muffin alaprecept elkészítése,muffin alapreceptek,olcsó muffin alaprecept,banános muffin alaprecept,csokis muffin alaprecept,muffin alaprecept tanácsok,muffin alaprecepttippek,muffin alaprecept gyorsan

Kalória szükséglet kalkulátor.Klikk a képre.

 

Muffin (alaprecept)

Hozzávalók:

    * (15 darabhoz):
    * 2 dl mazsola
    * 1 citrom reszelt héja
    * 16 dkg sima liszt
    * 12,5 dkg vaj, vagy
    * 12 dkg cukor
    * 2 db tojás
    * 1 kávéskanál sütőpor
    * mignonpapír

Elkészítés:

: A sütőt 200 fokra előmelegítjük. A mazsolát összekeverjük a reszelt citromhéjjal és egy kevés liszttel. A vajat, vagy margarint krémesre keverjük a cukorral. Hozzáadjuk a tojást, és tovább keverjük. Beledolgozzuk a mazsolát, a lisztet és a sütőport. Ez az alaptészta. Ha dúsítani akarjuk, tehetünk bele gyümölcsdarabokat, pl.: meggyet, mákot, diót, csokireszeléket, bármit amit szeretünk. A megfelelő muffin formába töltjük és 10 - 15 percig sütjük.

Diós-epres muffin

Diós-epres muffin hozzávalók

    * 25 dkg eper + a díszítéshez is
    * 10 dkg cukor
    * 8 dkg vaj
    * 30 dkg liszt
    * 20 dkg darált dió
    * 4 db tojás
    * ½ tasak sütőpor
    * 3 evőkanál tej
    * 1 kiskanál őrölt fahéj
    * 1 evőkanál porcukor

Diós-epres muffin készítése

A vajat a cukorral addig keverjük, amig a massza kifehéredik. Ezután egyenként hozzáadjuk a tojások sárgáját. A fehérjét félre tesszük. A lisztet elkeverjük a sütőporral, hozzáadjuk a tojásos masszához, bele öntjük a tejet, rászórjuk a darált diót, és az egészet lazán összekeverjük. Az epret megtisztítjuk. A díszítésre szánt darabokat félre tesszük, a többit kis darabokra vágjuk. A tojásfehérjét kemény habbá verjük, és az eper darabokkal együtt ovatossan a tésztába forgatjuk. A muffinsütőt kibéleljük a papírkosárkákkal és belekanalazzuk a tésztát. Mindegyikbe kis mélyedést nyomunk, sütés után ide ültetjük az eperszemeket. 180 fokon sütjük, 25 perc alatt kész, ha kihült ráültetjük az eperszemeket. A diós-epres muffint fahéjas porcukorral meghintve

Néhány gyakori kérdés:
Hogy kell házilag marcipánt készíteni tortára?

Egyenlő mennyiségű cukrot és fehér mandulát darálj meg finomra. (kávédarálóban szoktam).
Tegyél hozzá tojásfehérjét,és gyúrd,amíg összeáll.
Először csak kevés,kiskanálnyi tojást tégy,ha kell még,akkor tegyed hozzá a többit. Ha mégis sok lett a fehérje,akkor tehetsz hozzá még porcukrot.
Színezheted, a maradék folpackba csomagolva a hűtőben nagyon sokáig eláll.
Kinyujtani két folpack vagy sütőpapír között tudod.


Valaki ismer egy GYORSABB és KRÉMESEBB kuglóf receptet, mint a hagyományos SZÁRAZ, MAZSOLÁS?
Elõre is köszi a kuglófszakértõnek, fõleg ha bögreméretekre írod a mennyiséget, nem 275,5grammra, hogy méricskélhessek egész nap. Majd megírom, hogy sikerült, mert a héten csinálnék.

Ez egy nagy kuglófformába való mennyiség. Én 170 fokon szoktam sütni, és csináltam már 3 tojással is 4 helyett, nem éreztem különbséget. Finom puha így vízzel és olajjal készítve, egyáltalán nem száraz.

Párolt halat készítek speciális pároló edényben, így mennyi idő alatt lehet kész?
Most kaptam, tesztelem, friss háziasszony vagyok, sosem csináltam még ilyet. Fogalmam sincs mennyi ideig kell párolni. Gondolom amíg puha nem lesz, oké, de az kb mennyi idő?

mekkora a halszelet?

amúgy kb 3-5 perc egy szelet

gyakorikerdesek.hu

küldje be ön is kérdését,válaszát

Izgalmas olvasmány


KAHLE RESE a könyvtárban aludt, amikor a támadás lármája fölébresztette. Későig dolgozott, azokat a jelentéseket katalogizálta, amelyeket az utóbbi öt évben gyűjtött össze az időjárás szabályszerűségeiről és ennek a termésre gyakorolt hatásáról. Végül az asztalánál aludt el. Sebesültek jajgatására, fegyvercsörgésre, csizmás lábak dübörgésére riadt. Fölemelte ősz fejét, bizonytalanul körülnézett, azután fölállt, egy pillanatig erőt gyűjtött, majd az ajtóhoz ment.
Óvatosan kileselkedett. Hangosabb lett a sikoltozás, amelyet ijesztővé tett a belőle áradó kín és kétségbeesés. Emberek rohantak el az ajtó előtt, a Druida Gárda tagjai. A könyvtáros rádöbbent, hogy az Öregtornyot megtámadták. Bremen figyelmeztetése siket fülekre talált, és most, úgy, ahogy Bremen megmondta, fizetniük kell érte. Meghökkentette, milyen biztos benne, mi történik és mi lesz a végeredmény. Azt máris tudta, hogy ő nem éli túl az éjszakát.
Még mindig habozott, nem akarta elfogadni, amit tudott. A folyosó most üres volt, a csata hangjai valahonnan lentről hallatszottak. Arra gondolt, hogy kimegy, hátha többet láthat, de épp amikor ezt fontolgatta, sötét alakok jelentek meg a hátsó lépcső irányából. Gyorsan visszahúzódott, és az alig résnyire nyitva maradt ajtó mögül leselkedett.
Fekete, formátlan teremtmények nyomultak a látóterébe, kimondhatatlan dolgok, oly szörnyek, amelyek legföljebb legrosszabb rémálmainkban kísértenek. A könyvtáros visszatartotta a lélegzetét. A rémek szobáról szobára haladtak abba az irányba, ahol Kahle Rese várakozott.
Halkan becsukta a könyvtár ajtaját, és be is zárta. Egy pillanatig állt, mozdulni képtelenül. Képek peregtek az agyában, régi napok emlékei, amikor tanulni kezdte a druidák mesterségét, amikor lankadatlan szorgalmú druidaírnok lett belőle, aki összegyűjtötte és megőrizte az óvilág és a tündérbirodalom idejéből maradt régi írásokat. Oly sok minden történt, mégis mily kevés idő alatt! Ámulva csóválta a fejét. Hogyan röppenhetett el az idő ilyen gyorsan?
Közelebbről hallatszott a jajgatás, közvetlenül az ajtaja elől, a folyosóról, ahol a szörnyek cammogtak. Elfogyott az idő.
Gyorsan az íróasztala mögé futott, elővette a Brementől kapott bőrtasakot. Talán el kellett volna menni régi barátjával. Talán megmenekül, ha ezt választja. De ha így cselekszik, akkor ki védené meg a Druida Krónikákat? Ki másban bízhatott volna meg Bremen? Mellesleg ő ide tartozik. Olyan keveset tudott a falakon kívüli világról; túl rég hagyta ott. Kint senkinek nem lenne hasznára. Itt legalább még egy célra használható.
Odament a könyvespolchoz, amely a Druida Krónikákat rejtő szoba titkos ajtaját takarta, és megnyomta a zárat. Belépett, körülnézett. A szoba tele volt hatalmas, bőrkötésű fóliánsokkal. Hosszú sorokban álltak, megszámozott rendben, a tudás kútforrása, minden tudomány, amelyet a druidák gyűjtöttek össze a tündérbirodalomból, az Első Tanács idejében, az ember és a Nagy Háborúk korszakaiban. Minden könyv minden lapja zsúfolva volt megszerzett és följegyzett információkkal, olyikat értették, mások még talányt képeztek; ez volt minden, ami megmaradt a múlt meg a jelen tudományából és mágiájából. Számos könyvet Kahle a saját kezével írt tele, sorról sorra, több mint negyven év alatt. Ezek a följegyzések voltak az öregember büszkesége, élete munkásságának summázata, a teljesítmény, amelyet a legjobban szeretett.
Odament a legközelebbi polchoz, mélyet sóhajtott és széthúzta a zsinórt Bremen tasakjának száján. Minden varázslattal szemben bizalmatlan volt, de nem maradt választása. Mellesleg Bremen még sohasem csapta be. Mindkettejüknek csak a Krónikák megóvása számított. Ezeknek túl kell élniük őt, mert erre szánták őket. Mindent túl kell élniük.
Alaposan belemarkolt a tasakban csillogó, ezüstös porba, és rászórta a könyvek egy részére. A falszakasz, amelyet ezek a könyvek elborítottak, vibrálni kezdett, akár a délibáb rekkenő nyári napokon. Kahle habozott, azután újabb marék port hintett a remegő függönyre. A polcok és a könyvek eltűntek. Ekkor már fürgén mozgott, minden polcot, könyvet megszórt, és nézte, amint reszketnek, majd elhalványodnak.
Pillanatokkal később a Druida Krónikák nyomtalanul eltűntek. Csupán egy szoba maradt, négy üres fal és középütt egy hosszú olvasóasztal.
Kahle Rese elégedetten bólintott. A Krónikák most már biztonságban vannak. Még ha fölfedezik is a szobát, a tartalma rejtve marad. Ez több volt, mint amit remélni mert.
Hirtelen elfáradva visszatért a könyvtárba. Az ajtón kaparásztak; egy járatlan karom próbálta megfogni és elfordítani a kilincset. Kahle megfordult, óvatosan becsukta a hátsó ajtót. Köntöse zsebébe gyűrte a csaknem kiürült bőrtasakot, íróasztalához ment, megállt. Nem volt fegyvere. Nem volt hova menekülnie. Nem tehetett mást, mint várt.
Súlyos test csapódott az ajtónak, szilánkok pattogtak. Egy pillanattal később az ajtószárny engedett, és nekivágódott a falnak. Három tarajos fenevad rontott a szobába, és a gyűlölettől elkeskenyedett, vörös szemmel bámult a könyvtárosra. Kahle Rese állta a pillantásukat, meg sem rezzent, amikor közeledtek hozzá.
A legközelebbi kurta lándzsát szorongatott. Az előtte álló emberben volt valami, ami feldühítette. Amikor odaért a könyvtároshoz, belevágta a lándzsát a mellébe és azonnal megölte az öregembert.

AMIKOR MINDENNEK vége lett, az őrség megmaradt tagjait felkutatták és lemészárolták, a túlélő druidákat búvóhelyeikről átterelték a Tanácsterembe, és letérdeltették őket a győztes szörnyek gyűrűjében. Athabascát, akit még életben találtak, a Koponyahordozó elé állították. A kreatúra rámeredt a méltóságteljes, fehér hajú Fődruidára, azután megparancsolta, hogy hajoljon meg előtte, és ismerje el urának. Amikor erre a még vereségében is büszke Athabasca nem volt hajlandó, a rém megragadta a nyakát, belebámult a druida rémült szemébe és kiégette a sajátjából kicsapó tűzzel.
Miközben Athabasca a kőpadlón fetrengett kínjában, hirtelen csönd lett a Tanácsteremben. A sziszegés és motyogás elhalt. Nem karistoltak karmok, nem csikorogtak az agyarak. Baljós, várakozó némaság ereszkedett rájuk, minden szem a főbejárat felé fordult, ahol a nehéz, kétszárnyú ajtó bezúzva lógott zsanérjairól.
A fűrészes nyílásban mintha összesűrűsödtek volna az árnyak; a sötétség összefolyt, lassan alakot öltött, egy magas, köpenyes figuráét, aki nem a földön állt, mint a normális emberek, hanem a füst anyagtalan könnyedségével lebegett a levegőben. Közeledtétől borzongatóra hűlt a Tanácsterem levegője, hideg söpört végig a csarnokon, behatolt a fogoly druidák csontjaiba. Rabtartóik egymás után roskadtak térdre, és rekedten mormolták:
- Mester! Mester!
A Boszorkánymester végignézett a megvert druidákon és elégedettség töltötte el. Most hát valamennyi az övé. Paranor is az övé. Végre bosszút állhat.
Talpra ugrasztotta teremtményeit, azután köpenyes karjával Athabascára mutatott. A megvakított, kínlódó Fődruida úgy pattant a magasba, mintha láthatatlan dróton rántanák. A padló és a többi druida feje fölött lebegett, rémülten jajgatva. A Boszorkánymester tekerő mozdulatot tett, mire a Fődruida hátborzongató némaságba süppedt, majd a második tekerő mozdulatra iszonyú, agyongyötört károgással
kántálta: - Mester, Mester, Mester! - A druidák összebújtak, szégyenükben és haragjukban lesütötték a szemüket. Volt, aki sírt. A Boszorkánymester teremtményei sziszegtek az örömtől, tisztelgésre emelték karmos mancsukat.
Ekkor a Boszorkánymester bólintására a Koponyahordozó rémítő gyorsasággal lecsapott, és kitépte a még élő Athabasca melléből a szívét. A Fődruida hátravetett fejjel sikol-tott, amikor a bordái szétrobbantak, majd előreroskadt és elnémult.
A Boszorkánymester még néhány hosszú percig lógatta társai feje fölött, akár egy rongybabát, miközben Athabascából patakzott a vér. Így hintáztatta-lóbálta előre-hátra, majd hirtelen leejtette a megtört húsból és csontból álló, ázott masszát.
Azután az összes elfogott druidát megannyi birkaként kitereltette a Tanácsteremből, le Paranor pincéinek legmélyére, ahol élve befalaztatta őket.
Amikor az utolsó sikolyok is elhaltak, a Boszorkánymester a lépcsőkön és folyosókon fölhágott az Öregtoronyba, hogy megkeresse a Druida Krónikákat. Elpusztította a druidákat; most el kell pusztítania tanaikat is. Vagy magával kell vinnie, ami használható. Sietett, mert máris mocorgott valami az Öregtorony feneketlen kútjának mélyén, ami arra utalt, hogy jelenlétével felébresztette a mágiát. A saját birodalmában bárkivel felért. Itt, legnagyobb ellenségeinek barlangjában már nem. Megtalálta a könyvtárat, átkutatta. Fölfedezte az ajtót rejtő könyvespolcot, de mögötte a kamra üres volt. Érezte, hogy varázslatot alkalmaztak, de nem tudta meghatározni eredetét vagy célját. A Krónikáknak semmi nyoma.
A Druidakút mélyén erősödött a mocorgás. Érkezése elszabadított valamit, és az most emelkedett, hogy megkeresse őt. A Boszorkánymestert megzavarta, hogy ilyesmi előfordulhat, hogy itt lesbe állítottak valamit, ami dacol ővele. Ez nem származhatott ezektől a játszva legyőzött, siralmas halandóktól. Azok már nem képesek ilyen hatalmat megidézni. Inkább az lehetett, aki nemrég behatolt birodalmába, akit kreatúrái üldöztek is: Bremen, a druida.
Visszatért a Tanácsterembe, igyekezett minél hamarabb távozni, miután itt végzett. Elébe állították a hármat, akik. elárulták Paranort. Nem szavakkal beszélt hozzájuk, nem érnek ezek ennyit, hagyta, hogy a gondolatai beszéljenek helyette. Kussoltak és tekergőztek előtte, szegény ostoba férgek, akik hiúságukban többre vágytak, mint amennyit értelmük felfogni képes.
- Mester! - vinnyogták könyörgő hangon. - Mester, csak téged szolgálunk!
A druidák közül ki menekült el Bremennel az Öregtoronyból?
- Csak hárman, Mester. Egy törpe, Risca. Egy elf, Tay Trefenwyd. Egy déli lány, Mareth.
Bremennel mentek?
- Igen, Bremennel.
Más nem menekült el?
- Nem, Mester. Senki.
Vissza fognak térni. Hallják majd Paranor elestét és meg akarják tudni, mi történt. Megvárjátok őket. Befejezitek, amit elkezdtem. Azután olyanok lesztek, mint én.
- Igen, Mester, igen!
Felállni!
Engedelmeskedtek, buzgón siettek felállni, parancsot leső, megtört lelkek és elmék. De még hiányzott belőlük az erő ahhoz, amit végre kellett hajtaniuk, így meg kellett változtatni őket. Varázserejével feléjük nyúlt, bepólyálta őket pókhálóvékony és vaskemény szálakkal, és ellopta belőlük a maradék emberit.
Sikolyaiktól visszhangzottak az üres csarnokok, miközben fáradhatatlanul formálta őket újjá. Kezek és lábak csapkodtak. Fejek rángatóztak, szemek guvadtak.
Mire végzett, nem lehetett rájuk ismerni. Akkor otthagyta őket, és engedelmes szolgahadával visszasurrant az éjszakába, átengedve a druidák erődjét a haldoklóknak és a holtaknak.
 
 
VII


A
 BÚCSÚZÓ RISCA keményen megszorította Bremen kezét. A barlang előtt álltak, amely menedéket adott nekik, miután maguk mögött hagyták a Hadeshornt és kísérteteit. Már csaknem dél volt, az eső finom párává porlott, nyugaton, a Sárkányfogak sötét csúcsai fölött világosodni kezdett az ég.
- Úgy tűnik, egyhamar nem találkozunk, útjaink szétválnak - dörmögte Risca. - Nem is tudom, hogyan maradhattunk barátok. Nem is értem, miért fájdítjuk a fejünket miatta.
- Nincs választásunk - mondta mellette Tay Trefenwyd. - Senki más nem teheti meg rajtunk kívül.
- Hát ez igaz - mosolyodott el akarata ellenére a törpe. - Nohát, ez majd próbára teszi barátságunkat, az már biztos. Szétszóródunk Keletföldtől Nyugatföldig, meg még tovább, ki tudja, mikor találkozunk ismét? - Erősen megszorította Bremen kezét. -Vigyázz magadra.
- Te is, barátom - kérte az öregember.
- Tay Trefenwyd! - kurjantott vissza a törpe, aki már el is indult az ösvényen. - Ne felejtsd el ígéretedet! Szedd össze az elfeket, és hozd őket keletre! Szálljunk szembe a Boszorkánymesterrel! Számítunk rátok!
- Viszontlátásra, Risca! - kiáltott utána Tay.
A törpe intett, zsákját egy rántással följebb igazította széles vállán, pallosa lengett az oldalán. - Szerencsét az elf füleknek! Nézzetek a hátatok mögé! Legyetek éberek!
Derűsen évődtek egymással az elf és a törpe, régi barátok, kik megszokták a kötözködést, csipkelődést, ugratást: ezzel leplezve szavaik mögött megbúvó érzelmeiket.
Kinson Ravenlock hallgatta a szócsatát, és azt kívánta, bárcsak több ideje lett volna megismerni őket. De ezzel várnia kell. Risca elment és Tay is otthagyja őket, amikor elérik a Kennon bejáratát, ahol ők északnak fordulnak Paranor felé, míg az elf nyugatnak tart, Arborlon irányába. A határvidéki megcsóválta a fejét. Nem lehet könnyű dolga Bremennek. Két éve nem látta Riscát és Tayt. Lesz-e belőle újabb kettő, mire ismét találkoznak?
Amikor Risca eltűnt a szemük elől, Bremen egy másik ösvényen elvezette a kis társaság három megmaradt tagját a sziklák tövébe, azután nyugat felé tartottak a Mermidon északi partján, ugyanabba az irányba, amerről jöttek. Naplementéig gyalogoltak, végül egy nyárfás szélvédett oldalán táboroztak le egy mélyedésben, ott, ahol a Mermidon szétágazik dél és nyugat felé. Az ég tiszta volt, ragyogtak a csillagok, a fény örökké változó szikrákat vetett a víz nyugodt felszínén. A vándorok letelepedtek a parton, és az éjszakába bámulva elköltötték vacsorájukat. Senki sem beszélt sokat. Tay figyelmeztette Brement, hogy legyen óvatos Paranorban. Ha a látomás, amit mutattak neki, csakugyan megtörtént eseményre utal, és a druidák vára elesett, akkor okkal hiszi, hogy a Boszorkánymester és udvaroncai még ott tanyáznak. De ha nem, tette hozzá az elf, akkor is hagyhattak csapdákat, hogy tőrbe csaljanak minden elmenekült druidát, aki elég bolond, hogy visszatérjen. Mindezt könnyedén mondta, és Bremen egy mosollyal válaszolt. Kinson megfigyelése szerint egyikük sem bajlódott azzal, hogy megvitassa Paranor elpusztításának valószínűségét. Ez mindkettejüknek keserű valóság volt, de egyikük sem mutatta, mit érez. Egyikük sem kívánt a múlton rágódni. Most csak a jövő számított.
E célból Bremen hosszasabban beszélgetett az elffel arról a látomásáról, amelyben a Fekete Tündérkő szerepelt. Részletesen elmondta, mit mutattak neki, mit érzett, milyen következtetésekre jutott. Kinson tétlenül hallgatta őket, időnként Marethre pillantott, aki ugyanazt tette, mint ő. A férfi azon morfondírozott, mi járhat a lány fejében most, mikortudja, hogy a paranori druidák valószínűleg elpusztultak. Vajon felfogta, milyen drámaian megváltozott a helyzete a csoportban? Mareth alig beszélt, amióta elhagyták a Shale völgyét, nem szólt bele Bremen, Risca és Tay eszmecseréibe, figyelt és hallgatott. Akárcsak én, gondolta Kinson. A lány is kívülálló, aki még mindig a helyét keresi, nem druida, mint a többiek, még nem bizonyított, nem fogadták el egyenrangúnak. Figyelte Marethet, igyekezett felmérni, mennyire kemény, milyen szívós. Mindkettőre szüksége lesz ahhoz, ami előttük áll.
Később, amikor a lány már aludt, Tay is elterült mellette, Bremen pedig őrködött, Kinson kigöngyölődött köpenyéből, és leült az öregember mellé. Bremen semmit sem szólt a férfi közeledtére, a sötétséget bámulta. Kinson elhelyezkedett, hosszú lábát keresztbe tette maga előtt, köpenyét kényelmesen elrendezte a vállán. Az éjszaka meleg volt, sokkal inkább illett az évszakhoz, mint a reggel, a levegőt betöltötte a tavaszi virágok, a friss levelek, a fű illata. Szellő fújt a hegyek felől, a fák ágai megrezzentek, fodrozódott a folyó. Egy ideig némán, gondolataikba merülve ültek, hallgatták az éjszaka hangjait.
- Hatalmas kockázatot vállalsz a visszatéréssel - szólaltmeg végül Kinson.
- Szükséges kockázatot - válaszolta Bremen.
- Biztos vagy Paranor vesztében, ugye?
Bremen egy pillanatig nem válaszolt, néma volt, akár a kő,azután lassan bólintott.
- Ha így van, nagy veszélyben vagy - győzködte Kinson. - Brona máris vadászik rád. Arra számít, hogy visszatérsz.
Az öregember kissé elfordította az arcát, amelyet barnára cserzett a szél és a nap, ráncokkal szántott végig egy harcokban, csalódásokban telt élet. - Mindezt tudom, Kinson. És te is tudod, hogy tudom, minek beszéljünk hát róla?
- Hogy ne felejtsd el - mondta keményen a határvidéki. - Hogy kétszer óvatosabb legyél. A látomások jó dolgok, ugyanakkor megtévesztők. Nem bízom bennük. Neked sem kéne. Nem feltétlenül.
- Felteszem, Paranorról beszélsz?
Kinson bólintott. - Az Öregtorony elesett, a druidákat elpusztították. Ez világos. De továbbra is az az érzésem, hogy valami várakozik ott, valami veszedelmes. Ez a dologban a csapda. A veszély nem olyan formában fog jelentkezni, ahogy számítasz rá.
Bremen vállat vont. - Gondolom, hogy ezt fogja tenni. De nem érdekes. Bizonyságra van szükségem - nem fontos, milyen erős az előérzetem -, hogy Paranor csakugyan elveszett, és meg kell találnom az Eilt Druint. Ez a medalion hozzá tartozik ahhoz a talizmánhoz, amellyel el lehet pusztítani a Boszorkánymestert. Ezzel kapcsolatban elég világos volt a látomás. Egy kard, Kinson, azt kell megformálnom, azt kell kikovácsolnom, hogy aztán átitassam mágiával, amelynek maga Brona sem lesz képes ellenállni. Az Eilt Druin az egyetlen részlet, amely feltárult előttem; világosan látható volt a kard markolatán. Belőle kell kiindulnom. Meg kell találnom, hogy rájöjjek, hogyan tovább.
Kinson egy pillanatig némán figyelte. - Ugye, már kidolgoztad a tervet?
- Egy tervnek a körvonalait - mosolyodott el az öregember. -Túlságosan jól ismersz, barátom.
- Éppen eléggé ahhoz, hogy néha megsejtsem, mire készülsz. - Kinson felsóhajtott és átnézett a túlpartra. - Nem mintha ettől jobban meg tudnálak győzni, hogy vigyázz magadra.
- Ó, én ebben nem lennék ilyen biztos.
Csakugyan?, gondolta Kinson fáradtan. De nem vitatkozott; reménykedett, hogy az öregember legalább néha hallgat rá, különösen, amikor ő az óvatosságról prédikál. Mulatságos, hogy Bremen, akinek élete alkonyulóban van, sokkal elővigyázatlanabb, mint fiatalabb társa. Kinson egy egész életet töltött a határvidéken. Megtanulta, hogy egyetlen rossz lépés jelentheti a különbséget élet és halál között, és megtanulta, mikor kell várakozni, mikor cselekedni, ha az ember ép és egészséges akar maradni. Úgy vélte, hogy Bremen méltányolja a megkülönböztetést, de nem mindig eszerint cselekszik. Bremen sokkal inkább dacolt a sorssal, mint Kinson. Ennek, Kinson szerint, nyilván a mágia volt az oka. Ravenlock gyorsabb és erősebb volt az öregembernél, az ösztönei is biztosabbak, de Bremennek segített a varázslat. Az azért némileg megnyugtatta Kinsont, hogy barátjának van még egy védőrétege. Bár kicsivel vastagabb lenne az a réteg!
Kinyújtotta hosszú lábait, hátradőlt, összefonta a karjait. - Mi történt Marethtel? - kérdezte hirtelen. - A Hadeshornnál, amikor összeestél, és ő ért oda elsőnek?
- Mareth érdekes lány. - Az öregember hangja hirtelen ellágyult. Ismét Kinson felé fordult, és merengve nézett rá. - Emlékszel, amikor azt állította, hogy a mágia benne van? Nos, ez az állítás megállja a helyét. Csak talán nem az a fajta varázslat, amire én gondoltam. Ebben még nem vagyok biztos. Mindazonáltal tudok valamit róla. Empata, Kinson. Ez a képessége segíti a gyógyításban. Át tudja venni és csökkenti mások fájdalmát. Magába tudja olvasztani mások sebeit, hogy azok gyorsabban gyógyuljanak. Ezt csinálta velem a Hadeshornnál. A sokktól, amelyet a látomások és a holtak árnyékának érintése okozott, öntudatlan állapotba kerültem. De ő fölemelt - éreztem a kezét -, és fölélesztett, meggyógyított, visszaadta az erőmet. - Pislogott. - Nagyon tisztán éreztem. Nem láttad véletlenül, hogy őrá milyen hatással volt?
Kinson elgondolkodva csücsörített. - Mintha egy pillanatra elveszítette volna az erejét, de nem tartott sokáig. Hanem a szeme. Ott a sziklán, miután eltűntél a viharban, hogy beszélj Galaphile árnyával, azt mondta, lát téged, amikor mi nem láttunk. Fehér volt a szeme.
- Meglehetősen bonyolult a varázsereje, ugye?
- Ahogy mondtad, empata. Nem is kevéssé.
- Nem bizony. Mareth mágiája hatalmas. Nagyon erős. Valószínűleg vele született, és az évek során megtanulta kezelni. Biztosan akkor, amikor a storoknál élt. - Egy pillanatra elhallgatott. - Kíváncsi lennék, vajon Athabasca tisztában volt-e ennek a lánynak a képességeivel.Tudni szeretném, vajon rájött-e bármelyikük.
- Nem az a fajta, aki túl sokat árul el magáról. Nem akarja, hogy bárki is közel kerüljön hozzá. - Kinson gondolkozott egy percig. - De úgy tűnik, téged csodál. Nekem azt mondta, nagyon fontos volt neki, hogy veled jöhessen erre az útra.
Bremen bólintott. - Hát igen, azt hiszem, vannak talányok Mareth körül, amelyeket még meg kell fejteni. Meg kell találnunk a módját, hogy felszínre hozzuk őket.
Nagyon szerencsés leszel, ha sikerül, szerette volna mondani Kinson, de inkább lenyelte a választ. Emlékezett rá, milyen kelletlenül fogadta Mareth még az ő fölajánlott köpenyének csekély kényelmét is. Gyanúja szerint a lány csak a körülmények egészen rendkívüli összjátéka esetén fog bármit is kiadni magáról.
De hát úgyse vár reájuk más, mint egészen rendkívüli dolgok.
Ült a Mermidon partján Bremennel, nem beszéltek, nem mozdultak, átnéztek a vízen, és Kinson tudatának sötét mélye olyan képeket vetett föl, amelyektől ő leginkább tartott.

HAJNALTÓL EGÉSZ NAP a Sárkányfogak árnyékában haladtak nyugat felé, követve a Mermidont. Az idő még jobban fölmelegedett. Tikkasztó lett a hőség, a levegő fojtó a párától és a forróságtól. Levetették köpenyüket, és rengeteg vizet ittak. A délutáni órákban gyakrabban pihentek, és még világos volt, amikor elérték a Kennont. Ott Tay Trefenwyd elvált tőlük, hogy átvágjon a füves síkságon Arborlon erdei felé.
- Ha megtalálod a Fekete Tündérkövet, Tay, ne is gondolj arra, hogy fölhasználd! - óvta Bremen a távozó elfet. - Semmilyen okból! A varázshatalma elég erős, hogy bármit megtehessen, de ugyanilyen veszélyes. Minden varázslatnak megvan az ára. Ugyanolyan jól tudod, mint én. A Fekete Tündérkő használatáért túl sokat kell fizetni.
- Elpusztíthat - bólintott Tay, mintha előre érezné a jövőt.
- Halandók vagyunk, te meg én - mondta csöndesen Bremen. - Óvatosan kell eljárnunk, ha mágiához folyamodunk. A te dolgod, hogy megtaláld a Tündérkövet és elhozd nekem. Nem azért keressük, hogy használjuk. Csupán azért, hogy megelőzzük a Boszorkánymestert, nehogy ő használja fel. Ezt ne feledd!
- Emlékezni fogok rá, Bremen.