnyéktócsák, az ajtónyílásokba zuhant holtak mellett. Hirtelen meglátta a magas ólomüveg ablakokon át, hogy keleten világosodik az ég. Az éjszaka fakult, közelgett a pirkadat. Bremen mélyen beszívta a dohos, állott levegőt és vágyakozva gondolt a lenti zöld erdő illatára, zamatára.

Elérte a főlépcsőt és elindult lefelé. Félúton tartott két emelet között, amikor a lenti széles lépcsőfordulóban alig észrevehetően moccant valami. Bremen lelassított, megállt, várt. A mozgás különvált az árnyékoktól, újfajta, más formájú árnyék lett belőle. A dolog, amely előbukkant, embernek rémlett, de csak nagy vonalakban. Feketén meredező, sűrű serte borította girbegurba, göcsörtös, elrajzolt, idomtalan végtagjait, testét és fejét. Agyarai voltak és karmai, melyek úgy csillogtak, mint törött, ódon csontok végei, szemében bíbor és zöld tüzek villogtak. Szinte tapintani lehetett romlottságát, ahogy suttogott, szólongatott, könyörgött és hízelgett.

- Breeemen, Breeemen, Breeemen!

Az öregember gyorsan fölfelé pillantott, ahol egy ugyancsak széles, nyitott lépcsőfordulón egy másik teremtmény bukkant föl, kúszott elő a homályból, szakasztott mása az előzőnek.

- Breeemen, Breeemen, Breeemen!

Mindkettő rálépett a garádicsra, az egyik föntről lefelé, a másik lentről fölfelé. Csapdába ejtették az öregembert. Itt nem voltak ajtók, nem mehetett másfelé, mint föl vagy le, el az egyik vagy a másik teremtmény mellett. Ezek kiböjtölték őt. Hagyták, hogy elintézze, amiért jött, hogy összeszedje, ami kellett neki, azután megrohanták. Ezt a Boszorkánymester tervelte ki így, mert tudni akarta, mi olyan fontos, hogy visszahozza őt ide, milyen kincs, miféle morzsányi mágia elég értékes ahhoz, hogy Bremen megmentse. Tudjátok meg, parancsolta a Boszorkánymester, azután tépjétek le élettelen testéről és hozzátok ide nekem.

Egyikről a másikra nézett. Ezek valaha druidák voltak, de mostanra kimondhatatlan valamik lettek belőlük, eszelős ámokfutók, akikről lehántottak minden emberit, és úgy átgyúrták őket, hogy csak egyetlen célt szolgáljanak. Nehéz volt sajnálni őket. Emberek voltak, amikor elárulták az Öregtornyot és lakóit. Megvolt a szabad akaratuk, hogy válasszanak.

Hirtelen beléhasított, hogy ezek állítólag hárman vannak. Hol a harmadik?

Hatodik érzéke, borotvaélesre fent ösztönei jelzésére épp akkor nézett fel, amikor a harmadik levetette magát rejtekhelyéről, egy sziklafülkéből a lépcsőház falában. Bremen félreszökkent, a lény puffanva zuhant a lépcsőre, zúzódócsontjai ropogtak. De még ettől sem hátrált. Vicsorogva, karmait meresztve, visítva, köpködve felemelkedett, és nekiugrott az öregembernek. Bremen ösztönszerűen cselekedett, körülvette magát a druida tűz kék függönyével, amely elnyelte a fekete lényt. Ám az nem torpant meg. Fekete szőrzete lángolt, bőre levált és megolvadt, de csak jött. Bremen ismét lesújtott rá. Megrémítette és elképesztette, hogy a kreatúra még mindig talpon van. A lény rárontott, ő félre-ugrott, és egy kétségbeesett rúgás után hanyatt esett a lépcsőn.

Végül elfogyott a teremtmény ereje. Megcsúszott, felbukott, kigurult a lépcső szélére, lezuhant, és ragyogó fáklyaként eltűnt a tintafeketeségben.

Bremen feltápászkodott. Megperzselt bőrét végigszántották a lény karmai. A másik kettő lassú, fenyegető lépésekkel közeledett, mint a macskák, amikor az egérrel játszanak.

Bremen igyekezett mágiával védeni magát, de kimerítette az első támadás, amelynek dühe annyira megriasztotta, hogy túl sokat használt el saját erejéből. Mostanra szinte semmi sem maradt.

Úgy tűnt, ezt a lények is tudták. Nyűgös nyivákolással, ráérősen oldalogtak feléje.

Bremen a lépcsőház falának vetette a hátát és figyelte, ahogy közelednek.

MINDEKÖZBEN Kinson és Mareth némán osontak az Öregtorony folyosóin az öregembert keresve. Mindenfelé halottak hevertek, a druidának azonban sehol semmi nyoma. Figyeltek és füleltek, hátha meghallják lépései neszét, de hiába. Kinson egyre jobban aggódott. Ha valami gonoszság rejtőzik az Öregtoronyban a behatolókra várva, akkor lehet, hogy ők fognak elsőnek beleszaladni. Előbb találja meg őket, mint ők Brement, és a végén még ők szorulnak az öregember segítségére. Vagy a druida máris elveszett, csak ők nem hallották? Talán már késő?

Sohasem lett volna szabad hagyni, hogy Bremen egyedül jöjjön be!

Elhaladtak a Druida Gárda tagjainak holtteste mellett, akik a torony emeletén vívták utolsó csatájukat, azután tovább kapaszkodtak. Még mindig nem leltek semmit. Végtelen számú lépcső kanyargott fölfelé a feketeségben. Mareth a falhoz simult, igyekezett kifürkészni, mi lehet előttük. Kinson a hátuk mögé nézegetett, attól tartva, hogy bármi-kor megtámadhatják őket. Arca és keze verítékezett.

Hol lehet Bremen?

Azután valami megmoccant a következő lépcsőpihenőben, némileg változott a sötétség, valami kivált az árnyékból.Kinson és Mareth megmerevedett. Furcsa, suttogó nyüszítés sodródott le hozzájuk.

- Breeemen, Breemen, Breeemen!

Összenéztek, és óvatosan megindultak előre.

Fölöttük a lépcsőre zuhant valami, egy súlyos test, túl messze ahhoz, hogy láthassák, de elég közel ahhoz, hogy elképzelhessék. Kék fény lobbant a sötétben. Sivalkodás harsant, testek puffantak. Másodpercekkel később egy lángoló gömb huppant le a lépcső széléről és lezuhant mellettük, miközben rángatózott kínjában. Még élt, bár már csak pislákolt benne az élet, mikor nekicsapódott a padlónak.

Mareth és Kinson az óvatosságról megfeledkezve rohanni kezdtek. Följebb érve megpillantották a lépcsőn Brement, csapdába esve két ocsmány lény között, amelyek lentről és föntről fenyegetően közeledtek hozzá. Az öregember vérzett, megpörkölődött és láthatóan kimerült. Druida tűz vibrált az ujjai hegyén, de nem tudott belobbanni. A lopakodó lények nem siettek.

Mindhárman odafordultak. Meghökkentette őket a határvidéki és a lány közeledése.

- Ne! Menjetek innen! - kiáltotta Bremen, amikor meg-pillantotta őket.

De Mareth tovább rohant a grádicson. Hirtelen felröppent az alsó lépcsőfordulóra, lehagyva a meghökkent Kinsont. Szilárdan megvetette a lábát és előregörnyedt, olyan lett, mint egy összenyomott rugó. Keze fölemelkedett, karjait széttárta, tenyerét fölfelé fordította, mintha a mennyekhez könyörögne segítségért. Kinson kétségbeesetten fújt egyet és utána rohant. Mit művel ez a lány? A közelebb álló szörnyeteg figyelmeztetően fölszisszent, megfordult, és kimeresztett karmokkal alászökdécselt a lépcsőn, fürgén, mint a gondolat. Kinson ordított dühében. Még mindig túl messze volt!

Mareth ekkor egyszerűen felrobbant. Hatalmas, bömbölő köhögés hallatszott, és a lökéshullám a falhoz csapta Kinsont. Elvesztette szem elől a lányt, Brement és a teremtményeket. Tűz csapott föl arról a helyről, ahol Mareth állt, kék láng, amely fehérré forrósodott. Nekivágódott a közelebbi lénynek, és kettétépte. Azután megtalálta a másodikat is, amely közelebb volt Bremenhez, és elsodorta, mint levelet a szél. A kreatúra rémülten visított, miközben elégett. A tűz továbbrohant, végigperzselte a kőfalakat és lépcsőket, el-szívta és füstté változtatta a levegőt.

Kinson eltakarta a szemét, és igyekezett föltápászkodni. A tűz egy szempillantás alatt kilobbant. Csupán a füst maradt, amely vastag gomolyokban töltötte meg a lépcsőházat. Kinson felrohant a lépcsőn, és megtalálta a pihenőn az összeesett Marethet. Fölemelte, átkarolta ernyedt testét. Mi történt vele? Mit csinált? Pihekönnyű volt, arca sápadt, koromcsíkos, kurta, sötét haja nyirkos sisakként fedte a koponyáját. Szemét félig lehunyta, Kinson csak fehérséget látott a pillák közötti résben. Közelebb hajolt hozzá. Mareth mintha nem lélegzett volna, a férfi nem érezte a pulzusát.

Hirtelen Bremen bukkant elő mellette a füstből, kócosan, űzött tekintettel. -Vidd innen! - kiáltotta.

- De nem hiszem, hogy... - próbált vitatkozni Ravenlock.

- Gyorsan, Kinson! - szakította félbe Bremen. - Ha csakugyan meg akarod menteni, akkor vidd ki az Öregtoronyból! Eredj!

Kinson, karjában Marethtel szó nélkül megfordult és lesietett a lépcsőn, nyomában a tépetten lobogó köntösű Bremen. Lent átbukdácsoltak a tornyon, botladozva, krákogva, könnyező szemmel, füsttől fuldokolva. Bremen hallotta, hogy valami megmozdul a föld alatt. Valami ébredezett, valami nagy és dühös, valami elképzelhetetlenül hatalmas.

- Fuss! - kiáltotta teljesen szükségtelenül Kinsonnak.

A határvidéki és a druida együtt rohantak a halott Paranor füstös homályán át a napfény és az élet felé.