húsvéti sonka recept gyorsan,egyszerű húsvéti sonka recept,házi húsvéti sonka receptek,húsvéti sonka recept tippek,húsvéti sonka recept főzése,húsvéti sonka recept elkészítése

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

Kenyérben sült sonka recept

Hány személyre:

» 45 dkg liszt
» 25 dkg rétesliszt
» 5 főtt krumpli
» kovász
» 1 db 40 dkg kötözött sonka
» 1 ek bazsalikom
» 1 kk só
A liszteket, főtt;tört krumplit, kovászt, bazsalikomot, fél l meleg vizet összedolgozzuk, majd kelni hagyjuk. Ha megkelt lisztezett deszkán kinyújtjuk, fél centi vékonyra nyújtjuk, közepére tesszük a főtt, zsinegétől megszabadított sonkát, és ráhajtjuk a tésztát. Zsiradékkal bélelt tepsibe helyezzük, lisztezett vízzel megkenjük, és készre sütjük.

Rakott sonka recept

Hozzávalók:
3 nagy fej vöröshagyma
4 főtt tojás
4 nagy szelet füstölt főtt tarja
6-7 nagy krumpli
1 gerezd fokhagyma
só
bors
petrezselem
olaj
1 evőkanál vaj
1 evőkanál liszt
kb. 5 dl liter tej

Elkészítés:
Elkészítés:
A krumplit megfőzöm, majd meghámozom, karikára vágom, és kiolajozott tepsi aljára leteszem. A tojást meg a hagymát is karikára vágom, és a krumplira teszem rétegesen. Megfűszerezem, sózom, rávágom a fokhagymát. A tetejére fektetem a sonkaszeleteket úgy, hogy befedje az egészet. A vajból, a lisztből és a tejből besamel mártást készítek, melyet ráöntök a sonkára, a végén megszórom petrezselyemlevéllel. Sütőben addig sütöm, míg a sonka szépen megsül.

Tanácsok:
Megjegyzés:
Én a besamelmártásba belekevertem egy tejszínes kockasajtot is, hogy krémesebb legyen. Az étel tetejére lehet tejfölt, sajtot is tenni még, úgy is nagyon finom. Én így hasznosítottam a húsvétról megmaradt sonkát, főtt tojást.

Néhány gyakori kérdés:
Probáltátok már? Aramellás sport szelet,   
    Milyen tapasztalataid vannak Steakkel?   
    A halrudacskák milyen fajta halakból készülnek?   
    Húhoh palacsinta? Hogy csináljátok?   
    Konnyen elkeszithető ételek?   
    Hogy kell megcsinálni a tarhonyát?   
    Tejfölös húsos répa levest szeretnék főzni, de nem igazán tudom, hogyan kellene. (? )   
    Írtok nekem bevált muffin receptet?   
    Meiket menüt ennéd meg jobban?
    Sertés zsír megromolhat?   
    Kiszáradt füstölt csülökkel mit kezdhetek?   
    Hogyan kell csinálni a tojásos nokedlit?   
    Két évesnek itthon elkészíthető aránylag könnyű szülinapi torta recept?   
    Kárász, keszeg ikrája ehető? Ponty ikráját megszoktam csinálni, de nem tudom hogy a kárász és bodorka ikráját meg lehet-e ...   
    Nagyon finom éttermi, tuti recepteket hol találhatok? Megosztaná velem valaki a hagymakrémleves, és egyéb krémlevesek, levesek ...   
    A sikér tartalma-e szénhidrátot? Cukorbeteg vagyok, sok alacsony szénhidrát tartalmú gaboná sütésével kísérletezek, de ezek ...   
    Tiramisu készítésénél mascapone helyett natúr vajkrémet ajánlottak, kipróbáljam?   
    Tortadíszítéshez való vajkrém recept (csokis)?   
    Milyen édességeket szoktatok/fogtok készíteni Húsvétkor?   
    Miert fut ossze mindig az eresztek a levesbe? Tejfolesen szeretnem de osszefut mindig mit csinalok rosszul?   
    Leveles tésztából (bolti) hogyan csináljak sajtos pogit?   
    Mitől van ammóniaszaga a főtt tojásnak?
gyakorikerdesek.hu

Izgalmas olvasmány

AZ IDŐ TELT, az éjszaka nyúlt. Eljött az éjfél, majd el is múlt. A hold lebukott a látóhatár mögé, a csillagok hatalmas, kaleidoszkópszerű mintákban haladtak át a feketeségen. A némaság súlyosan ülte meg a Streleheimet, a síkság ürességében semmi sem mozdult. Még a fák között, ahol Kinson Ravenlock őrködött, ott is csak az öregember lélegzetét lehetett hallani.

A határvidéki lenézett a társára. Bremen, ugyanolyan számkivetett, mint ő maga, egyedül a hitben, száműzött olyan igazságok miatt, amelyeket csak ő tud elfogadni.

Ebben hasonlítunk, gondolta. Eszébe jutott első találkozásuk. Az öregember egy varfleeti fogadóban jött oda hozzá, hogy igénybe vegye a szolgálatait. Kinson Ravenlock az utóbbi húsz évben, tizenöt éves kora óta nyomkereső, cserkelő, fölfedező és kalandor volt. Callahornban nőtt föl, azon kevés családok egyikében, amelyek megmaradtak a Határvidéken, amikor mindenki más sokkal délebbre költözött, hogy eltávolodjon a múltjától. A Fajok Első Háborújának befejeztével, amikor a druidák széttagolták Négyföldet, Paranort pedig megtették középpontnak, az emberek úgy határoztak, hogy ütközőterületet hagynak maguk és a többi faj között. Így, noha a Délvidék egészen a Sárkányfogakig ért, az emberek csaknem teljesen kiürítették a Szivárvány-tó fölötti területet. Csupán néhány délvidéki család maradt helyben, akik úgy tartották, hogy ez az otthonuk, és nem óhajtottak a kijelölt térség népesebb tájaira költözni. A Ravenlock família ezek közé tartozott.

Kinson tehát határvidékiként nőtt föl, a civilizáció peremén, viszont ugyanúgy ismerte az elfeket, törpéket, gnómokat és trollokat, mint az embereket. Utazott az országaikban, megtanulta szokásaikat. Elsajátította az összes nyelvet. Szenvedélye volt a történelem, és elég sokféle nézőpontbólszemlélhette ahhoz, hogy a felkínált igazságok választékából a legfontosabbakat szedegesse össze. Bremennek is szenvedélye volt a történelem, és a kezdetektől fogva osztották egymás nézeteit. Ezek közül az egyik az volt, hogy a fajok nem azzal tarthatják fent a békét, ha elhúzódnak egymástól, hanem ha erősítik a kötelékeket, a másik pedig, hogy a siker útjában a legnagyobb akadály a Boszorkánymester.

Már akkor, öt éve is keringtek a hírek. Élt valami gonosz a Koponya Királyságban, amely korábban soha nem látott teremtményeket és fenevadakat gyűjtött maga köré. Meséltek repülő lényekről, szárnyas szörnyetegekről, amelyek éjszakánként portyáznak halandó áldozatok után. Suttogtak emberekről, akik északra mentek és sohasem látták őket többé. A trollok távol tartották magukat a Késéltől és a Malgtól. Meg sem kísérelték, hogy átkeljenek a Kierlakon. Kizárólag állig fölfegyverzett, nagy csoportokban utaztak a Koponya Királyság közelében. Északnak ezen a részén semmi sem termett. Ahogy telt az idő, ez a pusztaság felhőkbe és ködbe burkolózott. Kiaszott és meddő lett. Nem volt ott más, mint por és sziklák. Azt mondták, semmi sem tud megmaradni benne. Semmi, ami igazán élő.

Legtöbben csak legyintettek ezekre a történetekre. Sokan egy fikarcnyit sem törődtek vele. Különben is, ez egy távoli és barátságtalan világrész volt. Mit számít, hogy él-e ott valami, vagy sem? De Kinson elment Északföldre, hogy a saját szemével győződjön meg a valóságról. Alig tudott élve elmenekülni. A szárnyas lények öt napon át üldözték, miután észrevették, hogy birodalmuk határán bóklászik. Csak nagy ügyességgel és nem kevés szerencsével sikerült egérutat

nyernie.

Így aztán, amikor Bremen megszólította, a határvidéki gondolatban már elfogadta a druida igazságát. A Boszorkánymester létezik. Brona és követői ott élnek északon, a Koponya Királyságban. Nem képzelgés, hogy Négyföld veszélyben forog. Valami baljóslatú bontakozott ki lassan.

Beleegyezett, hogy elkíséri az öregembert utazásain, segít neki, amikor még két szemre van szüksége, hírnökként és nyomkövetőként szolgálja, veszély esetén fedezi a hátát. Számos oka volt, hogy így cselekedjék, de egyik sem sarkantyúzta annyira, mint az, hogy először látott célt maga előtt. Belefáradt a sodródásba, abba, hogy életének nincs más értelme, mint újra látni azt, amit már látott, és felvenni a pénzt ezért a kiváltságért. Unatkozott. Kihívásra vágyott.

Bremen ezt bizton megadta neki.

Álmélkodva csóválta a fejét. Megdöbbentő, milyen messzire jutottak együtt, és milyen közel kerültek egymáshoz. Elképesztő, milyen fontos lett ez a két dolog Kinson Ravenlocknak.

Valami moccant messze kint a Streleheim téres lapályán. Pislogott egyet, belefúrta pillantását a sötétbe, de semmit sem látott. Azután ismét mozdult valami, apró fekete rebbenés egy hosszú vízmosás árnyékában. Olyan messze volt, hogy Ravenlock nem lehetett biztos abban, amit látott, de már gyanította, mi lehet. Gyomra összerándult. Látott már ilyen mozgást, mindig éjszaka, mindig valamilyen kopár, kietlen helyen, Északföld határán.

Meg se moccant, figyelt, abban reménykedett, hogy téved. Ismét látta a mozgást, ezúttal közelebb. Valami fölemelkedett a földről, az éjszakai síkság sötét foltjai fölött lebegett, azután lecsapott. Lehetett volna egy nagy madár is, amely élelem után kutat, de nem az volt.

Az egyik Koponyahordozó közeledett.

Kinson várt, meg akart bizonyosodni róla, merre tart a teremtmény. Az árny ismét fölszárnyalt a csillagfénybe, egy darabig lebegett a vízmosás mentén, majd elfordult és kitartóan közeledett a határvidéki és a druida rejtekhelyéhez. Ismét lebukott és eltűnt a föld feketeségében.

Kinson összeszoruló szívvel fejtette meg, mit csinál. Valakinek a nyomait követi.

Bremenét.

Gyorsan megfordult, de az öregember már mellette volt, és belefúrta pillantását az éjszakába. - Éppen azon voltam...

- Hogy fölébressz - fejezte be a mondatot az öreg. - Igen, tudom.

Kinson visszanézett a síkságra. Semmi sem mozdult. - Láttad? - kérdezte halkan.

- Igen. - Bremen hangja éber volt, de nyugodt. - Az egyik engem követ.

- Biztos vagy benne? A te nyomaidat követi, nem valaki másét?

- Valahol hanyagságot követtem el. - Bremen szeme megvillant. - Tudja, hogy erre jöttem, és azt keresi, merre mehettem tovább. A Koponya Királyságban nem láttak, így ez csak véletlen fölfedezés. Óvatosabban kellett volna átvágnom a síkságon, de azt gondoltam, biztonságban vagyok.

Ahogy figyelték, a Koponyahordozó ismét előbukkant, föllebbent az égre, egy darabig némán siklott a tájban, majd újra eltűnt az árnyékban.

- Még van időnk, amíg ideér - suttogta Bremen. - Induljunk. Elrejthetjük nyomainkat, ez megzavarja, ha esetleg tovább akarna követni. Vár Paranor és a druidák. Gyere, Kinson.

Fölálltak, visszasurrantak az árnyak közé, majd leereszkedtek a dombon az erdőbe. Némán haladtak, sima és gyakorlott mozdulatokkal, sötét alakjuk mintha siklott volna a föld fölött.

Pillanatok alatt eltűntek.

II

A

Z ÉJSZAKA hátralevő részében az oltalmazó erdőben mentek. Kinson vezetett, Bremen árnyékként követte egy lépés távolságból. Egyikük sem beszélt, jól érezték magukat a csöndben, egymás társaságában. Nem látták többé a Koponyahordozót. Bremen varázslatot használt, hogy elrejtse a nyomaikat, csak annyit, hogy eltitkolja haladásuk irányát, de ne hívja fel magukra a figyelmet. A szárnyas vadász nyilván úgy döntött, hogy nem hagyja el Streleheim pusztaságát, különben érezték volna a jelenlétét. Csupán az itt élő lényeket érzékelték. Biztonságban voltak, legalábbis pillanatnyilag.

Kinson Ravenlock fáradhatatlanul lépdelt, azzal a ruganyos mozgással, amelyet Négyföld országaiban tett nagy gyaloglások alakítottak ki tucatnyi év alatt. A határvidéki szálas, erős ember volt, élete virágában, aki, ha kellett, még

mindig bízhatott a reflexeiben és a gyorsaságában. Bremen csodálattal figyelte, és saját ifjúságára emlékezett. Azon me-rengett, mily messzire jutott attól az élet ösvényén. A Druidaálom hosszabb életet adott neki, mint a legtöbb emberé - hosszabbat, mint amennyit a természet törvényei szerint kaphatott volna -, de még ez sem volt elegendő. Naponta érezte, ahogy elszivárog belőle az erő. Még lépést tudott tartani a határvidékivel utazás közben, de már csak varázslat segítségével. Manapság szinte minden cselekedetében rászorult a varázslatra, és tudta, egyre kevesebb ideje van hátra a földön.

Mégis bízott magában, mint mindig. Leginkább ez tartotta meg erősnek és elevennek. Ifjan állt be a druidák közé, történelmet és régi nyelveket tanulni. Mások voltak akkor az idők, a druidák még tevékenyen részt vettek a fajok fejlesztésében és pallérozásában, még azon dolgoztak, hogy kapcsolatot teremtsenek közöttük a közös célok érdekében. Csak később, alig hetven éve kezdtek visszahúzódni falaik közé, hogy saját tanulmányaiknak szenteljék magukat. Bremen tanulni ment Paranorba, és sohasem unta meg, tudásvágya nem csillapult. Csakhogy a tanulás nem egyenlő a zárt dolgozószobával és az elmélkedéssel. Az tanul, aki utazik és elvegyül, aki közös témákról vitatkozik, aki - csak a megfigyelésből meríthető - tudatában van az élet árapályának, aki hajlandó beismerni, hogy talán nem minden igazság érhető el a régi utakon.

Bremen már akkor elfogadta, hogy a mágia talán sokkal alkalmazhatóbb és tartósabb formája az erőnek, mint a Nagy Háborúkat megelőző korból maradt tudomány. A tudás, amelyet Galaphile idejéig visszamenőleg összeszedtek az emlékekből és könyvekből, nem adhatta meg azt, amit a tudománytól vártak. Túlságosan töredékes volt, időben túlságosan távoli a civilizációtól, amelyet szolgálnia kellett volna, céljai túl homályosak ahhoz, hogy kulcsai nyissák a megértés ajtóit. A mágia más. Vénebb a tudománynál és könynyebben hozzáférhető. Az elfek, akik abból az időből származtak, tudták ezt. Noha sok éven át rejtekezve, elszigetelten éltek, megmaradtak a könyveik és írásaik, amelyek sokkal érthetőbb célokat követtek, mint az óvilág tudománya. Igaz, még sok minden hiányzott, a tündérvilág hatalmas varázslatai elvesztek, és nem lesz könnyű visszaszerezni őket. Ám ez még mindig nagyobb reménnyel kecsegtetett, mint a tudományos út, amellyel a Druidatanács küszködött.

De a Tanács emlékezett rá, milyen árat kellett fizetniük a mágia fölélesztéséért a Fajok Első Háborújában, mi történt Bronával s követőivel, és nem akarták újra kinyitni az ajtót. A mágia tanulmányozását engedélyezték, de nem bátorították. Úgy kezelték, mint holmi különlegességet, amely rendelkezik néhány használható eszközzel, ám gyakorlatát semmilyen körülmények között nem tekintették jövőbe vezető ajtónak. Bremen roppant sokáig és minden siker nélkül vitatta ezt az álláspontot. A paranori druidák többsége maradi volt és nem adtak lehetőséget a változtatásra. Tanulj a hibáidból, kántálták. Ne felejtsd el, milyen veszedelmes lehet a bűbáj gyakorlása. Jobban teszed, ha elfelejted futó érdeklődésed tárgyát, és inkább komolyabb tudományokkal foglalkozol. Bremen persze nem tette - nem bírta megtenni. Ellenkezett a természetével, hogy félrelökjön egy lehetőséget, pusztán azért, mert egyszer kudarcot vallottak vele. Emlékeztette társait, hogy a balsikert a helytelen használat okozta. Nem szükségszerű, hogy másodszor is ez történjék. Néhányan egyetértettek vele. Végül azonban, amikor a nyakasságát megelégelve száműzték a tanácsból, egyedül távozott.

Akkor Nyugatföldre ment, és sok évig az elfek között élt, tanulmányozta tudományukat, elmerült írásaikban, igyekezett egy keveset visszaszerezni abból, ami elveszett, amikor a tündérlények átengedték helyüket a halandó embernek. Néhány dolgot magával hozott. A Druidaálom titka már a birtokában volt, noha csupán primitív formában. Rafinériájának elsajátítása, következményeinek elfogadása időbe telt, és Bremen akkor fordíthatta csak hasznára, amikor elég vén lett hozzá. Az elfek rokon szellemként fogadták, bebocsátották csekélyebb varázslataik kincsesházába, elfeledett irataik közé. Ő idővel gyöngyöket talált a hulladék között. Más földeket is bejárt, ahol ugyancsak rábukkant a mágia szilánkjaira, bár ezek csökevényesek és számos esetben még azoknak a népeknek is idegenek voltak, amelyek használták őket.

Mindeközben kitartóan munkálkodott, hogy bizonyítékokat szerezzen ahhoz az egyre erősebb meggyőződéséhez, miszerint a Boszorkánymester és Koponyahordozói léteznek, azonosak a fellázadt druidákkal, akik sok évvel azelőtt elmenekültek Paranorból: ők azok a teremtmények, akiket legyőztek a Fajok Első Háborújában. De a bizonyítékok olyanok voltak, mint virágillat a szélben: az egyik pillanatban még léteztek, a másikban eltűntek. Kitartóan nyomozott, határokon és királyságokon kelt át, közeli és távoli városokat keresett föl, ment egyik regétől a másikig, amíg el nem ért a Boszorkánymester birodalmának szívébe, a Koponya Királyság katakombáiba, hol a sötét lény csatlósának álcázottan várta az alkalmat, amikor elmenekülhet a tudásával. Ha erősebb lett volna, hamarabb ismerhette volna meg az igazságot. De évekbe telt, hogy kifejlessze magában a készségeket, amelyekre szüksége volt egy északi utazáshoz. Évek teltek el tanulással, fölfedezésekkel. Kevesebb idő is elég lett volna, ha a Tanács támogatja, ha szakítanak babonáikkal, félelmeikkel, elfogadják az adódó lehetőségeket, de hát ez sohasem történt meg.

Felsóhajtott az emléktől. Ha erre gondolt, elszomorodott. Mennyi eltékozolt idő! Mennyi füstbe ment lehetőség! Paranornak talán már késő. Mit mondhat most, mivel győzze meg őket arról, mekkora veszedelemmel kell szembenézniük? Egyáltalán, hisznek neki, ha elmondja, amit fölfedezett? Több mint két év telt el azóta, hogy meglátogatta az Öregtornyot. Néhányan valószínűleg holtnak hiszik. Olyan is lehet közöttük, aki egyenesen ezt kívánja. Nem lesz könnyű meggyőzni őket arról, hogy tévedtek a Boszorkánymestert illetően, hogy felül kell vizsgálniuk elkötelezettségüket a fajokkal szemben, és ami a legfontosabb, meg kell gondolniuk, hogy a jövőben is elutasítják-e a varázslat használatát.

Hajnalhasadáskor értek ki a vadon mélyéből, a fény ezüstből arannyá változott, ahogy a nap előkúszott a Sárkányfogak mögül, és a nyiladékokban lezúdította melegét a nyirkos földre. A fák gyérülni kezdtek, kis csoportokká, magányos őrszemekké ritkultak. Előttük Paranor magasodott a párás fényben. A druidák erődje, a vaskos citadella sziklaalapra épült, amely ökölként bújt ki a földből. A magasba szökkenő falakat vakító fehérre meszelt tornyok és bástyák zárták le. Zászlók lobogtak minden tornyon; a Fődruidák címerével vagy Négyföld uralkodóházainak jelvényeivel díszlettek. Köd tapadt a magasabb csúcsokhoz, köd burkolta a sötétebb árnyakat a kastély alapjánál, ahonnan a nap még nem űzhette el az éjszakát. Valóban parancsoló látvány, gondolta Bremen. Még most is az, amikor őt már száműzték innen.

Kinson kérdően nézett hátra, de Bremen csak biccentett, hogy menjen tovább. Semmit sem nyernek a késlekedéssel. Mégis, pusztán az erődítmény méretétől meg kellett állnia. Úgy érezte, hogy köveinek súlya az ő vállát nyomja ledobhatatlan teherként. Micsoda tömör, kérlelhetetlen erő, gondolta, bizonyos értelemben tükrözi a benne lakók nyakas elszántságát. Bár másképp lenne. Meg kell kísérelnie változtatni ezen.

Kijöttek a fák alól, amelyeknek árnyai között még mindig csak betolakodó volt a napfény, és a fakuló éjszakát maguk mögött hagyva ballagtak a főkapuhoz vezető úton. Máris maroknyi fegyveres jött elébük, részei annak a nemzetközi erőnek, amely Druida Gárdaként szolgálta a Tanácsot. Szürke egyenruhát viseltek, amelynek mellrészére baloldalt vörös fáklyát hímeztek. Bremen ismerős arcot keresett közöttük, de nem talált. Hát, végül is két év telt el. Legalább elfek voltak szolgálatban, akik talán meghallgatják.

Kinson tiszteletteljesen félreállt, előreengedte a druidát. Bremen kiegyenesedett, a mágiát hívta segítségül, hogy fokozza megjelenése méltóságát, eltüntesse a fáradtságot, amelyet érzett, elrejtsen bármilyen gyengeséget, kétséget. Határozottan odament a kapuhoz, fekete köpenye lobogott, Kinson sötét árnyként suhant a jobbján. Az őrök egykedvű, kifejezéstelen arccal várakoztak.

Amikor Bremen odaért hozzájuk, és érezte, hogy közeledésével egészen csekély mértékben megingatta őket, egysze-rűen annyit mondott: - Jó reggelt mindenkinek.

- Neked is jó reggelt, Bremen - válaszolta egyikük előbbre lépve, és kissé meghajolt.

- Ismersz tehát?

A másik bólintott. - Ismerlek. Sajnálom, de nem engedhetlek be.

Befogta pillantásába Kinsont. Udvarias volt, de szilárd. Számkivetett druidának tilos a belépés. Az ember faj képviselőjének is. Vitatkozni nem tanácsos.

Bremen fölpillantott a mellvédre, mintha fontolóra venné a dolgot. - Ki a Gárda kapitánya? - kérdezte.

- Caerid Lock - válaszolta a másik.

- Megkérnéd, hogy jöjjön le, mert beszélni akarok vele?

Az elf habozott, latolgatott, végül bólintott. - Kérlek, itt várakozzatok.

Eltűnt az Öregtorony egyik oldalsó kapujában. Bremen és Kinson álltak, és nézték a többi őrt az erődfal árnyékában. Könnyű lett volna elmenni mellettük, otthagyva őket, hadd bámuljanak egy üres képmást, de Bremen elhatározta, hogy nem használ a bejutáshoz bűbájt. Küldetése túlságosan fontos ahhoz, hogy megkockáztassa a Tanács haragját biztonsági intézkedéseik kijátszásával, amivel bolondot csinálna belőlük. Nem méltányolnák a trükköket. Talán az egyenességet tisztelni fogják. Vállalta a kockázatot.

Megfordult és visszanézett az erdőre. A napfény már bejutott a legmélyebb zugolyba is, elűzte az árnyakat, felragyogtatta a vadvirágok törékeny mezeit. A druida ráeszmélt, hogy tavasz van. Északra, majd onnan visszavezető utazása során elveszítette az időérzékét: fölemésztette a kutatás. Beszívta az erdő gyönge illatát. Hosszú ideje nem gondolt a virágokra.

Mögötte, a kapunál mozgás támadt. Bremen megfordult. Visszatért az imént eltávozott őr. Nyomában Caerid Lock közeledett.

- Köszöntelek, Bremen! - üdvözölte ünnepélyesen az elf. Odajött, kezet nyújtott.

Caerid Lock vékony, kreol bőrű, éles tekintetű, gondoktól felszántott arcú férfi volt. Tisztán látszottak rajta a jellegzetes elf vonások: a szemöldöke fölfelé kanyarodott, a füle hegyes volt, az arca feltűnően keskeny, már-már aszott. Ugyanolyan szürke egyenruhát viselt, mint a többiek, de az ő fáklyáját ökölbe zárt kéz tartotta, és mindkét vállán csíkok piroslottak. Kurtára nyírott haja és szakálla már őszbe csavarodott. Egyike volt a keveseknek, akik Bremen barátai maradtak azután is, hogy a druidát száműzték a Tanácsból. Több mint tizenöt éve volt a Druida Gárda kapitánya, és nála különb elf közel és távol nem akadt erre a posztra. Egész életében vadász volt, tökéletes megtestesítője a hivatásos katonának. A druidák jól választottak, amikor eldöntötték, ki vigyázza őket. De Bremennek még ennél is fontosabb volt, hogy a testőrkapitány olyan valaki, akinek szava van a drui-

dák között.